Mai magyar figurákra cserélődnek a szereplők, megváltoznak a nevek, maga Dogville egy panel- vagy bér-, vagy társasház lakóközössége lesz.

Miután a Dogma ’95 leg¬ismer¬tebb rendezője megunta a valóság minél hitelesebb ábrázolásának lehetőségeit, homlokegyenest ellenkező irányba váltott. Elkészítette a nemhogy a filmes formához igazított, hanem teljes egészében mesterséges környezetbe helyezett Dogville-t, amelynek díszletezését és térszerkesztését Lars von Trier a színháztól kölcsönözte: jelzésszerű rekvizitumok jelölték a bányászfalucska berendezését az alaprajz-házak krétával felskiccelt falai mögött. A színházba illő metaforikus megoldás mintha azt sugallta volna, hogy minden fal átlátható, már amennyiben valaki át akar látni rajtuk, nem pedig a szándékos vakságot választja. A lineáris fabula stilizált díszletével ellentétben a színészek a pszichológiai realizmus precizitásával jelenítették meg a szereplők látszólagosan szilárd erkölcseinek törékenységét, s rajzolták ki gyo¬mor¬forgató erővel egy emberi közösség teljes csődjét. Dogville, bár amerikai bányászfalunak titulálják, valójában a kutyatermészet városa, bárhol a Föld kerekén. Ide menekül üldözői elől a nagyvárosi Grace, a jó és becsületes polgárok közé, ahogy megtudjuk a Narrátortól, aki az egész film alatt kalauzolja a nézőt, mint egy regényben. A világtól elzárt közösség kezdetben szemérmes és félszeg lakói menedéket nyújtanak a fiatal nőnek, aki cserébe igyekszik a segítségükre lenni. Minden úgy történik, akár egy mesében, ám a történet lassan rém¬álomba fordul. Míg kezdetben alig akad munka Grace számára, ahogy a helyiek belekóstolnak a hatalmaskodásba, egyre inkább kizsákmányolják a közéjük vetődött, kiszolgáltatott idegent. Ami szívességek sorozatának indul, az a lány számára valóságos terrorrá válik, s ezen az sem segít, hogy egymásba szeretnek Tommal, a falu fő ideológusával. Mikor pedig a helyiek megtudják, hogy Grace-t a rendőrség is körözi, a menedéket egyre súlyosabb áron „kínálják” neki, gyakorlatilag testi és lelki rabszolgájukká teszik. Trier aprólékosan kidolgozott és kiszámított fordulatokkal adagolja a mocsokságokat. Végül szökési kísérlete után Grace-szel rosszabbul bánnak az állatnál is: láncra verik, s a falu férfijai egymást váltják az ágyában, majd eladják hajdani üldözőinek. Csakhogy rosszul spekuláltak, mert az értesített gengszterek feje Grace papája, aki rendezi vele nézeteltérését, s felajánlja hatalmát kislányának a bosszúhoz, aki él is vele, a vér nem vált vízzé az ereiben.

Szorcsik Krisztina és Dévai Balázs Koncz Zsuzsa felvétele

Mivel Trier rendkívül jó sztorikat ír, és pompásan exponálja a súlyos emberi dilemmákat, több filmjét is színre vitték már. A Dogville-t Német¬országban adaptálták színpadra, s ennek a szövegkönyvét fordította le Szappanos Gábor a Bárka Színház részére, ám a szöveg némileg módosul Anger Zsolt rendezésében. A színészek megtartják a fő dramaturgiai irányokat, de újabb jegyekkel gazdagítják karaktereiket, és számunkra is ismerősebb mondatokat adnak a szájukba. A rendező az eredeti ezerkilencszázhúszas-harmincas évek Amerikájából áthelyezi a történetet a mai magyar viszonyok közé. Mai magyar figurákra cserélődnek a szereplők, megváltoznak a nevek, maga Dogville egy panel- vagy bér-, vagy társasház lakóközössége lesz. Valójában azonban a lényegi mondanivaló jottányit sem változik: továbbra is az erkölcsi posvány áll fókuszban, s nem piszkolják, nem nyomják agyon a hazai nyomor dokumentarista elemei. Ugyanakkor a magyarítás alig-alig hozza közelebb a történetet, funkciója talán inkább a színészekkel való munka, az átdolgozott figurák karakteresebbé tételének segítése lehetett.
Grace helyett Angelika menekül a bérházba üldözője elől, s a Dogville-jelenség a házon belül bomlik ki. Sebő Rózsa díszletének tere szakít a film kézenfekvő másolásával, és nem egy sétálós előadásra invitál a Bárka Vívótermében, hanem a nézőtér két oldalát fordítja szembe egymással, s a közéjük illesztett csupasz színpadra helyezi a neutrális, nyomasztó hangulatú, szürke helyszínt, amely egyszerre tető, lépcsőforduló, alagsor és babakocsi-tároló. A gyors, snittszerű jelenetek miatt alig változhat a tér, csak a legszükségesebb kellékeket hozzák be. A színészeket a miliő így csak minimálisan segíti, ráadásul a pergő váltásoknál a szín kivilágosodásával azonnali akciót kell indítaniuk előzetes történés vagy állapotbeli felvezetés nélkül. Az egységes színészi játék a jellemek részleteiben a legkidolgozottabb, csupa érdekes megfigyelés tárul fel, ahogy a valóságos motívumokból szürreális túlzásba és torzulásba hajlik egy-egy alak. Szorcsik Kriszta Angelikája a belső szelídséget fokozza szinte a negédes mártíromságig: minden újabb kegyetlenségre elfogadással és beletörődéssel válaszol, bosszantóan „angyali teremtés”. Joviális és lágy, kissé ábrándos Tamást alakít Dévai Balázs. Mucsi Zoltán Tamás Apjaként sokkal érdesebb, keményebb, ha úgy tetszik, közép-európaibb figura. Kardos Róbert a Gombatermelő-lakó, aki elsőként erőszakolja meg Angelikát: alakjának belső agresszivitása ismerős, elfojtott frusztrációkból fakad. Felesége túlzott szabadelvűségében takargatott belső üressége is ismerős Spolarics Andrea játékában. Varjú Olga egy másik házaspár Női tagjaként hegemón belső indulatokkal érkezik: mikor a lakók végigerőszakolják Angelikát, és sor kerülne teszetosza Férjére is (Gados Béla), aki azonban – a filmtől eltérően – nem akar a lányra mászni, csak ül a sámlin egy kicsit, hogy a közösség meg ne orroljon rá, maga viharzik be, és fekszik rá Angelikára. Nem is azért, mert leszbikus, hanem mert ő viseli a nadrágot, de ez az állapot teljesen kifordítja az egész figurát. Margitai Ági is egy gonoszkodóvá keményedett Boltost játszik, félvállról lesajnálva küldi arrébb kávézni Angelikát az ajtajától, majdhogy le nem köpi a szeme villanásával. Varga Anikó a Boltos Határon Túli Rokonaként többször csak Angelikán felejti pompásan bárgyú mosolyát, ami ettől nemcsak ellenállhatatlanul buta, de egészen vészjósló is lesz. Kovács Ádám a Srác flegmaságából gyúr mulya és megsebzett, tompa ifjút. Kálid Artúr Nagy Barnaként a filmbeli Narrátor helyett alapozza meg a közvetlen hangot az előadás felütésekor. Ilyés Róbert mogorva Vakot játszik, Blaskó Péter a gengszter édesapa, míg Telekes Péter maga a raszta-nemtörődömség és -haszonlesés.

