Irtó sokat lehet nevetni, és ezt örömmel nyugtázzuk.

Nem győzöm elég gyakran leírni, hogy nincs még egy ilyen megátalkodott másvilágkutató szakemberünk, mint Bodó Viktor. Félreértés ne essék, nem a holtak dermedt birodalma érdekli, hanem ellenkezőleg: az élők túlmozgásos, minden evilági és normálisnak mondott keretet rettentő szellemi és fizikai ténykedéssel szétfeszítő magatartáskutatással foglalkozik. Egyszerűbben: nem fér a bőrébe és a saját fejébe, fogja tehát és széjjelrobbantja.
Mint ketrecbe zárt majom megfigyelője: csakhogy a ketrec maga a koponya, amely bebörtönzi ezt az agyat, melyet olykor léleknek is nevezhetni (lakhelye ismeretlen), a majom pedig a normálisok és fehérek közt az európai. A megfigyelő ki volna más, mint ő maga, a szerző, aki belülről beszél, saját tudatának szigorított zárkájából kifele figyel. Nem hűvös külső szem, hanem lázas, hagymázos belső.
Nagyon bonyolultnak hangzik e leírás, minthogy a tényálladék is az.
Nem tudnék felidézni olyan Bodó Viktor jegyezte előadást, ami ne „a” normális világ és ennek képtelen voltáról beszélne, persze mikor hogy, annak változó meggyőző erejével.
A rendes, a keretbe foglalt, az elfogadott, a szabályszerű valóságdarabok – ezek Bodó kitörési pontjai, melyeket előadásai lesznek meghaladandók. Hősét aztán vagy üldözőbe veszi ez a magát normálisnak bejelentő világ, s ekkor születik egy kafkai szereplő, vagy ő maga, felnővén – s ez volna a jelen eset is – felismeri e világunk és e valóságunk hiábavalóságát és üres unalmát, hogy aztán az egészet laposra püfölje. Aztán, ha sikerül, minden a feje tetejére áll, s a dolgok helyet cserélnek: a normális világról kiderül, hogy éppenséggel őrült, az irracionális káoszról pedig, hogy tulajdonképpen… hm. Nem is tudom. Annyi bizonyos, hogy közben sikerül atomjaira bomlasztani a világot és benne a hőst.
Bodó most egy analitikust választ főhőséül, s az ő fejlődésregényét követhetjük a Szputnyik társulat legújabb előadásában, a Kockavetőben, mely hős mintha bírálói előtt állna és vallana gyökeres színeváltozásáról, mint egy boszorkányperben. Így idéződnek meg élete stációi. Bodó egy hasonló című regényből ihletődött, a darabpartitúrát Vinnai András írta. Ezt a szövetet aztán keményebb dramaturgi kézzel lehetne illetni, bizonyos fölös és/vagy erőtlen jelenetek vélhetőleg idővel ki is hullanak majd (példának okáért a koncert-jelenet nem túl meggyőző, ahogy a kúszó-mászó fekete ebihal-emberek sem.)

 

Gazsó György és Fábián Gábor / Schiller Kata felvétele

Fábián Gábor nevezetű nagyszerű és szédületes erejű, jelenlétű, humorú, játékos mélységű színészére osztja ezt a szerepet, akit mi egyenesen Bodó Viktor hasonmásának vélünk, minthogy éppenséggel hasonlít is hozzá. Ő az est fénye, aki nem szűnik meg ragyogni. Mint számos más Bodó-előadást is, ezt is tekinthetjük önéletrajzinak és személyesnek, s ez a személyes forró, kábító láz átsüt az esten.

Fábián amerikai analitikusa – minthogy civilizációs szempontból az analízis kulturális fővárosában volnánk – előtt fokozatosan nyílnak meg saját tudata ajtói, melyek mögött őrülete, bosszúálló képzelete és normálisvalóság-el nem fogadása lakozik. Az írói-rendezői mámor ezzel párhuzamosan iramlik, vágtázik, vágja dühös patáit a csupasz földbe. A pszichiáter Luke Rhinehart találmánya, kockavető technikája nem más, mint minden döntésnek a véletlenre való bízása (melybe már Puskin és Dosztojevszkij hőse is belebolondult), azaz angolul a randomra, mely végül nem volna más – és mi itt színházelméleti ajtókat nyitunk -, mint a kortárs színház építkezési elve. Így az előadás magában hordozza saját értelmezését. Igaz, Bodó eddig is kockát vetett. És vihart aratott.
Analitikusunk (kezdeti) teljességkeresési beszéde megidézi Müller Péter gondviselési nagyságát és mélységét, talán egyenesen Coelho örökzöldjeit, meg a boldogsag.net nemes céljait, de e téren hiányos a műveltségünk az intertextuális szövet felgombolyításához (képzavar, szövettel ugyanis nem lehet eképp cselekedni).
Végül Bodó visszatereli hősét a normalitásba (miután majd’ megfullasztotta egy dobókockával), ami részéről meglepő fordulat, minthogy eddig inkább az őrület felkavaró és megnyugtató hatalmára szavazott. Ám ő maga sem hiszi, amit beszél, s így mi sem.
Irtó sokat lehet nevetni, és ezt örömmel nyugtázzuk. Még egy kissé vérszegényebb pillanatban is lehet nevetni egy pohár víz behozatalán, avagy egy titkárnői ajaki csücsörön. Van néhány igazán remek színész, némelyik felfedezésszámba megy esetünkben: úgy, mint Molnár Gusztáv, Hay Anna, Jankovics Péter. Az ismerős színészek közül Gyabronka és Terhes igen jók.
Azonban a másvilág elszabadulása, a káosz és őrület diadalmas felmutatása még viccei ellenére is szegényes és nem eléggé lenyűgöző, vagy csak többé vagy olykor kevésbé vicces. Talán ide igazi látványelemek kellenének, vizualitás, zene, csodamasinéria, valami gazdagabb színház, amely több a négy pőre falnál meg a jelmezek hol remek, hol középszerű voltánál. Az a gyanúnk, hogy a jó hírű külföldi Bodó-előadások (melyeket nem volt szerencsénk látni) nem egy szobában zajlottak közepes függetlenszínházi támogatással e szűk evilágban, hanem nagyobb financiális bizalom lett nekik szavazva, Ausztriában például. Jó ez, jó, de mi most már erre a nagyfocira lennénk kíváncsiak.

Kockavető (Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor)
Luke Rhinehart regénye alapján az átiratot készítette: Vinnai András. Dramaturg: Turai Tamás, Róbert Júlia. Jelmez: Kovács Andrea. Zene: Keresztes Gábor. Fotó-video: Tóth Simon Ferenc. Rendezőasszisztens: Varsányi Kristóf. Produkciós vezető: Tóth Péter. Rendező: Bodó Viktor.
Játsszák: Fábián Gábor, Gazsó György, Gyabronka József, Hay Anna, Jankovics Péter, Koblicska Lőte, Lajkó Bence, Molnár Gusztáv, Réti Anna, Szabó Zoltán, Székely Rozi, Terhes Sándor, Téby Zita, Tóth Simon Ferenc.

MU Színház, 2010. január 17.