Szabó Réka vallomása az élet megtalált, majd elkótyavetyélt értelméről egyrészt feltárja az alkotó személyes indítékát, másrészt az előadás szerkezetét is előrevetíti.

A Tünet Együttes előadásának nézői istenné válhatnak. Ugyan csak a maguk istenévé, de Az élet értelme esetében nem egyszerűen arról a nyilvánvalóan igaz közhelyről van szó, hogy a „hatvanperces időmúlatás” megtekintése mindenkinek más élményt ad: a néző itt maga ad hangot, vagyis hangsúlyt a szereplőknek, tehát saját világot teremt.
A terembe való belépéskor valamennyi néző tolmácsgépet kap, ami ezúttal nem egy idegen, hanem egy szerteágazó színházi nyelvet fordít személyesre. A fülhallgatón keresztül öt csatornán hallhatjuk az öt szereplőnek az élet értelmével vívódó monológját, néha zihálását, hiszen a szöveg mellett hanggal és mozgással is mesélnek a figurák: az élet csodájáról készített didaktikus rádióműsor kiégett házigazdája (Bánki Gergely), a kortárs tánc blöffjéről és meg nem értett géniuszokról önvalló Szász Dániel, az otthon falai és a dísznövények közé (az előadásban egy papírdobozba) vackolódó, a kényszeresen megteremtett harmóniától begubózó egyedülálló nő (Szabó Márta), a halállal való félelemmentes viszonyáról zaklatottan beszélő Vadas Zsófia Tamara és a fél lábbal még a gyermekkorban táncoló, létének és milyenségének magyarázatát a családi folyamatosságban látó lány (Góbi Rita), akit a fináléig néma Gőz István görget végig mindegyre a játéktéren. A csatornákon hallható ötféle hang azonban nem szül káoszt: a színpadi káoszból éppen a néző teremt rendet – vagy ha úgy tetszik, saját káoszt. Mint az életben: annyit és olyan módon szűrünk ki/le magunknak a világból, amennyit és ahogy akarunk.
Az élet értelme öt szereplőjét követve a néző többféle út közül választhat (akárcsak az életben): isteni nézőpontjából váltogathatja a csatornákat, kockáztatva ezzel azt, hogy átfogóbb képet kap ugyan az egészről, de felületesebbet az egyes szereplőkről; vagy felvehet egyetlen szálat is, követve így egyetlen karaktert és annak gondolatait. Az amúgy körkörösen, tehát visszatérő motívumokból és szövegekből szerkesztett előadás dramaturgiáját rendhagyó módon maga a néző alakítja véglegesre. A körkörösség természetesen a nézői befogadást is segíti: a csatornák váltogatása közben minden szereplő hangsúlyt kaphat a nézői érzékelésben. Más kérdés, hogy ettől a tolmácsgép leleményes ötlete sem válik annyira radikális megoldássá, hiszen a nézői döntésnek nincs akkora tétje, mintha valóban minden csak egyszer játszódna le. A többszólamú zizegés persze a világ sajátja, és ez a hangkáosz – bárhol szólaljon is meg – mindig ismerős és mindig hasonló hangokból keletkezik. A különböző figurák érintkeznek is egymással, bár ez verbálisan többnyire nem valódi kommunikációt, hanem egymás melletti elbeszélést jelent. Jó példa erre a Szabó Márta alakította magányos nő számos kísérlete arra, hogy anekdotáihoz befogadó füleket és lelkeket találjon. A semmibe suttogott megszólítások rendre válasz nélkül maradnak.

Gőz István, Góbi Rita, Márkos Albert és Vadas Zsófia Tamara Koncz Zsuzsa felvétele

Az üres térben, néhány kellékkel, élő zenekari kísérettel, lényegében hatvanperces rádióadásként prezentált előadás prológusa és epilógusa, továbbá néhány többszereplős jelenete leválik az ismétlődő motívumok örvényéről. A bevezetőben maga a rendező, Szabó Réka mesél el egy szürreális történetet egy régóta vágyott, de felelőtlenül egy fürdőben hagyott, elveszített, majd meglelt csecsemőről. Az arcát takaró hajhullámokkal, fedetlen kebleivel, földet érő fekete ruhájában kortalan ősanya megjelenésével különös kontrasztban van a fájdalmasságában is pitiáner történet a babamegőrzőből eltulajdonított vagy elkószált kisbabáról. Szabó Réka vallomása az élet megtalált, majd elkótyavetyélt értelméről egyrészt feltárja az alkotó személyes indítékát, másrészt az előadás szerkezetét is előrevetíti. A szereplők mély és jelentőségteljes monológjait formailag többszörösen könnyíti vagy elemeli a figyelmet megosztó többszólamúság, ráadásul a szövegek suttogva, persze a tolmácsgép által felerősítve hangzanak el, s bár a mozgáskészlet egyénenként nyilván egyedi, a táncos szereplők táncba, a színészek mozgásba oltják a vallomásaikat. És adott természetesen a néző személyes szelekciója, amelynek révén tetszőlegesen helyezheti el a hangsúlyokat: az egészen, a káoszon, egy részleten vagy egy szereplőn. A szent és profán kettőssége az előadás egyik kulcsjelenetében is megnyilvánul: fehér szárnyú angyalka tipeg be, összeböffen a szereplőkkel és a zenészekkel, szó szerint böfögnek neki, ő visszaböfög, majd távozik.
Nem mondható ki egyértelműen, hogy Szabó Réka előadásában kinyilatkoztatják az élet értelmét. Figyelembe véve a rendező bevezetőjét, a szövegorkánt és a fináléként a testével és széttárt karjaival a földhöz simuló Gőz István monológját a hajós haláláról, tisztán látszik, hogy az élet értelme valahol élet és halál határvidékén keresendő. Idevágó és jellemző szimbólum a tojás is, amely kiöklendezett, összetaposott, szétkent kellékként többször visszatér az előadásban. Az élet értelme a megélt élet, vagy (utalva a rendező bevezetőjére) az az állapot, amikor az élő késznek érzi magát a halálra. Az elmúlás így magának az életnek a gerjesztője, ez mutatkozik meg az előadás szerkesztési elveként működő körforgásban is. Ebből halássza ki a néző a maga igazságát, de talán éppen a „halászat” módja az, ami az egyénre vonatkozó választ megadja. Egyetemes válasz ugyanis nincs, és leginkább az jellemez egy embert, ahogyan az ehhez az igazsághoz vezető utat végigjárja. A nézőtérrel szemközti falon elhelyezett digitális óra kíméletlenül visszaszámol hatvan perctől a zéróig. Az áramló történések kiszámítható keretek közé szorítása egyrészt a rádióműsor-jellegre utaló formai geg, másrészt feszültséget is teremt: kiderül(het)-e a válasz a rendelkezésre álló idő alatt a címben feltett kérdésre. Az akkorra már sokadszorra (talán túlságosan is sokadszorra) ismétlődő szövegek és akciók monoton örvényével ér véget a hatvanperces blokk.

Az élet értelme – avagy időmúlatás 60 percben (Tünet Együttes, Szkéné Színház)

Író, dramaturg: Peer Krisztián. Zene: Márkos Albert, G. Szabó Hunor. Fény és tér: Szirtes Attila. Külön köszönet: Furulyás Dóra. Rendező: Szabó Réka.
Szereplők és alkotótársak: Bánki Gergely, Góbi Rita, Gőz István, Szabó Márta, Szász Dániel, Vadas Zsófia Tamara.