… mielőtt eleve és automatikusan pozitívan viszonyulnánk a kortárs magyar színpadi szövegekhez, fontos lenne mindig hozzájuk olvasni a konkrét előadások minőségét is.

Középen gigászi kanapé, előtte kisasztal, a falon tévé: átlagos (?!) nappali, családi tér. Benne apa, anya, gyerek. Egyik újságot olvas, másik az ablakon les ki, a harmadik magol. Olyan szavakat ismétel, amelyek egyszerre hangzanak darabon „belül” és „kívül”: a thébai kamasz lány saját városának történelmét és Szophoklészt tanul („Sok van, mi csodálatos…”). Ezzel az ígéretes képpel kezdődik a Radnóti Színház legújabb kortárs magyar darabja, az Oidipusz gyermekei – ígéretét azonban nem tudja beváltani.
Jelenleg a fővárosi kőszínházak repertoárján „épületenként” maximum két-három kortárs magyar darab fut – már ahol egyáltalán. A Radnótiban négy, relatíve sok. De mielőtt eleve és automatikusan pozitívan viszonyulnánk a kortárs magyar színpadi szövegekhez, fontos lenne mindig hozzájuk olvasni a konkrét előadások minőségét is. Mert hiába íródik számos jobb-rosszabb drámaszöveg (pályázatra vagy felkérésre), ha nem talál olyan, hozzá tökéletesen (!) passzoló rendezőre, aki majd képes „kortársul” olvasni és úgy is gondolkodni. (Friss negatív példa erre az egyébként kiváló kvalitású Vinnai András és Gothár Péter előző évadbeli szerencsétlen találkozása.)

Martin Márta (Nő), Klem Viktor (Polüneikész) és Csomós Mari (Iokaszté) Koncz Zsuzsa felvétele

Az Oidipusz gyermekei tehát „hivatalosan” kortárs és magyar (szerzője Szálinger Balázs), ám alapkoncepciója szerint – ami három, nagyjából közös tematikai nevezőre hozható antik dráma egymás(után)ra olvasásában és írásában körvonalazódik – a görög tragédiák hagyományát mímeli, és arra reflektál. Sajnos túlnyomórészt az előbbit teszi. Alapvető kérdés, hogy a témában egymást ugyan metsző, de világ- és színházlátásukban eltérő Euripidész-, Aiszkhülosz- és Szophoklész-szövegek összegyúrása ad-e valamilyen pluszt azonfelül, hogy a nyelvük „kortársiasodik”. Az egybeolvasás ráadásul olyan – textológiailag kissé megoldatlan és indokolatlan – dramaturgiai-technikai áldozatokat is követelt, mint hogy Antigoné (Euripidész és Szophoklész vonatkozó drámáival ellentétben) nem kísérheti el apját Kolónoszba, hiszen otthon kell maradnia ahhoz, hogy a második, róla szóló felvonás lejátszódhasson. (OIDIPUSZ: Hát te elkísérsz? Tényleg kísérsz, leányom? ANTIGONÉ: Ne haragudj, az újabb szenvedést / Én okozom, drága, szegény apám. OIDIPUSZ: Persze nem jössz velem…) Mivel Aiszkhülosz Heten Théba ellen című tragédiája statikusabb, s gyakorlatilag kimerül a harcosok jellemzésében, nem véletlen, hogy Szálinger drámájába a dinamikusabb szerkezetű Phoinikiai nőkből és az Antigonéból került át több részlet. De az előadás még így is egyenetlen ritmusú: a második felvonás sokszor kifárad, a dialógusok lelassulnak, monotonná válnak, a Kar közbeszólásainak frissessége, iróniája elvész. Ez a tempóvesztés azért is érthetetlen, mert akár gondolhatnánk úgy is, hogy csupán a második felvonás kedvéért mutatják be a testvérharcot és Kreón döntésének előzményeit. És kár, mert Petrik Andrea Antigonéja megérdemelt volna egy feszesebb és kiélezettebb felvonást. Az első rész végi öregség-monológ felől nézve összességében pedig nem tett volna rosszat a darabnak, ha a görög drámák láthatóan-hallhatóan jó technikájú újraírása, frissítése helyett többször billent volna a szöveg az ilyen típusú szerzői beékelések felé.

