Boldogtalanok megírásának korában radikálisan újító műnek tűnhetett, ám mára kiküszöbölte a korhozkötöttség problémáját: úgy tetszik, csekély munkával ma is érvényes darabbá alakítható.

Füst Milán Boldogtalanok című drámája aránylag sokat játszott klasszikusa a magyar dráma- és színháztörténetnek – hogy utóbbi számára majdnem elsikkadt, azt mindkét 2009-es magyarországi bemutató, a zalaegerszegi Hevesi és a budapesti Radnóti Színház szóróanyaga felemlíti: a szerző hiába házalt 1914-ben írott darabjával a korabeli színházaknál, a Boldogtalanok tulajdonképpen csak a XX. század hatvanas éveire kanonizálódott. A kezdeti sikertelenség és a hosszú távú siker oka valószínűleg ugyanabban keresendő: Füst drámája alkalmazza a kordivatnak megfelelő naturalista megoldásokat, ugyanakkor cseppet sem szociologizál, nem típusfigurákat alkot, akik egy-egy társadalmi réteg történeti korhoz kötött, prototipikus képviselői – a dráma alapjául szolgáló szerelmiháromszög-történetben szereplőinek személyiségéből, nem pedig társadalmi helyzetéből adódik a konfliktus. Ily módon a Boldogtalanok megírásának korában radikálisan újító műnek tűnhetett, ám mára kiküszöbölte a korhozkötöttség problémáját: úgy tetszik, csekély munkával ma is érvényes darabbá alakítható.

Az utóbbi évek Boldogtalanok-bemutatói arról tanúskodnak, hogy a csekélynek tetsző munka nem is annyira csekély – éppen az aprólékos következetességgel megírt jelenetek és felépített karakterek miatt csak nagy műgonddal és hozzáértéssel húzható vagy írható át a darab. Gyökeresen új koncepciót is elvisel, ha az kellően átgondolt: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának 2004-es előadása (rendezte Bodó Viktor) és a Kamara Savaria 2007-es Czukor Show-ja (rendezte Dömötör Tamás) szinte csak a történetmagot tartotta meg Füst darabjából, s dramaturgiailag (is) jelentősen átstrukturálta a művet – előbbi többek között új szereplők színre léptetésével, utóbbi a cselekményt egy kibeszélő-show forgatására helyezve –, mégis működött. Kortárs színházként.
A 2009-es zalaegerszegi és Radnóti színházi előadás szintén eszközöl kisebb-nagyobb változtatásokat a Boldogtalanok szövegén, ám kardinális módosítás(ok)ról inkább a Hevesi Sándor Színház Koltai M. Gábor rendezte produkciója esetében beszélhetünk: itt Szent Pál híres szeretethimnuszának szövegrészletei tűnnek fel már az előadás közben is. Az este ugyancsak a Szent Pál-féle klasszikus szövegre fut ki, melynek részleteit ekkor már a darabban előforduló valamennyi szereplő mondja fel, részenként, félkörben állva. Koltai M. legvégül megkönyörül tehát, feloldja a darab és az előadás sűrű, sötét szövetét: Vilmos és Róza összeölelkezve a szín közepén maradnak, szeretetben, ám héja-nászukat csak látszólag véve csöndesebbre. Úgy látszik, Zalaegerszegen pontosan elolvasták és elemezték a darabot, és annak nyitott pontjain konzekvens döntéseket hoztak – itt, az utolsó pillanatban például tudatosul, hogy Róza és Vilmos valóságos szerelemmel szeretik egymást, a férfi nemcsak kihasználja a nőt (amely viszonyulás egyébként szintén következhetne a Füst-szövegből).

A rendezői-elemzői döntések következetesen vonulnak végig az alakításokon is, de szinte már az is determinálja a koncepciót, hogy Húber Vilmost ötvenéves, őszes színész játssza. Farkas Ignác érzékletesen, olykor megrázóan bontja ki az egykori kisvárosi Casanova figuráját, aki ma már inkább hódításainak emlékéből él. Az emberben az is fölmerül, hogy a fiatal nők iránti érdeklődése immár a műkedvelő figyelme csupán, hogy ebbe az emberbe már csak a híre miatt szeretgetnek bele a fiatal lányok; illetve gyakorlatilag egyetlen lányról, Vilmáról szerzünk tudomást – elképzelhető, hogy Vilmos nem is nőzni, csak inni jár el hazulról. Farkas alakítása valamiféle emberi törvényen kívül-felül állást is megjelenít. Húber immoralitása nem korunk számtalanszor hangsúlyozott elidegenedettsége, önzése, befelé fordulása: Húber Vilmos korántsem moral insanity. Sokkal inkább valamilyen magasabb erkölcs híve, szol-gája – lásd a Szent Pál-i vendégszöveget –, a létezést a lehetetlenségig nehezítő, az emberi vágyakat kordába szorító, végtére is álságos ember alkotta törvények között. Farkas Húbere nem lecsúszottsága miatt az, ami: tehetsége, iskolázottsága, lehetőségei (így Beck doktor lapszerkesztői állásajánlata) többre érdemesítenék, s ő tudatosan dönt a külső szemmel reménytelennek tetsző élet folytatása mellett. Remek, nagy ívű alakítás a Rózát játszó Tánczos Adrienné is. Tánczos Húbert istenítő, a férfitól eltanult (hagyományos értelemben vett) immoralitás-tudatossága és az alapvető ösztönös emberi-női jóság-gondoskodás között sodródó-őrlődő figurának játssza Rózát, hitelesen váltogatva diabolikus és angyali arcát. Pap Lujza Vilmája szárnyát bontogató kismadárból válik szárnyaló kismadárrá, hogy legvégül fogja csak fel: itt nem ő játszott, hanem vele játszottak. Pap alakításának nagy erénye, hogy Vilmát nem egyszerűsíti-polarizálja egysíkú naivaszereppé: kompakt figurát mutat. Ecsedi Erzsébet Húberné-alakításában a komikus elemek a tragikusak kárára dominálnak.

