Őze előzetes nyilatkozataiban is kísértett, hogy majdnem mindent a dráma iránti lelkesedésből próbál megoldani.

Az első rész tanúsága szerint a Magyar Színház senki és semmi mással nem rendelkezik a közkedvelt (új)romantikus színmű bemutatásához, mint a címszerepre termett színésszel. Cserna Antal tizennyolc óra ötvenhét perckor besiklik az első sor közepére; maga elé szúrt karddal helyet foglal, várakozik kezdésig. Bejövetele eldöntetlen minőségű. Leginkább egy jelmezes civil érkezésére hasonlít. Amikor aztán a nyitó színházképben („Burgund-palota”, „pajta-szerű labdázóhelyiség, színielőadásokra berendezve”) halálra keresik őt, senki sem találja, hiába nézelődik feszült türelemmel a legszembeszökőbb székről. Pengéjének markolata belóg a színpadra. Nem csodálkoznék, ha egy matinén valamelyik kamasz elkiáltaná magát: ott ül az első sorban!

Cserna férfias, katonás intellektust játszik. Ruháján „Se rojt, se bojt, se értékes szalag”: valóban „erkölcsében az eleganciája”. A színész egy lendületből, összeszedetten, jó külső és belső készségekkel veszi birtokba a szerepet, de kedélytelenül, a Roxán (Roxane helyett ez a névalak olvasható a színlapon) iránti beteljesületlen szerelmet is meglehetősen lefojtva, mondhatni, romantikátlanul. Költő létére költőietlen a főhős. Alig vagy rosszul elemzett szcénák során kell átvágnia magát. A teljes embert kívánó rendező színművész, őze Áron úgy fogalmazott az interjúban: „A Cyrano az első olyan rendezői munkám, amikor a darabot is én választottam, és a szereposztás kérdésében is én döntöttem.” őze előzetes nyilatkozataiban is kísértett, hogy majdnem mindent a dráma iránti lelkesedésből próbál megoldani. Gecsényi Györgyi dramaturg társaságában a szöveg rövidítése és átcsoportosítása, a szereplők számának radikális csökkentése technikailag sikerült is, az érzelmektől fűtött, érzékletes megjelenítés dirigálása már nem. A koncepció egyik gyengéje, hogy – szereposztási kényszerből? – a negyvenes Cyranót és unokahúgát, Roxánt közel egykorúnak tekinti, azaz a „kis lovag” Christiannak egy érett hölgybe kell beleszeretnie. Mintegy a mamáját veszi feleségül a soha el nem hált házasságban. Elfogadható lenne, hogy Cyrano és Roxán egyívású rokonokként pajtáskodtak hajdan – de nem négy évtizede.

Cserna Antal (Cyrano) és Fillár István (Guiche gróf) Schiller Kata felvétele

A kamara jellegű változat elveszítette a főalakok körötti karaktereket. A konvencionálisan testes Ragueneau cukrász, pék, pástétomsütő és fűzfapoéta (Szűcs Sándor) szavai üresen kopognak, a látványosan sánta Ragueneau-nét (Auksz Éva) csupán a neve kapcsolja férjéhez, így az is mellékes, hogy megcsalja. A jó barát Le Bret (Rancsó Dezső) általánosságban, saját arc nélkül rajong Cyranóért, a gascogne-i legények sótlan fontoskodása semmitmondó. (Gyöngyösi Tamás víváskoreográfiái szegényesek.) Legjobban azok járnak, akik mindössze percekre tűnnek fel: tennivalójuk rendezői kidolgozatlansága kevésbé nyilvánvaló. Tahi József (Montfleury) Cyranót haragra gerjesztő ripacskodása a merő külsőség megvillanása, Dániel Vali (Duenna) „a régi Nemzeti” stílushagyományaiból igyekszik dolgozni, Szélyes Imre (D’Artagnan) valami titkot rejt a nulla szerepbe; talán a hérosz megöregedésének sóhaját.

