… ezek az öltönyös-kiskosztümös, végtére is szerfölött szimpatikus européerek: tömeggyilkosok.

Arno Declair felvétele

Elfriede Jelinek Rechnitz (Az öldöklő angyal) című szövegének apropója az ismert történet, miszerint kevéssel a második világháború vége előtt a burgenlandi Rohoncon egy magyar grófnő és a nála vendégeskedő náci tisztek agyonlőttek nagyjából száznyolcvan zsidó deportáltat. A Nobel-díjas írónő színdarabját a Münchner Kammerspiele előadásában öt színész játssza, de játszhatná kevesebb is, több is – a dráma százoldalnyi, egybefüggő monológ(sor). Olykor még az is felmerül az emberben, hogy a Rechnitz inkább epikus mű, semmint drámai, Jossi Wieler rendezése azonban arról győz meg, hogy a szöveget igen erős színházi vízió mozgatja, még ha ez a vízió nem is fejthető fel egykönnyen. Arról van itt szó, hogy némely hírnökök monologizálnak elménckedve (mert nyelvében él a jelinek), s akár a görög drámákban, tőlük értesülhetni a tragikus eseményekről. Ha történt valami egyáltalán. És ha az, ami történt, tragédia.
Az idézőjelek sora ott kezdődik (és ott is végződik), hogy amit látunk: színház. Nemcsak a göröghírnök-allúzió támasztja alá ezt a megfigyelést. A látványtervező Anja Rabes olyan játékteret alakított ki, amely sokértelmű szimbolikusságában hangsúlyozza a színháziságot: lehajtható, kárminpiros ülőkékkel fölszerelt forgóajtókat működtet a színpadtechnika; az ajtókon fülhallgatók, melyek jelzik: a falnak is füle van, s melyek a fejre tehetők, ha lőállásokat nyit meg a forgóajtó; egyetlen, jelzésszerű, pompás szarvasagancs jelzi csupán, hogy vadászkastélyban vagyunk. Innen és ide lépnek ki-be az úgynevezett hírnökök, hogy a grófnő és vendégei gondolatairól, érzéseiről és csak legritkább esetben cselekedeteiről informáljanak. Borzalmas dolgokat mesélnek minden tragizálástól mentes, sőt arisztokratikusan szikár dikcióval – olyasmi eleganciával, amilyennek az ember, mondjuk, egy Batthyány-grófnőt képzel -,  hangjukat szinte fel sem emelve. Wieler nagy leleménye, hogy a székében kezdetben kényelmesen ülő –ha leleményes szövegpoénokon fel-felgöcögő nézőt egyre kellemetlenebb, tanácstalanabb helyzetbe hozza evvel a kvázi double binddal; még nyomasztóbb abba belegondolni, hogy ezek az öltönyös-kiskosztümös, végtére is szerfölött szimpatikus européerek: tömeggyilkosok. És ebbe bele kell gondolni akkor is (sőt annál inkább), ha a csonttá soványodott száznyolcvanak lelkéről, akik még vadásztrófeának is kevesek, mert alkalmatlanok a munkára és a menekülésre is, semmit meg nem tudunk. Egyszerűen nem ők azok, akik számítanak ebben a történetben. Túl azon, hogy haláluk híre nem éri készületlenül a nézőt, meg sem rendíti különösebben. A tízszeres, százszoros, itt éppen: száznyolcvanszoros halál legalábbis nem súlyosabb az egyszeresnél.
Másfelől meg ki szavatol a hírnökök megbízhatóságáért? Jelinek ezúttal biztosan nem, senkinek a megbízhatóságáért, aki történetesen német (anyanyelvű). A Rechnitz germán füllel, gondolom, maró öngúnnyal előadott nemzetkarakterológia, Goethe mindjárt az elején kap egy szolidan kifordított wartenurbaldét például, és szinte észrevehetetlen diszkrécióval, de makacsul fasisztázik is a szöveg – áthallásai a kortárs magyar valóságra megdöbbentőek -, nem harsogva kürtöli szét: botrány, ami történt, csupán lappangva érzékeltet: akinek füle van, hallja meg. Előfordul, hogy a hírnökök nehezen jutnak dűlőre a történet egy-egy részlete felől, a majdnem teljes bizonytalansággal kell tehát szembesülnünk, illetve vajon nem pellengér-e ez is, a dolgok kiforgatása, hogy ti. amíg a részletekben elveszünk, addig a tények bizony tények maradnak, mégpedig ez esetben megtorlatlan tények? Legyenek bár a hírnökök magántörténelmei a történetnek önmagukon, saját egyéniségükön, emlékezetükön átszűrt olvasatai; s legyen bár az úgynevezett egyetemes történelem a történetnek egyetlen, széles körben elfogadott, szingularizált olvasata.

Elfriede Jelinek: Rechnitz (Az öldöklő angyal)
Díszlet-jelmez: Anja Rabes. Fény: Max Keller. Zene: Wolfgang Siuda. Dramaturg: Julia Lochte. A rendező munkatársa: Ramin Anaraki. Rendező: Jossi Wieler.
Szereplők: Katja Bürkle, André Jung, Hans Kremer, Steven Scharf, Hildegard Schmahl.

A Münchner Kammerspiele vendégjátéka a Budapesti Őszi Fesztiválon
Thália Színház, 2009. október 17.