Hogy ne árnyékot öklözzünk, ne a levegőbe beszéljünk, álljon itt egy lista.

Is meg nem is – ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva: igaza is van Kukorelly Endrének, meg nem is, amikor a velünk élő dráma sanyarú sorsát taglaló szenvedélyes (és apokaliptikus hangulatú) röplapot ír.1 Kérdés, mennyire van valós okunk a borongásra-busongásra. Vajon milyen eséllyel láthatják művüket megelevenedni tollforgató jeleseink – mert fontos mérőszám a kortárs magyarok aránya a létező repertoárban, de legalább annyit árul el, ha a másik irányból közelítünk: mire juthat, aki drámaírásba fog ma Magyarországon.

Upor László Koncz Zsuzsa felvétele

Hogy ne árnyékot öklözzünk, ne a levegőbe beszéljünk, álljon itt egy lista. Nem szaknévsor-olvasás: számbavétel, stílus- és értékválasztás (valamint a teljesség „igénye”) nélkül. Nők előre! Filó Verának és a színháznak egyelőre nem volt nagy szerencséje egymással, de hosszú még az élet. Thuróczy Katalin föl-fölbukkan, Erdős Virág feltörőben, Szabó Bori (olykor mint a Szabó–Varró páros fele) biztosan előréz. Kevesen vannak a nők, ők tényleg kevesen – hogy miért, azt valóban érdemes volna boncolgatni (ám nem hiszem, hogy a Kukorelly javasolta, túlontúl kézenfekvő nemi karakterológia adná itt a kulcsot). Menjünk tovább: Egressy, Hamvai, Háy János, Horváth Péter, Kárpáti, Kiss Csaba, Pozsgai, Spiró, Tasnádi, Térey, Vinnai bármely új darabja üzembiztosan azonnal, Viskyé, Garaczié előbb-utóbb mindig színre kerül – van, aki a magáét rendezi, más állandó rendezőtársára bízhatja magát, megint másért társulatok versengenek. Pintér Béla univerzális: két kézzel kap saját darabjai után, amelyeket azonnal megrendez, és csapatával eljátsz. Egyesek alkalmilag keverednek a színi bohémek világába, aztán vagy ott ragadnak, vagy visszatérnek az „irodalomba”. Ha Esterházy betér a színházba, mindig ünnep, Nádas, Kornis önszántából marad távol a színpadtól (persze mondhatjuk: ez önmagában is színház-kritika). Márton László trilógiája sokat várt, vele lassan (meg)birkózik a szakma, tán még újat is érdemes lesz írnia majd. Bartis egyelőre évtizedenként tiszteli meg a színházat – bemutató biztos ígéretével. Forgách ha átdolgoz, vagy saját művel áll elő, a kézirata nem marad fiókban. Németh Ákos, Sultz Sándor búvópatak: hol el-, hol feltűnik. A költő (s mára színpadi szerzővé avanzsált) Szálinger Balázs a Horváth Csaba vezette Forte társulat állandó bedolgozója lett, kollégája, Peer Krisztián a Szabó Réka-féle Tünet Együttesé, Zalán Tibor mellékállásban időtlen idők óta megbízható ellátója a bábszínházaknak. És ott vannak az olykor-Kőrösik, a néha-Kukorellyk, a hébe-hóba Darvasik, mögöttük futják köreiket a konok, szorgos Gazdag Péterek, Mikó Csabák, Toepler Zoltánok. Sok ez? Kevés? Mihez képest? Mitől lehetne több?

Toporog-e sok reménybeli drámaíró fogvacogva a jeges szélben, vagy épp a színházi szabadcsapatok kénytelenek újra és újra végigportyázni a holt vidéket, hogy a bokrok mögül előrángassák a rejtőző tehetségeket? Vajon drámaíróink előtt félig nyitva áll-e a kapu, vagy félig csukva?
