Útkereső, fiatal társulat esetében kifejezetten elismerésre méltó, ha már az első három, saját erőből készített alkotás között akad olyan, amely markáns arculat megtalálását ígéri.

Három az egyben című „koncentrált táncművel” mutatkozott be az egri Gárdonyi Géza Színház idén januárban megalakult tánctagozata. A színház sajtóközleménye szerint az előadóművészeti törvény tette lehetővé a tagozatbővítést. A kötelező, udvarias örvendezésnél izgalmasabb és lényegesebb kérdés, hogy a tagozat (amely egyben Barta Dóra Társulata) milyen minőséget képvisel a hazai színházi szcénán.
Bár egy tagozat nem igazol törvényt (és a színházi alkotófolyamat végtermékének megítélésében igazán mellékes körülmény a törvényi háttér), mégis előfordulhat, hogy az egriek sikere a törvény híveinek szolgáltat érveket, esetleges kudarcuk pedig a törvényre is rossz fényt vet. De a premieren a lelkes és máris büszke helyi közönség nem paragrafusokról elmélkedett, hanem hatalmas ovációval jutalmazta a három felvonásos táncest valamennyi alkotóját és előadóját. És ez így is van rendjén, még akkor is, ha a három koreográfia színvonala igencsak eltérő.
A csapat rendkívül szimpatikus, az egri táncosok tánc-, mozdulat- és játékéhsége elképesztő, és bár különböző képzettségűek, szorgalommal, odaadással és rengeteg munkával máris társulatként tűnnek fel. Nem túlzás állítani: habzsolják a lehetőséget. Ez egyértelmű pozitívum, és a tartós siker alapfeltétele is, de a bajok is ebből származnak.
Ujszászi Dorottya Csillagcsavarkulcs című koreográfiája – rögtön, nyitódarabként – teljes pályás letámadás. Neobarokkos, örvénylő zsúfoltságban csillárok emelkednek, süllyednek, megannyi csillogó arany kulcsocska díszeleg oldalsó kulisszafalakon, munkapadot jelképező kisasztalkákon attraktívan gimnasztikázik műhelynyi kulcsgyári táncmunkás, miközben zord felügyelő őrzi a rendet. Utóbbiról (Gulyás István személyesíti meg) csak a műsorfüzetből derül ki, hogy a Nap szerepét formálja meg, aki „király, apa és központ, ideális állapot” egyben. Ordít az ellentmondás (az egész darabban, végig): a koreográfus és a táncosok a technikás tánc esztétikumát akarják intenzív, koreográfiailag értékelhető mozgással megmutatni, és közben a látványhoz – erőltetetten, elnagyoltan, néző által követhetetlenül – mély, intellektuális tartalmat is próbálnak kölcsönözni. Engem érdekelnének a folyamatosan csiszolódó, művészivé váló mozgássorozatok, de nem tudom követni a gondolatmenetet, amelyben a műhely melósai és a „tíz főbolygónk” (?) közé egyenlőségjel helyeződik, és a „kulcsgyár dolgozói kulcsot gyártanak saját problémáikra”.
Spala Korinna koreográfusként az Impulszívben „csak félig” esik bele ugyanebbe a hibába: színpadképe letisztult, ízléses (fentről, kötélen érkeznek a táncosok, a háttérben „életfa” áll, csupasz ágai közt természetszellemként figyel mindent a táncos-koreográfus Spala), és nem folyton-folyvást, futószalagon továbbítva erőlteti a mondanivaló-adagolást, hanem többször is érthető, érzékekkel követhető táncnyelven „szólaltatja meg” a szereplőit. De a különös világ hangulata nem tud mélyen és kitartóan megérinteni, mert kizökkent, találgatásra kényszerít a keresetlen-sikerületlen labdaszimbolika (a fa tündére előbb egyesével gurít kislabdákat a teremtmények közé, később valóságos labdazuhatag hull a színpadra, slusszpoénként pedig egy nagyobbacska gömböcske).

Spala Korinna és Kerekes Soma (Sok hűhó semmiért) / Gál Gábor felvétele

A műsorszerkesztés viszont jól sikerült, mert a harmadik egyfelvonásos, Kulcsár Noémi koreográfiája, a Sok hűhó semmiértaz est legjobb darabja. De nem azért, mert Shakespeare-vígjátékra utal, és mert nagy részében deklaráltan röhögtetni akar. Ezeknél fontosabb, hogy – persze nyilván a humortéma-választás miatt is – kényszeresen belésulykolt mély gondolatok nem terhelik az élvezhetőségét. Ettől rögtön, önmagától jelentéses, metafizikai magasságig képes emelkedni a tánc- és életöröm harsány megjelenése. A Sok hűhó semmiért tipikus példája annak, amikor a kevés (mondanivaló) sokkal többé tud válni. Ugyanez más aspektusból megfogalmazva: értékesebb művészi eredményre számíthat az az alkotó, aki nem veszi magát (és a talán már sokak által sokszor megfogalmazott mondanivalóját) halálosan komolyan, hanem ironikus idézőjelek közé helyezkedve szemléli a világot (és benne önmagát). Kulcsár Noémi erre ráérzett. Egyenletesen nagyszerű (humoros) koreográfiát akkor fog alkotni, ha lesz ereje és bátorsága a vaskos megoldásokat finoman ironikusra cserélni (még akkor is, ha az előbbit közvetlenebb tetszésnyilvánítással jutalmazza a publikum).

A Három az egyben-estben nem rossz arány az egy a háromból. Sőt! Útkereső, fiatal társulat esetében kifejezetten elismerésre méltó, ha már az első három, saját erőből készített alkotás között akad olyan, amely markáns arculat megtalálását ígéri. A sikeres jövő záloga a csapat: a tehetség folyamatosan meg-megcsillant a színpadon (kiemelendő: mindhárom koreográfus táncosként is fellépett). Valamennyi figyelemre méltó egyéni (táncos-színészi) teljesítményt nehéz lenne számba venni. De megemlítendő Csere Zoltán és Frigy Ádám visszafogott sokrétűsége, Kulcsár Noémi, Rubi Anna és Túri Lajos érzéke a groteszkhez, Ujszászi Dorottya és Spala Korinna gördülékeny mozgáskultúrája. A harmadik részben egyértelműen kiderül: Horváth Zita filigrán alkatában finom humorú, dögös díva rejtőzködik. És végül, de nem utolsó sorban: Barta Dóra sokadszorra bizonyítja, hogy táncban, alakításban egyaránt extra klasszis. Minden mozdulat jól áll neki, minden szerep illik rá. Lefogadom: együttesvezető táncos-koreográfusként is sikeres lesz.Három az egyben
Koreográfia: Ujszászi Dorottya (Csillagcsavarkulcs), Spala Korinna (Impulszív), Kulcsár Noémi (Sok hűhó semmiért).
Zene: Gergely Attila. Jelmez: Sárosi Krisztina. Díszlet, szcenika: Gróf Gyula. Fény: Pető József. Asszisztens: Ivády Erika. Rendező: Barta Dóra.
Táncolják: Barta Dóra, Csere Zoltán, Frigy Ádám, Gulyás István, Horváth Zita, Kerekes Soma, Kulcsár Noémi, Rubi Anna, Spala Korinna, Túri Lajos, Ujszászi Dorottya.

Gárdonyi Géza Színház, Eger, 2009. március 24.