A darabot elnyeli a kongó színpad, melyen jószerivel egyetlen, alakját változtató láda (pult, pad) a Kovács Yvette tervezte bútorzat. A vörös és fekete leplek a második részben engedelmesebben lebbennek: hadi sátrakat jól formáznak, szerelem és halál szimbolikáját iskolásan tudomásunkra hozzák. őze szándéka, hogy – főleg eleinte – a Magyar Színházat „sztereó” módon bejátsszák. Bevonja a megvalósításba a földszint oldalsó járásait, az erkély szegleteit. Fentről inkább hangokat és effektusokat küldözgethet, lent mellékképeket is kattinthat. A törekvés mégsem vezet sokra, bármily szépek az átkötő latin nyelvű kórusok, s bármily buzgók azok, akik erre-arra bukkannak fel. A jelmezek némelyike korábbi produkciókból öröklődhetett, vagy csupán vázlat volt, hiszen a 2008 nyarán elhunyt Schäffer Juditot is alkotóként jegyzik Kovács Yvette mellett. Roxán kékes-bronzos, valamint vörös ruhája igen szép, minden más amolyan átlag-franciásan tollas, buggyos, liliomos valamelyik letűnt századból.
Az 1897-ben íródott Cyrano „kosztümös” szerelmi drámaként él a köztudatban. Legalább ennyire a beszéd és a beszédhelyzetek (a szöveg) drámája is. A szerelem örök – a szöveg viszont korszerű téma. Ábrányi Emil ecetes-mézes fordításából ilyen sorok váltak szállóigévé: „Mondhatta volna szebben, kis lovag”, „Megdöflek a versem végén”, „Magamat kigúnyolom, ha kell” stb. A korgó gyomrú legények, az éhséget legyőzendő, könyvet olvasnak; Cyrano Descartes-ot. Fordításirodalmunk nevezetes teljesítménye állja az időt, rímeinek magyar nyelvi zamata, szóválasztásainak magyar felhangja ma is elismerést parancsolóan tetszetős (Guiche gróf „hétszilvafásként”, „bocskorosként” pocskondiázza a hozzá képest alacsony rangú, csórón eleresztett nemeseket). A beszédvariációk, a beszédről való beszélés variációi, a Rostand által remekül időzített szavalások megbénították őzét, nemigen von szituációt a textus alá. Marad a tiráda. Cserna is sokszor csak beszél, beszél (és az egyszerű história bizonyos fordulatai el is homályosulnak). Önmagában ötletes viszont az udvarlási jelenet megoldása egy hatalmas fekete fátyol segítségével. A nem az esze és szókincse folytán híres kadét, a csinos Christian óriási textilárnyékkal viaskodva a széptevés gesztusrendjére is emlékeztetően, gyászosan hadonászik, közben a háttérből az unokahúgába végzetesen, be nem vallhatóan ugyancsak szerelmes Cyrano gondoskodik a Roxán szívét rabul ejtő vallomásról. Gémes Antos Christian-alakítása e „szinkronizálás”-epizód kivételével sápadt, tétova. A vágyott gyönyörű nőt szintén megkaparintani igyekvő Le Bret szerepében Fillár István jobban feltalálja magát, kellő önmérséklettel és percentnyi önmegvetéssel mutatva be az ősz úr, a saját katonái ellen fenekedő, bosszúszomjas hadvezér hitványságát. A „Holdból pottyant ember” jelenetét ügyesen lemozogják Csernával.

Gémes Antos (Christian) és Tóth Éva (Roxán) Schiller Kata felvétele

Tóth Éva szakmai felkészültségét és színház iránti odaadását bizonyítja, hogy rokonszenves emberséggel, üdén csengő-bongó nőiességgel kelti életre a csigás hajú szőke szépasszonyt, akinek a helyén egy szép leányt kellene látnunk. Nem az ő hibája, hogy a rendezés nem látta el a figurát megfelelő útravalóval. Impozáns külsején kívül nincs ok, amiért oly sokaknak kellene epekedniük érte. Persze az impozáns külső is épp elég bolondító varázsszer – ám a szerelmi szenvedély betegét sem Cyranóban, sem Christianban, sem a grófban nem könnyű diagnosztizálni.
Balsikerű munka. De a színmű, a szöveg még ebben az enyésző formában is hathat sokakra. Hagyhat emlékeket. Például az erkélyről – azaz a Burgund-pajta karzatáról – a Montfleury-cécó során marokszám ledobált sárgaborsó fillérnyi pitykéit, melyeket másnap is meglepve fedezhetünk fel hajunkban, cipőnkben.

EDMOND ROSTAND: CYRANO DE BERGERAC (Magyar Színház)

Fordította: Ábrányi Emil. Díszlet: Kovács Yvette. Jelmez: Schäffer Judit és Kovács Yvette. Mozgás, koreográfia: Gyöngyösi Tamás. Dramaturg: Gecsényi Györgyi. Rendező: őze Áron.
Szereplők: Cserna Antal, Gémes Antos, Rancsó Dezső, Fillár István, Szűcs Sándor, Tahi József, Szélyes Imre, Pavletits Béla, Szatmári Attila, Szabó Máté, Horváth Zoltán, Harcsik Róbert, Jánosi Ferenc, Tóth Éva, Auksz Éva, Dániel Vali.