Kijelenthetnénk: ideje, hogy a „kortárs” „magyar” „dráma” (durvábban-enyhébben: a kortárs művészek hada) mindenestül einstandolja a színházat, de ehhez valószínűleg néhány másképp gondolkodó (meglehet: néha bátortalan vagy megalkuvó) színházcsinálón túl pár nézőnek is lenne egy-két szava. Márpedig semmiféle szent meggyőződés nevében nincs jogunk szembemenni a közönség egészével. Amely közönségegésznek (nézőközösségnek) igenis jussa előállni bizonyos követelésekkel (és ne bonyolódjunk bele a „ki kiért van” kérdéskörébe). E követelések teljesítését ki-ki magára vállalhatja, vagy másra hagyhatja – mindkettő lehet érvényes, hiteles döntés –, de bajos egyszerre megőrizni a teljes függetlenséget és követelni a közönség feltétlen támogatását (türelmét).
Mondhatjuk, hogy amit mi nyújtunk, mindennapi kulturális táplálék, s erre előbb-utóbb kutya kötelessége mindenkinek rádöbbenni, csak addig bírja ki, nevelődjön kissé. Azért inkább az önkéntességre és a kölcsönösségre szavaznék. A kultúrkulináris élmény, az igazi műélvezet (értsd: művek valódi élvezése) valóban szokható, igénye önmagunkban szükségletté növeszthető: ez valószínűleg genetikailag és szociálisan is belénk van kódolva. De hogy ki hogyan ínyenc, az már magánügy. Egyén-, csoport- stb. függő, hogy élvezetet milyen arányban okoz a ráismerés – hogy valamit ismerősként üdvözölhetünk –, illetve a fölfedezés, a „jé, ilyennel még sosem találkoztam” öröme. Az újdonságot feltálalni, odakínálni, vonzón (vagy elborzasztón, de magával ragadón) prezentálni: ez a dolgunk. Tukmálni, kényszeríteni nem ildomos, nem is célravezető, éppenséggel ellenproduktív.
Egyáltalán: érdemes csínján bánni a követelésekkel, ajánlásokkal, irányvonalakkal. A színházi momentum jelenvaló, lényege a mulandóság: a pillanatszerűség, a „rövidlejárat” nem (lehet) szitokszó tehát. De az ellenkezője sem az. Spiró Prahja vagy a Koccanás fontos percszínház, a máig be nem mutatott Hannibál bármikor elővehető. Ha ma nem állítják színre, csak ötven év múlva, azt – noha egyáltalán nem romlandó – unokáink majd kérjék ki maguknak az akkori színházkultúra nevében és védelmében? Kárpáti Szörprájzpartija csak itt és most él meg (bár úgy tűnik, egyelőre kicsattan az életerőtől). A Tótferi viszont mindaddig nem lesz rosszabb, érvénytelenebb, amíg magyar nyelven színjátszanak. Tiltsuk be jó előre végrendeletileg majdani előadását?
Életemet és véremet a kortársakért, mégsem képzelem, hogy csak a kortárs szerző élő szerző, csak a magyar kortárs a kortárs. Ha Ascher Tamás Forgáchot rendez, akkor éljen, de ha nálunk még ismeretlen Kroetzöt, Schwabot, Stoppardot, akkor abcúg, és ha „bejáratott” Csehovot, Gorkijt, akkor szuperabcúg? Zsótér közepesen bűnös, amikor elsőként mutatja be Caryl Churchillt, Hans Henny Jahnt, Mayenburgot, Sarah Kane-t, de szégyellje magát, amikor Brechtet, Maeterlincket, Shakespeare-t állít színre?
Nem a születési (vagy a halálozási) év- és helyrajzi szám számít csupán. Valóban, valóságosan az a lényeg, hogy élő szerző élő előadása teremtsen élő kapcsolatot az élő közönséggel. Aminek antonimája nem a régi (vagy a külföldi), hanem a laposan élettelen, a hóttunalomtól kómába zuhant, a tehetetlenné kényelmesedett vagy az önteltségtől bódult – esetleg épp az erőlködéstől, a kényszeres túlmozgástól kifulladt – színház és néző kriptacsöndje.
