Mikor Alföldi csupa fiatal színésszel játszatja el a Bánk bánt, nem tesz mást, mint az opera jelképeit bontja le az eredendően fiatal drámáról.

„Egy emberöltőn keresztül adta a Nemzeti Színház becsületből, az akta-elintézés lelkiismeretes unottságával évenkint egyszer, s most pár év óta már nem is adja, mert úgyse nézte meg más, mint néhány lelkes gimnazista.” E sorokat még Schöpflin Aladár írta a Bánk bánról 1911-ben. Azóta hősi drámánkra legalább annyi politikai inkorrektség rakódott utólag, mint A velencei kalmárra. Elsősorban az idegen- és nőgyűlölet. Mégis tartja magát a szabály, hogy a mindenkori Nemzeti Színháznak azt a három nemzeti drámánkat, amink van, márpedig játszania kell. Bár a „nemzet” gondolata anakronisztikus, a népesség egy színházba nem járó része mégis tudja, mi az, amit a színházban legjobban szeretne nem megnézni. Nos, mit lehet tenni ebben a helyzetben? Alföldi Róbert megoldása Zsótér Sándor A velencei kalmárjára hasonlít. Nem ironizál a drámán, csak épp nem isteníti a szereplőket. Azzal kezdi, hogy Ottó németül énekel, Melinda spanyolul felel neki, mire Petúr ingerülten szakítja félbe őket egy magyar nótával. Nem kötelező, hogy szimpatikusnak tartsuk Petúrt, miénk a döntés.
De túl politikán, a Bánk bán – junior – elsősorban érzéki előadás. Főszereplője sem Bánk, hanem: a víz. A színpad előterében egy medence húzódik, ebbe loccsannak, csobbannak, zuhannak bele a szereplők, kéjvágytól, féltékenységtől, méregtől fűtötten vagy épp holtan. A haláltánc vége a medencetemető. Ahogy a vízsugár fröccsen, úgy spriccel szerte a szenvedély. Ebben az elvont térben találkozhat egymással király és alattvaló, akár egy népmesében.
Katona szenvedélyes nyelve az, amit már Szerb Antal és Arany is legfőbb erényének tartott, ezért jó a hűsítő víz; a forrófejű, hirtelenharag szereplőknek kell a hűtőfürdő. Ugyanez a nyelv az oka annak is, hogy a Bánk bán sokaknak nehezen befogadható. Apropó Velencei kalmár, a középangol nyelvezet ennél is nehezebb egy mai angol számára, mégis eredeti formájában játsszák. Ezzel szemben nálunk Shakespeare-t újrafordítani szinte alapvetés, és ha a Bánk bán külföldi darab volna, vele sem menne ez másként. De nem az, adott tehát a probléma, amit Alföldi Vörös Róbert dramaturggal remekül megoldott. Bár nem „fordították” újra a szöveget, nagy hangsúlyt fektettek az érthetőségre. Nem csak a jól ismert és irónia nélkül nehezen mondható „piha” felkiáltások hiányoznak, de ha kell, garas helyett fillért hallunk, és a frappáns húzások is segítenek érthetővé tenni, amit Katona huszonhárom évesen kissé ködösen hagyott.

 

Radnay Csilla és Bánfalvi Eszter / Koncz Zsuzsa felvétele

Ez a szenvedélyes nyelv pedig épphogy nem öblösen dörgő hangú szereplők után kiállt, amint az – hála az operaváltozatnak – beivódott kulturális emlékezetünkbe. Mikor Alföldi csupa fiatal színésszel játszatja el a Bánk bánt, nem tesz mást, mint az opera jelképeit bontja le az eredendően fiatal drámáról. Miközben általában zavaróan sematikus szokott lenni színházaink fiatalságképe, hiszen Alföldinél is legtöbbször a közhelyszótárból kiemelt rappelés felel meg a „fiatalság” címszónak, ezúttal ez másképpen van. A fiatalság fiatal és tehetséges színészeket jelent. A felhevült Bánfalvi Eszter Gertrudisa az első, aki kéjvágyóan veti magát a vízbe, Radnay Csilla Melindája szégyenlősen bújik ki törülközőjéből, de azért határozott is tud lenni, Biberach hálás intrikus szerepe pedig mosolygós gonosztevővé válik Földi Ádám alakításában. Makranczi Zalán eleve előnnyel indul, hiszen valamivel idősebb a többi színésznél, keresetlen, bár nem túl okos Petúrja mindenesetre uralja a színpadot.

Hála az operának, Bánk-képünk hősies és nagy formátumú alak, egy Bánk, aki „zokog, de szolgálja népe szent javát.” Holott ha megfigyeljük, a nagyurat vajmi kevéssé érdekli népe szent java, mikor épp családi gondok emésztik. Ő is csak egy közülünk, egy „Akárki.” Mindez különösen szembetűnő Fehér Tibor alakításában, aki szinte meg se hallja Tiborcot, a guberálót (Farkas Dénes), annyira leköti Melinda esetleges hűtlensége. Persze nádorként tulajdonképpen Tiborc szavain sem kéne Bánknak úgy meglepődni. Attól még, hogy őt úrias gondok nyomasztják, tudhatná, hogy országában minimálbér alatt is élnek emberek, és ez az ő felelőssége is. Utólag már jól jön neki a szegény tiborci panasz, így legalább van mit a királyné fejéhez vágni, mielőtt a tőrt vágná belé. Vagyis az utolsó, bánki kirohanást, a patetikus áriát, nem kell komolyan vennünk, tudjuk mi áll a szavak mögött: kevésbé az ország, inkább Melinda.
Az előadás végén a két vesztes, Endre (Szabó Kimmel Tamás) és Bánk egymás mellett áll egy ingatag pallón, a víz fölött, és miközben semmi sincs rendben (a nép gyűlölete egy külföldit pécézett ki bűnbaknak, amivel természetesen nem oldódtak meg a problémák), úgy döntenek, hogy akkor énekeljék el a Szózatot, és fogukat összeszorítva ki is préselik magukból. De Bánk és Endre ezután is csordaszám tartja majd gyülevész birkáit, miközben Tiborcék kéményein eztán is el fognak pusztulni a gólyák, mert maguk emésztik fel a hulladékot is. Endre és Bánk mégis a Szózatba kapaszkodik, mintha a cselszövő halálával a kiegyezés és egy jobb kor reménye pislákolna a távolban.
Ehhez olvassuk hozzá, hogy a kőszínházi bemutató ünnepi előadás volt, október 23-án.

Katona József: Bánk bán – junior
Dramaturg: Vörös Róbert. Díszlet- és jelmeztervező: Daróczi Sándor. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Szabó-Kimmel Tamás, Bánfalvi Eszter, Mátyássy Bence, Fehér Tibor e. h., Radnay Csilla, László Attila, Orth Péter, Makranczi Zalán, Stork Natasa, Szatory Dávid e. h., Földi Ádám, Farkas Dénes e. h.

Nemzeti Színház, 2009. október 23.