Korunk helyzetei és szókincse a múlt dallamain szólal meg, pech az APEH-hel rímel…

Tavalyi jubileuma után a Pintér Béla társulat a mostani 11. repertoár-előadással megkezdte 11. évét. Sorsszerű egybecsengése ez a számoknak, mondhatnánk az új bemutató melodramatikus szellemében. Társulat esetében egyébként ez már hosszú életidő; van, aki csak nyolc évre taksálja egy társulat életét. S az új darab valószínűleg ugyanolyan hosszú ideig fut majd, mint a legrégebbiek. Mert a Krétakör nélküli színházi életünkben e társulatnak van ma a legerősebb közönsége, támogatottsága, amely létében minden este megerősíti. Közösségi színház ez, amiben mindig jó benne lenni.
Új és régi Pintér Béla-találmányok egyaránt láthatók az új bemutatón, A soha vissza nem térő címűben, amely most egy új közös folklórhoz nyúl. Ettől (is) oly erős a közösségi szellem itt, mert a mindannyiunkban szunnyadó zenei anyagot ébresztgetik: indulók, szovjet himnusz, Internacionálé, Varsavianka, Ságvári-induló, egyszóval a Best of Communismgyűjtés legjava – mai kontextusban, saját történetben. Szomorú vagy sem, ez a közös tudásunk: voltam olyan tábortüzes szalonnasütésen, ahol az Avanti popolót énekelték, akarom mondani: -tük. Erre a közös tudásra épít a darab.
Húsz évvel vagyunk a rendszerváltás után: éppen idén jubilálunk. Ám, ahogy a darabban is mondják a melodráma negédes hangján: a sebek még frissek, ne tépjük fel. A zenei anyag nagyszerű (szerzője és zongorán kiváló előadója Kéménczy Antal), ám nem önmagában, hanem attól remek, hogy igazi dramatikus helyzetbe került. (Drámai helyzetdalok ezek, ahogy mondani szokás a daljátékokban.) Széles, vörös bársonyfüggönyös színpadunkon ugyanis természetesen a jelenben vagyunk, ahol egy négyfős team éppen a soha vissza nem térő alkalmat próbálja megragadni: egy jelentős külföldi megbízást próbál megszerezni pályázati úton. Korunk helyzetei és szókincse a múlt dallamain szólal meg, pech az APEH-hel rímel, pályázati szakzsargon és mai közigazgatási bikkfanyelv szikrázik össze a múlttal. Elszánt, magukat külföldön megszedni akaró hőseink ugyanazokra az indulókra indulnak fel, mint eleink, a két kor egymásban tükröződik, s a hasonlóság meglepő. Pintér Béla találmánya – az est során ez a legerősebb pillanat, ez a kitartott, megzenélt első jelenet – a múlt és jelen furcsa egymásba csúsztatása: az összeráncolt homlokú harcos cégvezető asszony kezéből csak a sarló és kalapács hiányzik (Szamosi Zsófia alakítja nagyszerűen). Pedig ő csak ötéves volt a rendszerváltáskor, mondja szerényen, mégis: a múlt démonainak gyermeke. A múlt itt van, jelen van, onnan tanuljuk a mintákat, mert ez a sors az, ami régen tép. Jobbról-balról a két külföldi befektető, a két zsidó – s ebben az előadásban viccesen zsidóznak – Mr. Freeman és Mr. Goodman, a messziről jött emberek, tollas kalapban, western csizmában szemlélik a magyar vállalkozói tájat, amelyen beteljesül majd a sorsuk (Mr. Freeman szerepében Pintér Béla kiváló, énekhangja remek, humora pontos). Az első jelenet lassú, szertartásos, zeneileg is gazdagabb, mint a többi, ahol majd átkerül a hangsúly a prózára. (A most hattagú társulatból Thuróczy Szabolcs minden pillanata élvezetes, Roszik Hella öniróniája jó.)

Pintér Béla, Roszik Hella, Friedenthal Zoltán / Koncz Zsuzsa felvétele

Csakhogy a pályázati számításokba némi hiba csúszik. Innen indul a bohózati bonyodalom és az Abszurdisztánba vezető út. Azazhogy itt Fatalisztánnak hívják, ha már a régen tépő fátumnak be kell teljesednie.

A soha vissza nem térő – alkalom vagy ember -: már címében is az egyszerit és a sorsszerűt foglalja össze, a fatalisztánit. Pintér Béla, ahogy máskor is, most is a melodráma és a bohózat sajátos ötvözetét, hideg-meleg zuhanyát adagolja. Sors és balsors, felfokozott abszurditások, túlzások, bosszú és sors hányja-veti a hősöket. A melodráma – ma főleg szappanoperában továbbélő – műfaja fontosabb Pintérnek, mint első látásra tűnik: a fátum beteljesülése, a démonok visszatérése és bosszúállása kedvenc témái közé tartozik. Kultúrkörök váltakoznak, magyar, fatalisztáni muzulmán, amerikai zsidó, a maguk képi, zenei sztereotípiáit vonultatva fel. A második rész eseménydúsan pereg, a bohózati elvárásoknak megfelelően – tempó, tempó, tempó! -, minden jelenet fordulattal zárul (például a szeretők lelepleződése), aminek még sincs szükségszerű következménye, mert a történet már nagyon siet, öles léptekkel halad a végkifejlet felé, és – mivel már csak a mesélést hajszolja – felületesebbé, tartalmatlanabbá válik. Emlékezetes viszont a ráérős, zeneileg szépen felépített, gondolatgazdag első rész, amelyben négy-öt magyar a rendszerváltás után két évtizeddel, a Pintér Béla és Társulata második évtizedének hajnalán szép szomorú fejekkel összehajol.

A soha vissza nem térő
Író, rendező: Pintér Béla. Tér: Tamás Gábor. Jelmez: Benedek Mari. Zene: Kéménczy Antal.
Szereplők: Roszik Hella, Szamosi Zsófia, Thuróczy Szabolcs, Friedenthal Zoltán, Pintér Béla, Quitt László.

Pintér Béla és Társulata, Szkéné Színház, 2009. február 1.