A zalaegerszegi előadás úgy kortárs, hogy örök érvényű, hiába, hogy „Idő: 1914, játszik egy magyar városban”. A Radnótié pedig úgy kortárs, hogy Szász János rendező (és Kovács Krisztina dramaturg) kigyomlált szinte mindent, ami a múlt század húszas éveihez kötné a Boldogtalanokat, és mai környezetben játszatja a darabot. Antal Csaba díszlete is XXI. századi, talán új építésű, még befejezetlen garzonlakás, gipszkarton belső falakkal, zuhanyzóval, vécével, bidével és egy koszlott matraccal. Ugyanez a tér némi szcenikai leleménnyel modern lapszerkesztőséggé, Húber Vilmos munkahelyévé alakul. A szereplők adnak magukra: tisztálkodnak, többször ruhát váltanak, s ruháik látszatra sem kétfilléres göncök (jelmeztervező: Szűcs Edit) – korunk menedzser szemléletű és életvitelű fiataljai, akiknek nem megy rosszul, még ha nem is elég jól. Ebben a környezetben viszont totálisan hiteltelenné válik Füst Milán darabjának nyomormiliője, az ember nem érti, hogy a motoros bőrdzsekiben szaladgáló lapigazgató (lapmenedzser) Húber vajon miért szűkölködik annyira, hogy még az albérletét sem tudja normálisan berendezni. Pedig a Füst-szöveg ódonsága és a tér modernsége közötti feszültség egyáltalán nem zavaró, sőt egyes erősebb pillanatokban világosan látszik: volna muníció Szász elgondolásában, ha az alapötlet átgondoltabb és markánsabb dramaturgiai átalakításokkal párosulhatott volna. Így viszont gyakran áll elő az a furcsa fordulat, hogy az eredeti alkotói szándékkal ellenkezően – maias díszlet ide vagy oda – a Radnóti előadása nem rólunk, nem a mi korunkról szól.
Ennél jóval jelentősebb probléma, hogy a színészek mintha légüres térben mozognának a darab szövetében. Csányi Sándor Húbere gyakorlatilag lehetetlen helyzetbe kerül azzal, hogy nem tudja, pénzes Don Juant, pénztelen Don Juant játsszon-e, illetve kit is, mit is játsszon egyáltalán. Kitörései – egy vödörrel többször lyukat üt a gipszkarton falra – indokolatlanok, már-már kínosak, kisfiús-félmosolyos bájból pedig Húber Vilmos szerepe nem oldható meg. Ha jól figyeltem, a szövegből kikerült Beck doktor Húber figuráját alapvetően meghatározó mondata – „Te jól érzed magad ezek között” –, s az orvos újonnan induló lapjának története sem szerepel a Radnóti előadásában, evvel pedig Beck figurája nemcsak tökéletesen súlytalanná, de szinte fölöslegessé válik.
Női szereplőkből jobban áll a produkció. A dolog megközelíthető volna úgy, hogy Szász női fókuszú előadást rendezett, de az alakításokat inkább érzem remek színésznők magánszámainak, mint következetesen felrakott rendszernek. Martin Márta és Kováts Adél nagy

rutinnal és még nagyobb alázattal oldja meg remekül a parasztasszony és Rózsi pár mondatos szerepét. Wéber Kata szép színekből építi fel Vilma naiv, határozatlan, Húber iránti vonzalmán kívül semmiben sem biztos alakját. Csúcsteljesítmény az előadásban Csomós Mari Húbernéja. Kétségtelen, hogy Húberné a Boldogtalanok talán legteljesebben megírt figurája, ugyanakkor roppant színészi feladat annak a határvonalnak a megtalálása, ahol a megjátszott süket, pénz- és/vagy szeretetéhes anyafigura valóban és szétválaszthatatlanul egyszerre tragikus és komikus. Csomós Húbernéja pedig ilyen: egyértelmű, mégis tele van titokkal. A frissen szerződtetett, és mindjárt hatalmas szereppel megkínált Petrik Andrea Róza karakterét hisztis kislányból súlyosítja-sötétíti bosszúszomjas, az életet így tovább elviselni képtelen, bármire kész nővé, akinek csak valami végleges, például a halál – Húberé, Vilmáé vagy a sajátja – hozhat enyhülést.

Füst Milán:
Boldogtalanok
(Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg)

Díszlet-jelmez: Vereckei Rita. Dramaturg: Sediánszky Nóra. Rendezőasszisztens: Ferencz András. Rendező: Koltai M. Gábor.
Szereplők: Farkas Ignác, Tánczos Adrienn, Pap Lujza, Ecsedi Erzsébet, Hertelendy Attila, Tucsni András, Szakály Aurél, Kovács Olga, Herold Barnabás, Kiss Szilvia.

(Radnóti Miklós Színház)

Díszlet: Antal Csaba. Jelmez: Szűcs Edit. Dramaturg: Kovács Krisztina. A rendező munkatársa: Balák Margit. Rendező: Szász János.
Szereplők: Csányi Sándor, Petrik Andrea, Wéber Kata, Csomós Mari, Schneider Zoltán, Gazsó György, Kováts Adél, Martin Márta, Somody Kálmán, Klem Viktor.