Hát persze, hogy zöld utat – nem: széles, zöld sztrádát – a kortársnak! Felfedezni, fölkutatni, megrendelni, bemutatni – olykor kinyomtatni – szükséges (kötelező) a ma íródó, a holnap megírandó darabot. Akkor is, ha messze van a tökélytől, akkor is, ha várható élettartama meg sem közelíti a közmegegyezéses legnagyobbakét. Mert akik társaink e korban, biztosan meglátnak-megéreznek-kimerítenek valamit (nem jobban, hanem egyáltalán) abból a folyó időből, amelybe rajtunk kívül még egyszer sem léphetett senki (a párhuzamos világoktól tekintsünk most el), és ez a csak-kortársi tudás-szerűség pótolhatatlan, mással kiválthatatlan. De ha a kortalanokat válogatás (és gondolkodás) nélkül trónfosztjuk, azzal azt állítjuk: belül (értsd: legbelül, az emberben) is oly mély változást hoztak az évek, hogy aki bennünket nem ismerhetett, velünk nem lakhatott egy időplanétán, eleve nem is tud rólunk semmi lényegeset.
Nem hiszem, hogy az új drámának szabadságharcot kellene vívnia az elnyomó klasszikusok ellen. Hogy a kortárs dús sörényű, nyalka Zorróknak fel kellene hasítaniuk a ritkuló hajú, pöfeteg Garcia őrmesterek hasát, mielőtt benyargalhatnának a színház vizesárkokkal, bürokratákkal védelmezett erődjébe. Nem látok áthatolhatatlan falakat, de bizony azt sem látom be, miért állna bárkinek érdekében kívül rekeszteni, kitoloncolni, kiutálni, kiűzni jó tollú kortársainkat. Műsorra ugyan igazgató (Kukorelly jótékony csúsztatása szerint dramaturg) tűzhet egy darabot, de levenni nem a direktor, általában a közönség (hiánya) szokta. Igaz: valameddig küzdeni lehet ez ellen praktikákkal, nézőcsalogató furfanggal, de csak valameddig.
Ha kint nem rekedtünk, lépjünk a kapukon beljebb, hadd lássuk, elszívja-e utódaitól a levegőt maroknyi klasszikus, aki az öröklétre szenderültek magabiztosságával terpeszkedik a színen. Nem hinném. Shakespeare, Csehov, Ibsen (persze: jól játszva) nem távol tartja a mai drámaírókat, hanem éppenséggel eltartja őket – és nemcsak „kitartja”, hanem megtartja: az a színház, amely Csehovot ad, abból a már-már meghaladott – és egyáltalán nem örök érvényű! – eszményből indul ki, hogy a színházhoz szükség van drámára! Drámát adni a maga egybefüggőségében eleve konzervatív tett, értsd: egyszerre megőrző és visszahúzó gesztus. A színház forradalma (a gyakorlatilag elmaradt igazi avantgárd múltán és helyett), a posztmodern szétszaggatja azt a hálót, amelyben a figura–szó–cselekvés–helyzet komplexum elemeit, a teret és időt oda-vissza egymásból és egymáshoz képest definiáljuk valamiféle konzervatív konzisztencia igényével. Az új színházban (a legzseniálisabb, legeredetibb alkotásokban és a leggyengébb utánérzésekben egyaránt) beidegződéseink e masszív épülete lebontatik. A tendencia egyértelmű, a művészeti ág fejlődésének egyenes és logikus következménye: ha a színház korszerűen viselkedik, azzal éppenséggel az „irodalom” maradéka kerül ki a színpadról, leginkább (bizonyos fajta) dráma(író) veszít érvényéből, integritásából, színházi létteréből (létjogosultságából).