Az előadás legerősebb vizuális összetartója a már említett hatalmas kanapé (díszlet: Bagossy Levente), a családi tér, amelybe egyre erőteljesebben hatol be a politikusok (például Eteoklész, Kreón) és egyéb „hírességek” (mint Antigoné, Iokaszté) élete, válsága. Szép sorban, egyesével lépnek be a meleg fényű családi szentélybe a „magasan élők”, a rájuk vetülő éles fényben mintha csak kísértetek lennének. A teret szervező félkörívű kanapé nemcsak méretével, hanem fizikai változásával is utal a történtekre: a bajok és halottak szaporodásával az egységesnek és puhának tűnő bútor széttöredezik, lekerül róla a kárpit, és láthatóvá válnak a szerkezet tartóvasai. Ezen a „csontvázon” foglal helyet a darab végén a teret keretező fekete függönyök lehullásával a háttérből érkező hét halott, fejük felett egy-egy lebegő lufival. Sajnos máig rejtély, hogy a kétszer színre lépő Teiresziasz (Keres Emil) teljesen reflektálatlanul miért „kapott lufit”. A nappali kanapéstul és rádióstul-tévéstül – amelyek szerepeltetése azon túl, hogy a csúnya politikus még a tévéből is beszél, nem hoz semmi újat – akár a szomszédban is lehetne, amint azt a ruhák is jelzik (tervező: Benedek Mari): a harcoló testvérek (Adorjáni Bálint és Klem Viktor) fehérgallérosak, nyakkendősek, öltönyben lobogtatják egymás felé régen aláírt és megszegett szerződéseiket; Iokaszté (Csomós Mari) vörös kosztümben, felülstilizáltan és szipkával libben be oldalról, míg Oidipusz (Bálint András) selyempizsamában és köntösben önmaga kiváló paródiája. Gyabronka József Hírnöke „Szeresd a szíved” biciklis futár, Kovács Krisztián Haimónja pedig motorosszerelésben próbálja meggyőzni igazáról a politikusból valós uralkodóvá válni képtelen Kreónt (Szervét Tibor). Az apa–anya–gyerek hármasból (meg olykor Szombathy Gyula Szomszédjából) felépülő Kar úgynevezett hétköznapi ruhákat, színes ingeket, nadrágot visel – de minden szereplőn koturnus, magasított lábbeli, ami a görög színjátszási hagyományra való utaláson túl inkább csak egy szerencsétlenül megválasztott jelként kíván pótolni valamiféle hiányt.
A Kar szerepe azért is érdekes, mert egyszerre pozicionálódik darabon belül és kívül, hiszen jobb pillanataiban nem csupán a történtekre, hanem a tragédia egész hagyományára is reflektál. Ráadásul a Férfi (Gazsó György) minden újabb rossz hírre elborult arccal gurít le egy újabb nagyfröccsöt – lásd magyar kríziskezelés. Mindazonáltal a Kar mozg(at)ása gyakran koncepciótlan: tagjai néha passzív szemlélők, ilyenkor oldalt állnak, vagy tehetetlenül ülnek a kanapén, máskor beleszólnak a történetbe, s akad olyan pillanat, mikor pár percre a függönyök mögé lépnek, majd újra előtűnnek. De éppígy érthetetlen például, hogy miért szükséges Oidipuszt szó szerint körbevezetni, hogy megfoghassa halott hozzátartozóit – rengeteg funkciótlan másodperc telik el így.

Szombathy Gyula (Szomszéd), Gyabronka József (Hírnök), Gazsó György (Férfi), Menczel Andrea (Lány), Petrik Andrea (Antigoné) és Martin Márta Koncz Zsuzsa felvétele

Arra az előadás nem keresi a választ, hogy a címadó gyerekek sorsa mennyiben saját hibájuk vagy döntésük következménye, és mennyiben egy felsőbb akarat – nevezzük végzetnek vagy átoknak – beteljesülése. A szereplők közül ki ezt, ki azt mondja vagy testesíti meg. Az „istenek!” felkiáltás mögött nincs valós referencia. Amiről viszont egyértelműen véleményt nyilvánít a darab, az a fiatalok csalódása a legendás apák nemzedékében: Haimón és Antigoné apjuknak szóló üres „szeretlek”-jei ezt a csődöt visszhangozzák. A csődöt, ami egyszerre hat a köz- és magánéletben, antik és kortárs viszonyok között, nappalin innen és túl.

Szálinger Balázs: Oidipusz gyermekei (Euripidész, Aiszkhülosz, Szophoklész
nyomán) (Radnóti Színház)

Dramaturg: Morcsányi Géza. Díszlet: Bagossy Levente. Jelmez: Benedek Mari. A rendező munkatársa: őri Rózsa. Rendező: Vallló Péter.
Szereplők: Gazsó György, Martin Márta, Menczel Andrea, Szombathy Gyula, Csomós Mari, Klem Viktor, Adorján Bálint, Gyabronka József, Keres Emil, Petrik Andrea, MarjaiVirág, Szervét Tibor, Bálint András, Kovács Krisztián, valamint Mezősi Mika/ Nagy Zétény.