Gados Béla Koncz Zsuzsa felvétele

A színészi alakításokban és a jelenetezésben is főként töredékeket látunk. A temérdek váltás, a sok sötét megakasztja a játéktempót (bár meg kell jegyezni, hogy a Bárka profi háttérszemélyzete a lehető leggyorsabban hajtja végre az átállásokat). Hiába illenek a színpadi világhoz Lovasi András és a Kiscsillag a változások alatt felcsendülő panaszos rockszámai, a meg-megtorpanások felszabdalják az előadást, s jelentősen csökkentik a színészi játék intenzitását. A feszült pillanatok túlságosan kitartottá válnak, ahelyett, hogy felszikráznának, az alakok mereven, már-már dagályosan mély, patetikus pillantásokkal feszülnek egymásnak. A film érzelmi sokkja elvész, és kevés újdonságot kapunk helyette. Bár Anger Zsolt láthatóan nem a filmes forma, hanem a történet adaptálására törekedett, érdekes, hogy az egyik legemlékezetesebb pillanat mégis egy videobejátszás. Az első felvonás végén Tamás a félálomban lévő kimerült Angelikát kamerázza, mi pedig a színpad felületén kivetítve látjuk a lány formás lábát, amire Tamás hamarosan rámászik, és fétisként tapogatja. A mozzanatban remekül sűrűsödik kettejük viszonya: mintha Tamásnak valójában nem is a hús-vér, érző Angelika kellene, hanem beéri egy képmással, csupán idealista rajongásának kíván tárgyat keresni, s mivel az túlságosan passzív, ráun és elhajítja. Felvillan egy izgalmas lehetőség, de folytatás nélkül elhal, s visszatérünk a snittjelenetek monotonitásához. Ha azonban a történet követése lenne az elsődleges, akkor mindenképpen fontos lenne ragaszkodni annak részleteihez és nem átlépni egyes mozzanatokat. Lars von Trier filmjében a rendkívül feszes és pontos dramaturgiai szerkesztés tartotta fenn a cselekmény feszültségét, az előadásból azonban hiányzik a fordulatok lépésről lépésre való kidolgozása, sokszor túl hirtelenek a változások. Például valahogy úgy tűnik, mintha Angelika már első megjelenésekor nyilvánvalóvá tenné, hogy üldözője nem más, mint az apja, s ettől természetesen sérül az alakja körüli titokzatosság. Hasonló apró döccenők zökkentik meg az előadást, ámbár mindez a munka jelenlegi fázisára, az előbemutatóra vonatkozik, hiszen a valódi premier a következő évadban lesz.

Lars von Trier: Dogville
(Bárka Színház)

Fordította: Szappanos Gábor. Koreográfia: Fóti Zsófi. Díszlet: Sebő Rózsa. Jelmez: Fekete Kata. Fény: Bányai Tamás. Rendező: Anger Zsolt.
Szereplők: Szorcsik Kriszta, Dévai Balázs, Mucsi Zoltán, Kardos Róbert, Spolarics Andrea, Margitai Ágnes m. v., Varga Anikó, Kálid Artúr, Szabó Gábor, Réti Adrienn, Gados Béla, Varjú Olga, Ilyés Róbert, Telekes Péter, Parti Nóra, Blaskó Péter m. v., Kovács Ádám, Fóti Zsófi.