Akárhogy legyen azonban, egy dolog biztosnak tűnik: Kisvárda város (jelenleg) alkalmatlan arra, hogy bő egyhetes, nagyjából húsz társulatot és harminc előadást tömörítő színházi fesztivált rendezzen.

Ha a kisvárdai fesztiválról készül szólni az ember, s némi kutatómunkát folytat, mielôtt a cikkírásnak nekifogna, örömmel tapasztalja, hogy az idén huszonegyedik alkalommal megrendezett seregszemle legalábbis megfelelôen dokumentált rendezvény: a tizedik és a huszadik évfordulón is jelent meg róla átfogó-számvetô monográfia, mindkettô Darvay Nagy Adrienne tollából.1 Utóbbi munkájában évrôl évre és korszakról korszakra elemzi a programsorozatot. A szerzô, aki 2002 és 2008 között mûvészeti tanácsadóként (többek között tehát a program válogatójaként) segítette a fesztivál munkáját, a kezdettôl, 1989-tôl az alábbi etapokat határozza meg a találkozó történetében: Vihar elôtt – és azután (1989- 1990); Gettófesztivál? (1991-1993); Kelet-magyar színházi fesztivál (1994-1997); Jubileumi színházi találkozó (1998); Közép-kelet-európai fiatalok fesztiválja (1999); Fesztiválok az ezredfordulón (2000-2001); Magyaror­szág második színházi fesztiválja (2002-2003); Egyedülálló európai fesztiválmûhely (2004-2007). Már e szakaszmegnevezések is – melyek értelemszerûen egybeesnek a kötet fejezetcímeivel – rámutatnak szinte minden, a kisvárdai fesztivállal kapcsolatosan fölmerülô koncepcionális és infrastrukturális problémára.
(Pécs és/vagy Kisvárda)

Tulajdonképpen magától értetôdik, hogy a POSZT és a kisvárdai fesztivál mint a Magyarország területén megrendezett két legnagyobb szabású – és az állam által mind ez idáig a legjobban, bár jelentôsen eltérô mértékben dotált – színházi rendezvénysorozat egymással valamiféle rivalizáló viszonyban, finomabban: párbeszédben van. Koncepcionális értelemben ugyanakkor tökéletes paradoxon e két fesztivál egymás mellett élése. A pécsi versenyprogram válogatója egy-egy határon túli nagyszínházi és kamaraszínházi produkciót hívhat meg a POSZT-ra. Kisvárda vezérelve az, hogy a határon túli magyar színházaknak nyújtson megmutatkozási lehetôséget. A fentiekbôl puszta logikával az alábbi, egymásnak ellentmondó következtetéseket lehet levonni: 1. A határon túli magyar színház nem része a magyar színháznak, hiszen a határon túli színházaknak külön fesztiváljuk van. 3. A határon túli magyar színház feltételesen része a magyar színháznak, hiszen a legnagyobb költségvetésû színházi fesztiválon meghatározott számú határon túli elôadás szerepelhet. 3. A határon túli magyar színház része a magyar színháznak, hiszen a határon túli magyar színházaknak saját fesztiváljuk van Magyarországon, ráadásul két elôadással az országos (!) színházi találkozón is jelen lehetnek.
Ezek után talán nem rosszhiszemû az a vélemény, mely szerint két, koncepcionálisan ingoványos fesztivált fenntartani hazánkban meglehetôs luxus. (Mi­közben nincsen például jelentôs nemzetközi színházi fesztiválunk – sem olyan, amely fontos külföldi produkciókat mutatna meg a hazai szakmának és közönségnek, sem olyan, amely a magyar színház eredményeit széles merítésben promotálhatná a külföldi szakembereknek. Nem az akarat és a tehetség hiányzik, hanem a pénz, lásd – a teljesség igénye nélkül – Kortárs Drámafesztivál, Bárka Fesztivál, a Nemzeti Színház fesztiválja a BÔF keretében, DunaPart stb.) A fentiek természetesen nem jelentik azt, hogy akár a pécsi, akár a kisvárdai fesztivál felesleges vagy elhagyható lenne, csupán a vezérelvek közös és szakmai alapú átgondolására hívják fel a figyelmet.
Annál is inkább, mivel e koncepcionális mizéria egyáltalán nem új keletû. Már 2005-ben világosan látszott, hogy gyors beavatkozásra lenne szükség: Karsai György, az V. POSZT válogatója – az ô program-összeállítását fogadta talán a legnagyobb egyetértés mind a szakma, mind a közönség részérôl a pécsi találkozó történetében – épp e lap hasábjain szólt arról, hogy az általa legmagasabbra értékelt tizenhat produkció közül hét született határon túli magyar színházakban.2 Tavaly pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház Ványa bácsija kapcsán kipattant vitában mondta el – sokadszorra – Tompa Gábor, a sétatéri teátrum igazgatója: „Azonkívül, hogy az egyetemes magyar színházi kultúrának nyelvileg a szerves része vagyunk, úgy is, mint a legrégibb magyar színházi társulat, sok közünk nincs a magyarországi színházi kultúrához. Egészen más színházi kultúrához tartozunk, s ugyanezt elmondhatják a vajdasági és a szlovákiai színházak is.”3
(határon innen és túl)

