A Hólyagcirkusz társulatának játéka korántsem depresszióval teli szomorkodós hangot üt meg, sokkal inkább az abszurditás humorára hegyez ki mindent.

A történet szerint Kant már csak pár napi hajóútra lehet az észak-amerikai kontinenstől, mikor utastársainak feltűnik, és csakhamar szóvá is teszik a színpadi realitássá váló irrealitást: Kant nem lehet az Egyesült Államokba tartó óceánjáró fedélzetén, hiszen sohasem mozdult ki szülővárosából. A neves német filozófushoz a fáma szerint órát lehetett igazítani Königsbergben, tengerre pedig nemcsak hogy nem szállt, de állítólag még a város tengerpartjára sem merészkedett ki. Csak a falakon belül mozgott, pedáns napirendet követett, és egyedül élt, nem házasodott meg. Ehhez képest Thomas Bernhard darabjában Kantot a felesége kíséri Amerikába, mert az amerikai orvosok talán vissza tudják adni a zöld hályoggal küszködő, csaknem félig megvakult filozófus szeme világát. Ha úgy tetszik Bernhard a filozófushoz köthető történelmi tényeket teszi kritika tárgyává, hogy hamisítása által mutassa fel tétele igazságát. Azaz az elméletet állítja a valóság helyére, hogy a nézői ítélőképességre hathasson: a világ zűrzavarában a gondolkodó agy is beteggé válik, ha ugyan már eleve nem beteg. Bárhogyan is: baj van! – hangzik el a Matkovics Ágnes fordítása nyomán készült produkció fent említett pillanatának remek mini oratóriumában, mikor a Műgyűjtő (Rácz Attila) és az Eminenciás (Nádasi László) tercel „bajt” az énekbeszédben megnyilvánuló Kant (Székely B. Miklós) futamaira.
Hogy pontosan mi is a baj, egészen konkrétan nem derül ki – és nem is biztos, hogy ki kellene derülnie -, de az előadás egésze szorongató kilátástalanságot közvetít. Pedig a Hólyagcirkusz társulatának játéka korántsem depresszióval teli szomorkodós hangot üt meg, sokkal inkább az abszurditás humorára hegyez ki mindent. A sajátosan rájuk jellemző, visszafogott ritmuskezelés miatt minden epizód és párbeszéd szinte a végletekig lassul, és végletesen groteszkké élesedik. Az akciók valamiféle álmossággal telített térben zajlanak le, ahol a fordulatokon sokszor maguk a szereplők is önreflektíven meghökkennek, mintha maguk sem értenék, mi is történik körülöttük. Ehhez kapcsolódik a különös tárgyakon megszólaló zene (ezúttal hordókba vezetett madzagok, egy láda mélye, és egy hangtölcsérrel kiegészített hegedű muzsikál), amely különcsége folytán megerősíti az önreflexiót, és kizökkent a színpadi eseményekbe való belefeledkezésből. Mindezek a különös áttétek és csavarodások a zavarodott bágyadtsággal kiegészülve különleges atmoszférát teremtenek.

 

Székely B. Miklós, László Lilla és Szabó Domokos / Koncz Zsuzsa felvétele

Pedig a színpadi látvány egyszerű és világos. Mese kerül elénk Szőke Dániel Bogdán és Szőke Dávid stilizált és praktikus díszletében. A jelzéseiben is nagyon világosan kifejezett fedélzet kompozíciója csíkos, békebeli nyugágyakból, vakító hajókorlátra termett narancs-fehér mentőövből és pirosra vagy zöldre festett hordókból van összeállítva. A képeskönyvből kivágott fedélzet orrában szakasztottra igazi Hajóskapitány (Szőke Szabolcs) áll: egy aranyrojtos sapkás, dús és ősz szakállú tengeri medve. Hozzá hasonló toposzként jelenik meg a filozófus csíkos háziköntösben, Felesége, mint kissé slampos háziasszony, a Milliomosnő szép ruhában stb. De a mesés figurák és a mesés háttér egyszeriben abszurdba fordul, amint működni kezdenek a színpadon. A Kapitány kesztyűt húz, és a hordókat összekötő zsinórokon játszani kezd. Megteremt – ellenállhatatlan nevetésre ingerelve – egy hajót akusztikusan, és közben felvillant egy bohócszámot, amely azonban oda nem illősége miatt riasztó, még ha kacagunk is rajta. Az pedig már hab a tortán, ahogy a szakállas bácsi negédesen ismételgeti: minden rendben van. Naná, hogy baj van! De miféle? A Feleség (László Lilla) mániákusan újságot olvas. A Milliomosnő (Erdős Sára) a holdfényben mutogatja műtérdkalácsát, mely természetesen olyan, mint az igazi. A Műgyűjtő és az Eminenciás pedig a hamis és igaz ellentétéről vitatkozik, de érvelésük körülbelül nagycsoportos óvodás szinten mozog. Minden kifordul, groteszkből őrületbe vált, és szépen lassan egyre vészjóslóbbá kerekedik.

Az elvarázsolt kolónia képtelen működéséből egyre világosabbá válik a fiktív történet képtelensége. A csúcsponton Kant ráparancsol kísérőjére, Ernst Ludwigra (Szabó Domokos), hogy mutassa be sokat emlegetett kedvencét, zseniális papagáját. Lekerül a lila selyemtakaró, és kiderül, hogy Kant papagája nincs sehol: a kalitka üres. Pontosabban mégsem üres, mert Kant a fejére veszi, kívülről a rácsra biggyeszti szemüvegét, és így keringőzik a Milliomosnővel. Ez már nem vicc: a kalicka fejű imbolygás már rémálom. Míg Bernhard darabjában az Újvilágba érkező hatalmas elmét a parton elmeorvosok várják, a Hólyagcirkusz előadásában a filozófus saját koponyája kerül a rácsok mögé. Baj van.

Hólyagcirkusz Társulat: Kant
Thomas Bernhard Immanuel Kant című műve alapján, Matkovics Ágnes fordításának felhasználásával készült. Zene: Szőke Szabolcs. Díszlet: Szőke Dániel Bogdán, Szőke Dávid. Fény: Hlinka Mónika.
Szereplők: Székely B. Miklós, László Lilla, Szabó Domokos, Erdős Sára, Nádasi László, Rácz Attila, Szőke Szabolcs.

Merlin Színház, 2009. november 19.