Gémes Antosnak, bár arckifejezése kellően űzött, mint az Erünniszek üldözte Oreszteszé, egyelőre sajnos igen szűk a palettája…

A színházba készülve úgy éreztem magam, mintha előző este is egy Liliomot láttam volna, és másnap estére egy újabbra volnék hivatalos. A jelenlegi Molnár Ferenc-dömpingen belül a Liliom kiváltságos pozíciót élvez, holott egy régi színházi babona szerint biztos bukás. Annyi bizonyos, hogy kevés látványos siker fűződik hozzá; viszont a jelek szerint még mindig képes új s még újabb megoldásokra inspirálni a színre vivőket.
Guelmino Sándor, a Magyar Színház újonnan kinevezett művészeti vezetője például elhatározta: vállalva a giccs és a melodráma veszélyét is, komolyan veszi a műfaji megjelölést: „külvárosi legenda„. A legendák általában szentek mártíromságához fűződnek, Molnáré pedig két szent megdicsőülésére kínál lehetőséget: megfelelően hangolt olvasatban a vurstlibeli esendő, de jobb sorsra érdemes körhintáslegény és a hősiességig tisztalelkű kis cselédlány alakja glóriásan emelkedik ki a tragikus végű szerelmi kálváriából.
Az első kép maga a színtiszta mesevilág. Csanádi Judit rácsozott kőrakás-fal díszlete egy szigorúan lehatárolt körletet választ le a kiváltságosok világából, de ezen a sovány talajon tündérvilág hajthat ki. Lebegő kék léggömbök foglalják keretbe a kékruhás Julikát, hópelyhek pilinckáznak a nyárban, a magasból izzólámpa-csillagok ereszkednek le, valamint hinták, melyeken a szerelmesek egy ideig szabadon szárnyalhatnak. A kipukkanni hajlamos luftballonok és a tünékeny állandóságot jelképező ligeti pad mellett újabb emblematikus kellék jelenik meg: a Muskátné által elcsapott Liliom szegényes koffere. Mint tudjuk, a bőrönd régi szimbóluma a nyugtalan vándorlásnak, az életben való idegenségnek: Liliom is folyvást költözne, de még a másvilágon sem lel benső békét. S amikor később Julika a halott szerelmesét siratja, a purgatóriumba zsuppolt Liliomot is ez a bőrönd jelképezi: tőle búcsúzik a hőslelkű fiatalasszony. De te csak aludj, Liliom… A ligeti vagányt gúzsba kötötte és megkeserítette a kisszerű valóság, s ő rossz irányban próbált kitörni.

 

Gémes Antos és Kubik Anna / Schiller Kata felvétele

A bőrönd megjelenésén kívül Liliomot más jelenség is kíséri: a harmonikás, akinek fekete, árnyékszerű figurája, mint az ugyancsak e héten látott Hegedűs a háztetőn címszereplője, a magasban, háztető helyett a kőfal tetején tűnik fel; a derűsebb vagy romantikusabb pillanatokban belekap hangszerébe, a rablási terv megszületése után hátat fordít a színpadnak, Liliom haláltusája alatt kétségbeesetten borul a falra, majd vele együtt, mintegy a hős Doppelgängereként eltűnik. Miként a Hegedűshöz megfelelő Tevje kell, Liliom legyen a talpán, aki kitölti az így megtestesülő mitikus dimenziót.

A rendező később sem szűkölködik ötletekben. Az elvetélt rablás jelenetében a lizséhez közeli, Liliom számára elérhetetlen vetített sínek futnak a végtelenbe, a túlvilági rendőrbíróságnak a talárba bújtatott szereplők személyében népes esküdtszéke van, amely a levegőben hintázik; a mennyekbe pedig autón – Muskátné körhintájának új, csodaszerű kellékén – lehet felszárnyalni. A ligeti fényképészműhely – a hajdanvolt Helfgott bácsi – kliséi szürreális Magritte-parafrázisokká változnak, s újra meg újra funkciót kap a kőfal előtti színpadtér három állandó eleme: a közkút, amelynek vizétől a szereplők hasztalan próbálnak kijózanodni, a múló egymásra találások helyszínéül szolgáló pad és a szegényes körhinta-pótlék, amelyre Julika ruhát is teregethet, de leülhet rá, a haldokló Liliomtól jobbra-balra a két rendőr is, hogy megélhetési gondok kitálalásával és kártyázással üssék el az időt az orvos megérkezéséig. A haldokló gondolatvilága változó, óriásira nagyított Julika-portrék képében a háttérre vetül, mitológiai dimenzióba röpítve a külvárosi legendát. És szinte természetes, hogy a végén a túlvilágról visszatérő Liliom és özvegye találkozása majdnem szerelmi egymásra találásig eszkalál, s midőn a két elhagyott nő, anya és lánya végleg magára marad, fejük fölé – valóságos szentháromság – a záróképben Liliom felnagyított portréja vetül.
Mindez vitatható, de kétségkívül konzisztens, és alkalmas a közönség megbabonázására; elvégre ez a publikum, amely bámulatra méltó gyorsasággal vetkőzött ki az átkosban rá erőltetett műveltségből, még a hatásosabb abgangokat is nyíltszínileg megtapsolja. Az engedékenyebb szakmai néző is hajlamos volna elismerni a vízió öntörvényűségét, ha Guelminónak jobb színészi gárda állna rendelkezésére, mindenekelőtt ha a Liliomnak, ennek a Liliomnak autentikus Lilioma volna. Gémes Antosnak, bár arckifejezése kellően űzött, mint az Erünniszek üldözte Oreszteszé, egyelőre sajnos igen szűk a palettája, és hiányzik belőle a figurához elengedhetetlen személyes karizma, amely a link huligánt a megdicsőülésig lendíthetné.
Julika – Balsai Móni – illúziókeltő; annyit egyszerűsít a figurán, amennyi az apoteózishoz szükséges. Most is kiemelkedik a Tünde-Ilma pár Ilmája, azaz Soltész Bözse Marikája, csak ennél tovább ne bözsésedjék már a Maladype hajdani Erzsébetje. Paradoxul hangzik, de pasztellszínű árnyékként suhan ide-oda a drámában Hámori Ildikó finom Hollundernéja, Kubik Anna pedig Muskátnéként valami szenvtelen belső hidegséggel közelíti a szenvedelmes középkorú asszonyt a mesebeli boszorkányhoz. Már csak Jegercsik Csaba mulatságosan előkelősködő Hugóját emelhetem ki; a többiek a Hevesi Sándor téren sajnos megszokott jelentéktelenségbe simulnak.

Molnár Ferenc: Liliom
Díszlet: Csanádi Judit. Jelmez: Kárpáti Enikő. Dramaturg: Gecsényi Györgyi. Rendezőasszisztens: Hűbér Tünde. Rendező: Guelmino Sándor.
Szereplők: Gémes Antos, Balsai Móni, Soltész Bözse, Pál András m. v., Jegercsik Csaba, Szélyes Imre, Kubik Anna, Rábinszki Ágnes, Hámori Ildikó, Szatmári Attila, Rancsó Dezső, Tóth Sándor, Szűcs Sándor, Bede Fazekas Szabolcs, Pavletits Béla, Szabó Máté, Horváth Zoltán.

Magyar Színház, 2010. március 13.