Hogy a vázolt problémákat idôrôl idôre a kisvárdai fesztivál szervezôi is érzékelik, jól mutatja a többszöri névváltoztatás. Az eseménysorozat 1989-ben Nemze­ti­ségi Színházak Találkozójaként debütált, a következô évben Magyar Nemzetiségi Színházak Fesztiváljaként folytatódott, 1991-ben Magyar Nemzeti Kisebbségi Színházak Fesztiváljaként szerepelt, s 1992 és 2008 között viselte a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja nevet. Ez évtôl Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának hívják. Szakmai szempontból indokolatlanul és indokolhatatlanul.
„Mivel az idelátogató színházak nagy része hozzánk hasonlóan az Európai Unió tagja lett, így a »határon túli« jelzô okafogyottá vált” – állítja programfüzetbéli beköszöntôjében Nyakó Béla, a fesztivált szervezô Mûvészetek Háza igazgatója. A másik érv a névváltoztatás mellett, hogy – Oláh Albert polgármester szavaival – „a színház legfontosabb feladata édes anyanyelvünk ápolása”. A harmadik pedig: magyarországi elô­adások is szerepelnek az idei programban. Meg­jegyzés a fentiekhez: elôször is, a Kisvárdán megjelenô négy ország – Szlovákia, Ukrajna, Románia és Szerbia – közül csupán kettô tagja az EU-nak. Másodszor: a nyelvápolás aligha a színház (elsôdleges) missziója, de ha az volna is, mindegy, hogy „magyar” vagy „határon túli magyar” címszó alatt történik. Harmadszor: az egyetlen magyarországi kôszínházi produkció a fesztiválon a nyíregyházi Móricz Zsig­mond Színház Kômûves Kelemenje. Mindezeknél azon­ban jóval lényegesebb, hogy a „határon túli” jelzô elhagyásával a fesztivál neve nem tükrözi többé annak profilját. Hiszen Kisvárda funkciója csaknem a kezdetek óta ugyanaz: lehetôséget biztosítani a határon túli magyar színházaknak a találkozásra és a megmutatkozásra.
Újabb kérdés, hogy az eseménysorozaton ki találkozik kivel, s a megmutatkozás kinek szól. Kézenfekvô válasz lenne, hogy a cél az anyaországi és a határon túli szakma találkozása, ez azonban rendszerint nem valósul meg – Kisvárdán meglehetôsen halovány a határon inneni szakmai jelenlét, a hazai résztvevôk száma rendszerint néhány kritikusra korlátozódik, továbbá azokra a szakemberekre, akik a szakmai beszélgetések felkért hozzászólóiként vesznek részt a találkozón. E délelôtti szakmai programok – korábbi nevükön: kiértékelôk, mely elnevezést csaknem évtizedes munkával sem sikerült teljesen kiirtani a várdai szóhasználatból – akár jelentôs tanulságokkal is szolgálhatnak, ha a megfelelô ember irányítja ôket, s nagy eredménye a tavalyig regnáló mûvészi tanácsadó testületnek – Darvay Nagy Adrienne-nek és Szûcs Katalin Ágnesnek -, hogy az utóbbi fesztiválokon olyan nemzetközileg is elismert szakemberek szólaltak meg, mint Ascher Tamás, Fodor Tamás vagy Zsámbéki Gábor. Ugyanakkor sok helyrôl hallani – innen a „kiértékelô” terminus is -, hogy e beszélgetések gyakran tûntek fel olyan színben, mintha a nagy magyar szakma oktatná a kicsi határon túlit. Ismét Tompa Gáboré a legsommásabb vélemény: „Belterjes, homokba dugott fejû a kis magyarországi színházi társadalom, teljes mértékben le van maradva a világ legtöbb színházi dolgáról”, továbbá: „az anyaországi színjátszás szakadt le a határon túliról, meg a színházi valóságtól is”.4
Egyfelôl az anyaországi szakmai jelenlétet, másfelôl viszont – vérmérséklettôl is függôen – a kioktató jelleget erôsíti, hogy 2001 óta kizárólag magyarországi szakemberek alkotják a fesztivál szakmai zsûrijét. Ennek a döntésnek a haszna azonban mindenképpen több, mint a kára: így bizonnyal nem vádolható részrehajlással a zsûri (vagy éppen a szakmai vita indítója), s gyaníthatóan kisvárdai zsûritagságból ered több budapesti vendégjátékra szóló meghívás. Sôt szerzôdtetés is: a jövô évadban például az a Béres Márta játssza az Othello Desdemonáját a Vígszínházban, akit Esze­nyi Enikô alighanem kisvárdai zsûritagként fedezett fel magának a szabadkai Kosztolányi Színház elôadásaiban. (Hogy aztán ez az eset – és a hasonló történetek – mennyire szerencsések akár a határon túli színházakban maradók, akár a szerzôdôk, akár a szerzôdtetôk szempontjából, már külön tanulmányt érde­melne.) Ugyancsak kisvárdai zsûritagként támadt olyan ötlete Alföldi Róbertnek, hogy az általa legkiválóbbnak tartott határon túli színészekkel hozzon létre produkciót a budapesti Nemzetiben – igaz, úgy hírlik, ez csupán ötlet maradt.
(Kisvárda, végállomás)