Kukorelly ugródeszkája – megelőlegezett konklúziója – az a kijelentés, hogy „ki van iktatva a kortárs irodalom a színházból”. Egész mondandójának ez volna veleje, ezért muszáj alaposan nekimenni (értsd: boncolgatni a témát). Az irodalom, az Irodalom – kevés kivételtől eltekintve – nem is volt sosem bent a színházban: onnan nem lehetne, nem kell(ett) kiebrudalni. Irodalom olyankor teszi be a lábát a színházba, amikor Spiró, Esterházy, Kornis, Závada, Kukorelly vagy mondjuk Térey (ésatöbbi) a széksorokkal szemben leül és felolvas. Ilyenkor a szövegük irodalom (bár ilyenkor sem csak), a színházterem pedig átmenetileg nem-színházként funkcionál: (majdnem) csupán egy hely, ahol közönséges olvasás folyik. Moli?re, Shakespeare sem irodalom – legalábbis a maga idején nem az volt, csak később kanonizálódott azzá.
A színházban nem feltétlenül (de azért kívánatosan gyakran) jelenik ugyan meg a dráma, a drámában azonban mindenképp benne foglaltatik a színház: a szövegben kódoltan ott a többiek virtuális helye – különben nem dráma, ha százszor párbeszédben íródott is. Furán venné ki magát, ha a díszlet- és jelmeztervező panaszkodna, hogy a színházból eltűnik a képzőművészet (bizonyos értelemben ennek épp ellenkezője igaz, persze), vagy a zeneszerző, hogy az előadásokban nyoma sincs az összhangzattannak. Nem szőrszálhasogatás ez: azzal a beidegződéssel vitatkozom, amely a színház – vagy akár egy konkrét előadás – érvényességét, aktuális hitelét a dráma (és csakis a dráma) felől méri, és egyetlen öntudatlan mozdulattal „az irodalom szolgálólányának” feudális függőségébe terelné (vissza). Mindez az írás, az irodalom rangját, fontosságát csöppet sem érinti, egészen másról beszélünk.
Szerzőre (megformált dramaturgiai gondolatra, író-ösztönnel megszült színi nyelvre) múlhatatlan szüksége van/lesz a színháznak és viszont – amint az író szerzőként látja magát, meg is találják egymást: ámde írót (bárkit) „becsábítani” kétes kimenetelű vállalkozás. Az író (legalábbis írói minőségében) ne várja, hogy becsábítsák, elcsábítsák. Akit csábítanak, később könnyen érezheti magát csalódottnak, megcsalatottnak. A dramaturg dolga pedig – noha Kukorelly ebben a szerepben látja, erre a szerepre jelölné ki – nem az, hogy az írót beédesgesse a színházba. Közvetítenie kell az egyérdekű, de eltérően működő felek között, a nagy egész érdekében. A dramaturg – akár nő (ahogy Kukorelly írja), akár férfi, vagy androgün – két úr szolgája: házasságközvetítő, ügynök, ütköző. Kutyakötelessége (persze: a kötelességmulasztás egyáltalán nem ritka mifelénk sem), hogy a színházzal (a színház önfejű, látomásosan akarnok művészeivel) „szemben” a drámaíró integritását deklarálja, védje; az íróval (ezzel a színházidegen, értetlen, fafejű papírpocsékolóval) akár konfrontálódva is pedig a színház szabadságát, önállóságát. Milyen érdekes: holt szerzők esetében sincs ez másképp. Az író gyalulódik, a színház csiszolódik: egymáshoz esztergálódnak. Nem feltétlenül kellemetlen, de mindenképp nehéz folyamat. Noha a szerző és a rendező érdeke végső soron egy, azért – tudjuk – durva, gyakori hibaforrás, ha a színház nem tiszteli a szerzőt, vagy ha a szerző nem fogadja el, hogy a színház nem az ő játszótere (senkié, egyébként: közös).
Igaz, régi korokban a színház csak kortársakat játszott (mondjuk: hellyel-közzel), azaz nem volt szokás újranézni a tegnapi újakat. Pont úgy, ahogyan – hangfelvételek, mikrobarázda, iPod híján – a zenehallgatás is a kortársakra korlátozódott. Sőt, valaha az irodalom is csak az volt, amit élőszóval előadott a költő, a mesemondó. Talán arra vágyunk, hogy a művészet akkora réteghez jusson el, mint azokban a boldog időkben – igaz, közvetlenül, élő formában?
