Harmadik rész: a munkajogról

Szabó György, a Trafó vezetője úgy véli, a Munka Törvénykönyvének betartatása a színházaknak nem megy jól; ha jól menne, a színház drága üzem lenne. Ezért tartalmaznak a törvény munkajogi rendelkezései az igazgatók számára kiskapukat. (Ilyen például, hogy öt év után ugyan határozatlan idejűvé kell tenni a színész munkaviszonyát, de a művészi koncepció megváltozásakor, vagy ha a színész nem kap a státusszámához rendelt előadásszámnak megfelelő mennyiségű szerepet, a szerződés felbontható.) A drága színházat senkinek nem érdeke fenntartani, sőt, éppen ezért is preferálják a repertoárszínházi működést. Ez viszont a színház mobilitási lehetőségeit teszi tönkre. A szemléletváltáshoz menedzserigazgatókra lenne szükség, de ma jellemzően művészek vezetik a színházakat, akik a vezetéshez nem feltétlenül értenek, vagy nincs rá igazán idejük.

A törvény legfontosabb eredményeinek egyike, hogy rendezi a művészek munkajogi státuszát – állítja Megyeri László, a Thália igazgatója. Így a többi munkavállalóhoz képest csökken a kiszolgáltatottságuk, ami főként a vidéki előadóművészeknek fontos, hiszen vidéken a színészek számára nincs alternatíva. Képzeljük el, hogy egy művész egy városban egzisztenciát teremt magának, lakást vásárol, satöbbi, majd jön egy új igazgató, és kirúgja. Ezt ezután is megteheti, de majd fizetnie kell érte.

Csizmadia Tibor, a Magyar Színházi Társaság elnöke szerint a színészekre vonatkozó munkajogi megszorítások megnehezítik a speciális szabadságot igénylő színházvezetést, de ha a színésztársadalom ezt igényli, akkor ezzel együtt kell élni – annak ellenére, hogy mobilitáscsökkentő hatása van: nehezebbé válik új színészek szerződtetése. Ha valaki sokáig van egy helyen, abba belefásulhat, de az öt év után járó végkielégítés lelassíthatja a frissítési folyamatot. Az egri színházban nem jelentenek majd problémát a munkajogi szabályozás változásai, sőt már tíz éve szükség lett volna azon kérdések megoldására, amelyeket a Munka Törvénykönyve és a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény eddig nem tudott rendezni. Éppen ezért az a legfontosabb, hogy a színházvezetőnek jó társulatépítési koncepciója legyen. Így lehet igazi népszínházat csinálni, amely azt jelenti, hogy több műfajjal, jobb ízléssel nagyobb nézői réteget lehet megcélozni.

Kerényi Miklós Gábor, mint mondja, komoly harcot folytatott azért, hogy a törvényben foglalt munkajogi szabályok elviselhetőek legyenek, és úgy tűnik, hogy ez a lobbizás sikeres volt. Fontos, hogy ne lehessen az énekeseket, a táncosokat, a zenészeket (a színészek ezt vállalták ugyan, de azért őket se) kitenni a permanens létbizonytalanságnak. Előfordulhat, hogy olyanok ragadnak le egy társulatban, akiknek nincs ott keresnivalójuk, de akik színházban élnek, tudják: ez az állapot nem tartható sokáig – vélekedik az Operettszínház igazgatója.

A Krétakörre nem igazán vonatoznak a munkajogi szabályok, de ettől függetlenül az ügyvezető Gáspár Máté fontosnak tartja, hogy szemléletváltás érzékelhető: a szakszervezet teljesen magáévá tette a művészek átmeneti munkanélküli segélyének intézményét (pedig korábban az öngondoskodás és a professzionalitás felé mutató javaslatot közegidegennek ítélték), s azt, hogy ez végül kimaradt a törvényből, ma már többen veszteségként élik meg. Ebből látható, hogy van haladás.

Rába Roland, a Színészkamara képviselője szerint a legnagyobb vívmány, hogy legkésőbb minden év március 1-jéig az igazgatónak közölnie kell a jövő évadra vonatkozó foglalkoztatási szándékot. Ez az előretervezésben sokat segít. A művészek szempontjából is nagyon fontosnak tartja a mobilitás biztosítását. Úgy érzi, hogy a törvény ebben segíteni fog – lehet, hogy hosszú távon: egy új generációnak ezek a kérdések már természetesek lesznek. Vannak biztosítékok a rendszerben (például tízéves jogviszony megszűnése után végkielégítés-kiegészítést kap a művész), de hogy valóban biztonságosabb keretet teremtenek-e a szabályok, az majd idővel derül ki. Előny, hogy a MASZK-nak lehetősége van az igazgatókkal kollektív szerződéseket kötni, amelyekben minden fontos kérdés szabályozható. Az elődásszámok meghatározása reális. A nyolcvan előadás havi tíz előadást jelent mindössze. A számokból ki fog derülni, ki az elfekvő, és ki az, akire valóban szükség van egy társulatban. A Krétakör egy évadban több mint kétszáz előadást tartott, pedig nem állandó hellyel rendelkező társulat volt.

2009. január 16.