A határon túli magyar színházak anyaországi megmutatkozása minden bizonnyal kardinális fontosságú ügy. Lássuk be: a magyar színházi szakma (legalábbis számszakilag) legjelentôsebb része Budapesten él, éppen ezért egy budapesti elôadás-sorozat sok mindenre megoldást nyújtana. Létezik is ilyen kezdeményezés, a Vendégségben Budapesten azonban – természetesen anyagi okokból – nem vállalhatja, hogy átfogó képet adjon minden határon túli színház programjáról-évadjáról. Ötletként felmerülhet egy, a Vidéki Színházak Találkozójának mintájára megrendezett program, de – tekintve, hogy általam nem ismert okból az idei VSZT is elmaradt – ennek realitása meglehetôsen csekély. Úgy tûnik tehát, a probléma legjobb megoldása még mindig a határon túli színházak fesztiválja.
A kisvárdai programban az idén elôször limitálták a szervezôk a versenyelôadások számát: Urbán Balázs tizennégy produkciót válogathatott a programba. E redukció a színvonal szempontjából mindenképpen elônyös, a szelektor pedig így ír a programfüzetben: „A fesztiválnak szükségszerûen el kell mozdulnia abba az irányba, hogy a tizennégy meghívott elôadás lehetôség szerint valóban a tizennégy legjobb határon túli produkció legyen, s ha ennek az az ára, hogy csupán hét-nyolc színház elôadásai alkossák a versenyprogramot, ezt is fel kell majd vállalni.” Emellett a versenyen kívüli és a szórakoztató programban más teátrumok is megmutatkozási lehetôséget kaphatnak. Egy másik, ugyancsak járhatónak tûnô út, hogy az eddigi gyakorlatnak megfelelôen minden színház jelen lehet a fesztiválon – egy-egy maga választotta produkcióval, elô- és fesztiválzsûri nélkül, a seregszemle-jelleget erôsítendô.
Akárhogy legyen azonban, egy dolog biztosnak tûnik: Kisvárda város (jelenleg) alkalmatlan arra, hogy bô egyhetes, nagyjából húsz társulatot és harminc elô­adást tömörítô színházi fesztivált rendezzen. Fontos leszögezni, hogy a lelkes és a lehetôségekhez képest szakszerû szervezés a legcsekélyebb mértékben sem okolható ezért. Sokkal inkább az infrastruktúra hiánya: Kisvárdán nincsen megfelelô minôségû és számú szállodai vagy panziószoba, ahol legalább a fellépô mûvészeket az ôket megilletô körülmények között el lehetne helyezni; nincsen továbbá megfelelô színpadtechnika sem. Tény, hogy minden produkció veszít az erejébôl (legalábbis átalakul), ha nem eredeti játszóhelyén mu­tatják be. Ám mind a csekély mélységû várdai mû­velôdésiház-színpad, mind az óriási, borzalmas akusztikájú várszínpad, mind a gimnáziumi aula és a tornacsarnok mint fesztiválhelyszín zöm­mel haszna­vehetetlen. A még legjobban felszerelt mûvelôdési házban is rendkívül gyér például a lámpapark, nincsen zsinórpadlás, nincsenek trégerek, s a nagyjából húsz méter széles színpadon alig van elô-adás, amely ne veszítene tempójából. Igaz, hosszú évek óta a fiókban lapul Bán Ferenc színházterve – hogy az építkezés miért nem indult meg mindeddig, hivatalosan nem tudni. Mindenesetre most, hogy két megyeszékhely – Debrecen és Szombathely – színházépületének munkálatai szakadtak félbe, aligha valószínû, hogy Kisvárdának a közeljövôben kôszínháza lehetne.
Van, persze, mindezek helyett a sörsátor a mûvház mellett, amely sokunk számos kedves és hasznos beszélgetésének színhelye…

————–
1 Darvay Nagy Adrienne: Színek Kisvárdán. Informa, Nyíregyháza, 1998 és uô.: A kisvárdai fesztivál. Várszínház és Mûvészetek Háza, Kisvárda, [2008].
2 Karsai György: Volt egyszer egy szezon II. SZÍNHÁZ, 2005. június.
3 Teatrianon. Tibori Szabó Zoltán riportja. Népszabadság, 2008. június 29.
4 Uo.