Két előadás van, amelyet e sorok írója – a zsűri munkáját nem kritizálva, hanem kiegészítve – hiányol a díjazottak közül.

Nagyítóval kellett keresni az idén átkeresztelt Magyar Színházak XXI. Kisvárdai Fesztiválján azokat az előadásokat, amelyek nem kapcsolódtak valahogy a boldogságkeresés tematikájához. Nem tudhatjuk, hogy ez a válságos idők, a tiszta véletlen vagy a produkciókat válogató Urbán Balázs hatása-e, de az biztos: az egész héten át tartó esős időjárást könnyebb volt elviselni, tudván (vagy sejtvén): van remény.
Reményre pedig nemcsak a nézőknek, de az előadóknak is szükségük volt: a produkciók megszületésének körülményei nem mindig voltak ideálisak. Legrosszabbul a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház járt, melynek szabadtérre tervezett, Vidnyánszky Attila által rendezett Tragédia-előadását elmosta az eső. De a fedél alatti játék lehetősége sem volt biztosíték a produkciók zavartalanságára: az előadások többségének helyet adó Művészetek Háza ugyanis nem sok jót tartogat az ide látogatók számára. A színpad, sokszor élvonalbeli produkciók meghívását lehetetlenné tevő, hebehurgya méreteinek problémáját csak tetézi az elavult szcenikai gépezet – botrányszagú, hogy a nézőtérnek egy emberként kell aggódnia, nehogy leszakadjanak a díszletemelők. Egy pillanatig sem állíthatjuk persze, hogy a szervezők nem igyekeznek megtenni minden tőlük telhetőt a körülmények komfortosításáért: a másik fedett helyszínt, a II. Rákóczi Ferenc Szakközép- és Szakiskola auláját például légkondíciónálóval is felszerelték – ez azonban nem segít azon a prózai tényen, hogy a hang, ahogy a Várszínpadon, úgy itt is könnyen elvész, ráadásul sem a színpadot, sem a nézőteret nem lehet teljesen elsötétíteni.
Míg az előadások némely botlásáért nyugodtan, a szakmai beszélgetések vontatottságáért aligha hibáztathatjuk az infrastruktúrát. A beszélgetések rendre érdektelenségbe fulladtak, és lényegében a hosszabb-rövidebb vitaindító előadásokra korlátozódtak. Talán van némi összefüggés ennek oka és a között, hogy a társulatok többsége a saját előadásukat követő beszélgetés végeztével – többnyire anyagi okból – hazament, és nem maradt ott a fesztivál további napjain, hogy megtekintsen más előadásokat, ne adj, isten, beszélgessen róluk. Ennek ellenére sem mondhatjuk, hogy éjszakánként kongott volna az ürességtől a Művészetek Háza mellett felállított sörsátor; az éppen ott levők vérmérsékletétől függően bár, de fogyott rendesen a várdakeserű, és hajnalhasadtáig duruzsolt az éppen kemény mag.

Szabó Tibor a Leonce és Lénában / Szkárossy Zsuzsa felvétele

De tegyük félre a körítést, nézzük az előadásokat. A négytagú szakmai zsűri több produkciónak is számos díjat ítélt oda: a fődíjat is megnyerő sepsiszentgyörgyi A csoda – ahogy a szabadkai A Gézagyerek is – négy elismerést szerzett. A tény, hogy a döntnökök e két előadás több teljesítményét is kiemelték, jól mutatja, hogy mindkettő biztos kezű rendező (Bocsárdi László és Bérczes László) erősen összerakott, óriási színészi energiákat mozgató, jelentős alkotása. Bocsárdi rendezése egy korábbi előadás felújítása, Tamási Áron világának modern színpadi tükrözése, örökérvényű mese az emberről – de félre a közhelyekkel: egészen egyszerűen minden elemében izgalmas, élő színház. A Tamási Áron szerepét játszó Nemes Levente a legjobb főszereplő, Váta Loránd és Pálffy Tibor a legjobb férfi mellékszereplő (ezúttal kétszer is kiosztott) díját kapta; Nagy Alfréd egy újonnan alapított, civilek által odaítélt őstehetségdíjban részesült, az előadás koreográfusa, Könczei Árpád pedig egy másik Tamási Áron-mű, aHullámzó vőlegény (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata) előadásának koreográfiájáért és zenéjéért kapott díjat. A Bérczes László rendezte A Gézagyerek számos elismerése a korábbi fesztiválokon aratott siker után nem okozott meglepetést; Pálfi Ervin és Vicei Natália alakítása még jó néhány díjat kibír – transzcendentális vonatkozású kérdés, hogy az előadás sikere Bérczes László rendezésébe, a szintén díjazott díszlettervező, Sárkány Sándor terébe, Háy János szövegébe, vagy ezek konstellációjába van-e kódolva.

Annak ellenére, hogy ez a két előadás önmagában hosszú időre elegendő szellemi szárnyalást biztosít közönségének, bőven volt még említésre méltó színházi esemény Kisvárdán. A Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Terápia című előadása megkerülhetetlen; jó látni, hogy a fiatal társulat pontosan tudja, hogy egy vendégjáték esetén kevés aktualizálással is (az előadásban előkerülő nevek változtatása) valóban merésszé és élővé lehet tenni a színházi helyzetet – igaz persze, hogy a Terápia könnyed(nek tűnő) műfaja erre jó lehetőséget is ad. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház fiatal színészeinek Amor Omnia című előadása nem rozsdamentesre olajozott, vitathatatlanul jó előadás, de egy fontos találkozás emlékét őrzi: a bolgár Pashov és Pashova rendező- és házaspár olyan impulzusokat adott a színészeknek, melyek sikeresen indították el őket a báb- és mozgásszínházi elemekből építkező előadások útján. Az Amor Omnia – amely egyébként a fesztivál utolsó versenyelőadásaként a boldogság/szerelem-tematika lezárásaként is remek választás (lenne, ha szándékos lenne) – a Thália Színház különdíjának köszönhetően a közeljövőben Budapesten is szerepelni fog.
Az újvidéki rendező, a záróünnepségen meglepően szolidan megjelenő Puskás Zoltán három rendezése is szerepelt a fesztiválon – igaz, ezek közül csak egy volt a versenyprogramban. A zsűri Gyarmati Kata, kettős szerkezete miatt a szakmai beszélgetés résztvevői és a kritika által is bírált Hét nap a világ című darabjából készült előadást díjazta – csakúgy, mint a mindhárom Puskás-rendezésben játszó ragyogó színésznőt, Elor Eminát, aki a legígéretesebb fiatal színésznek járó díjat kapta.
Két előadás van, amelyet e sorok írója – a zsűri munkáját nem kritizálva, hanem kiegészítve – hiányol a díjazottak közül. A marosvásárhelyi Yorick stúdió Stop the tempo című stúdióelőadása azért érdemelhet figyelmet, mert az alkotók a kortárs román szerző, Gianina Cărbunariu, némileg Bertolucci Álmodozók című filmjére hajazó darabjához olyan érzékenységgel nyúltak, amelynek köszönhetően azt katartikussá és őszintévé tudták tenni. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Leonce és Lénája az alakítások egyenetlensége ellenére is olyan mélyen átgondolt, a gyakorlatba is tökéletesen átültetett formai egységet mutatott, amely kevés előadásnak sajátja – a Popo királyának szerepébe beugró Szabó Tibor pedig bravúros alakításáért megkapta a kisvárdai.lapok off-elismerését, a hátlap.díjat.2009. június 29.