Egy évtizeden át harmóniában dolgozott együtt Nemes Levente színész-igazgató és az új utakat kereső művészeti vezető.

Bár 1973-ban már jártam erdélyi színháznézőbe, a sepsiszentgyörgyieket Budapesten láttam először: Tamási Csalókaszivárványát és Paul Everac Ki vagy te? című egyfelvonásos füzérét játszották. Ekkor láttam elsőször Tompa Miklós-rendezést, és rácsodálkoztam a színészekre (mindenekelőtt Király József ízes figurájára emlékszem), akik jó része a következő években más színházakhoz vagy Magyarországra távozott. Mélyebb benyomást tett rám a két évvel későbbi vendégjátékuk, amikor Illyés Gyula Dupla vagy semmije mellett ismét egy Everac-darabot hoztak (A számlát egyszer benyújtják), valamint Székely János poémájából, a Dózsából készült monodrámát adta elő Nemes Levente. Ez utóbbit Tapolcán, a Helyőrségi klubban láttam, a színész szuggesztív előadása a kiskatonákat is lenyűgözte.
Az 1982-es vendégjátékuk különösen emlékezetes; műsorukon Caragiale: Az elveszett levél, Sütő András: A szuzai menyegző és Büchner: Woyzeck szerepelt, s ez alkalommal Balázs Évának Farkas Árpád verseiből szerkesztett előadóestjét lehetett hallani. Az első két darab Serprődi Kis Attila, a harmadik a Bukaresten végző Tompa Gábor vizsgaelőadása volt. Három egészen más világ, más stílus, mindegyik a maga nemében remek, de különösen aWoyzeck egyedi látásmódú megvalósítása volt revelatív erejű. Mindháromban főszerepet játszott a nyughatatlan természetű, nagyszerű színész, Visky Árpád, aki néhány évvel ezután gyanús körülmények között halt meg.
A nyolcvanas évek végére megfogyatkozott társulatot az 1985-ben kinevezett igazgató, Dali Sándor újságíró vezette át a romániai forradalom utáni időszakba. Az ő érdeme is, hogy tíz évvel a betiltása után 1992-ben létrejött a III. Nemzetiségi Színházi Kollokvium. Ezen Sütő Andrással, Kötő Józseffel s másokkal zsűrizhettem együtt. Két kiugró művészi teljesítmény – Tompa Gábor kolozsvári A kopasz énekesnő-rendezése és Parászka Miklós szatmári Örkény-előadása, a Kulcskeresők – nem tudta ellensúlyozni a produkciók többségének igen alacsony színvonalát, s a Szentgyörgyiek bemutatkozása (Hit és szülőföld) különösen sok problémát vetett fel. Az előadásokról szóló, igen éles hangú szakmai beszélgetések egyik fő témája az lett, hogy a megváltozott politikai körülmények között a színházakban a műfaj lényegének érvényre juttatása legyen az elsődleges, miközben persze egyikük sem adhatja fel a kisebbségi létből következő feladatát.

Bocsárdi László / Barabás Zsolt felvétele

A sepsiszentgyörgyi színház munkájában többen – köztük jómagam – radikális változást sürgettünk. Dali Sándor felszólított: ne csak kritizáljam őket, segítsek is a megújulásukban. Az igazgató és a társulat egyaránt úgy látta: vezetőváltás hozhat megoldást bajaikra. Nekem is volt némi szerepem abban, hogy sikerült megtörni Nemes Levente ellenállását, s végül 1992-től közakarattal őt választották meg igazgatónak. Az első években időnként még szüksége volt jó szóra, tanácsra, hiszen Erdélyben alig dolgozott magyar rendező, nehézkesen lehetett hozzájutni új drámai szövegekhez, s katasztrofálisan lepusztult a technikai háttér. Közvetíteni kellett a magyarországi rendezők, intézmények és hivatalok meg a Szentgyörgyiek között. Kedvet csinálni egymáshoz egy sikeres szentgyörgyi közös munkához. Így ment oda Schlanger András és állította színpadra a színház egyik jelentős sikerét, a Hegedűs aháztetőnt, Zsoldos Árpád főszereplésével.

Ekkor a marosvásárhelyi színiakadémián már tanítottam Tompa Gábor rendező szakos hallgatóit, Bocsárdi Lászlót, Barabás Olgát és Kövesdy Istvánt. Kézenfekvőnek tűnt, hogy valaki közülük legyen a szentgyörgyi színház állandó rendezője, hisz ez volt a stabilizálódás egyik feltétele. Bocsárdi a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió vezetőjeként úgy érezte, hogy szakmai továbblépése érdekében váltania kell: az alternatív színházi munka mellett ki kell próbálnia magát hivatásos közegben is. Vizsgaelőadása (Kazimir és Karoline) még a két intézmény közös produkciójának számított, de az 1994/95-ös évadtól Bocsárdi a Stúdió hét színészével együtt Szentgyörgyre szerződött. Mint főrendező, maga mellé vette Barabás Olgát, s többször meghívta Kövesdyt is. Ők határozták meg a színház átalakuló profilját és stílusát.
Hosszú évekig harmóniában dolgozott együtt a színész-igazgató és az új utakat kereső művészeti vezető, ennek eredménye volt a társulaton belüli generációváltás, a megalapozott alkotó munka, és az eleinte csak szakmai fórumokon, aztán fokozatosan a nagyközönség körében is észlelhető siker. Nemes Levente – aki a Nemzeti Színházzal párhuzamosan készült Lear király sepsiszentgyörgyi címszereplőjeként kapta meg idén a Kaszás Attila-díjat – több mint tíz éves igazgatás után átadta helyét Bocsárdinak, s ezzel a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznak az előbbiekből építkező, újabb korszaka kezdődik.

2009. március 19.