Szeretjük, nem szeretjük, a kultúra tömegek által élt/művelt/fogyasztott létforma, tevékenység, termék lett, komoly infrastruktúrával, nagyon sokrétű igényekkel és elvárásokkal. Adott egy szerkezet, egy keret, amely működik, mert működtethető. Néha kifejezetten szenvedünk, hogy megfelelő tartalommal (értsd: tehetséggel, invencióval) töltsük ki. Nem az alkotás hozta-hozza létre, hanem az alkotást helyezzük bele az adott formába-sémába. Már aki. Már amennyire. Szokás sírni-ríni, sajnálkozni-sopánkodni, hogy a kortárs színház, a kortárs dráma „jobb híján” csöpp stúdiókba, sufnikba, színházon kívüli terekbe szorul ki. Nem így van. A kortárs, az élő színház (szerzőstül) szüntelen keres. Formát, teret, lehetőséget, szabadságot. Olykor a fő terepet (részben, időlegesen vagy egészen) odahagyva. Nem a fennálló rendtől kapja (várja) az engedélyt, nem a meglévő mintáknak felel meg. Nem kiszorul a struktúrából: hogy meg ne merevedjen, el ne fásuljon, leveti, elhagyja, megkerüli (kicselezi), végső soron tán fel is borítja. Nem szenved tőle, nem lázad ellene – tán tudomást sem vesz róla –, hisz lényege, hogy függetlenül, nyitottan működik: bárhol és mindenütt felbukkan, váratlanul, gyorsan, rugalmasan. Csendesen, feltűnés nélkül vagy nagy csinnadrattával. Nem betölti a neki szánt szerepet, vagy kitölti a rendelkezésére álló űrt, hanem helyet szorít magának: oda visz el, ahol még nem jártunk. Minket, alkotókat és minket, nézőket.
És ez a függetlenség nemcsak a még be nem futottak, a reménybeliek ugródeszkája, nyomorult kényszerparkolója (vagy kiváltsága). Még csak nem is a szépen szaporodó igazán és eredendően alternatív (értsd: a fősodorral párhuzamosan működő) helyek és társulatok egyedüli sajátja (bizonyos értelemben sőt). Tasnádi István az egyik legtöbbet játszott szerző – azon kevesek közül való, akik még tán meg is élnének a drámaírásból –, ha elfüggetlenedve önmaga írását rendezi színházépületen kívül: nyilván saját választása. Garaczi Plazmájának nem száműzetés: autentikus megvalósulás a KoMa országjárása. Kárpáti Péternek van állandó színi hona, sőt „saját” gondolkodótársa-rendezője is, mégis – nem helyette: mellette – lakást bérel, színész-szabadcsapatot gyűjt, házi közönséget toboroz, titkos szobára visz. Vajdai Vilmos a legrangosabb művészszínház tagja: társulatokon átívelő ripacs rémségkabaréjához (ahol minden rossz) már szerzők is csatlakoznak, nyilván nem azért, hogy Vajdai hátán kapaszkodjanak be a Katonába. Máté Gábor hol ugyanezen világhírű társulat színésze-rendezője (mellesleg: kortárs drámák rendezője is), hol úttörő növendéki arcképcsarnokot celebrál közösségileg Zsámbékon, hol meg telefon- vagy újságszínházat komponál az egri színházban. Ez mind a dráma szabadságát, a színház szabadságát – és éppen nem elnyomott, megnyomorított állapotát – mutató példa. De nem kötelező mindenkinek így szabadnak lennie.
Éljenek a konokul váltani akarók, a megszokásba bele nem ragadók, a kötöttségektől megszabadulók, a kiváltságaikról önként lemondók! Éljenek az újítók, a felfedezők és újrafelfedezők, az értelmesen újraértelmezők, a tisztán-tisztességesen interpretálók. A modernek és a régi vágásúak: a kísérletezők, a stabil értékteremtők, az értékmegőrzők. És éljenek a nem alábecsült közönséget egyszerűen, becsülettel kiszolgálók. Éljen a színház, éljen (és füstölögjön, hisz persze van oka) Kukorelly!

Jut eszembe: a vastapsról tényleg ideje volna leszokni…