Kurrah időnkénti döbbent „Was?” kérdése talán arra utal, hogy a manók a magyarokat dróton rángató német urak lennének…

Sárközi György a Nyugat 1920-as évfolyamában lényegre törően foglalta össze a Csongor és Tünde (játszás)történetének máig ható problémáját: „…ha nem támasztunk vele szemben drámai igényeket, hanem csupán költőieket, miért kívánjuk mégis színpadon hallani? A színpadon a gondtalan játéknak van igazán helye, s nem a mély filozófiának.”
A Vörösmarty által invenciózusan összeszőtt mesei és filozofikus szál a gyakorlatban, vagyis a színházban mintha kizárná egymást: úgy tűnik, hogy a rendezőnek muszáj döntenie egyik vagy másik mellett. Hogy ez mégsem olyan egyszerű, amilyennek hangzik, látványosan bizonyítja csupán az utóbbi néhány évben látott Csongor és Tünde-bemutatók (és -átdolgozások) sora: ezekről gyakorlatilag kivétel nélkül elmondható, hogy készítőik az írott mű dramaturgiájának radikális megváltoztatásával (és/vagy „kijavításával”) igyekeztek közel(ebb) hozni a mához a sok nyitott kérdést felvető emberiségkölteményt. A teljesség igénye nélkül néhány idesorolható kísérlet: Székesfehérváron az ukrán Vlad Troickij látványos, ám gyakran önkényes képzettársításokon alapuló jelenetfüzérrel állt elő, Valló Péter a Nemzetiben az érett férfi és a csitri szerelmét próbálta (sikertelenül) feltalálni a drámában, Ladányi Andrea Szegeden (Bal Józseffel közösen), majd Nyíregyházán táncjátékká alakítva a darabot a cybervalóságba transzportálta a tünékeny szerelmet kutató hőst. Az eltérő irányokba tapogatózó előadásoknak legfeljebb egy közös jellemzője lehet: ez pedig az eredeti mű szerkezetével, gondolatiságával szembeni elégedetlenség. Különös módon a szöveghűség szempontjából legkonzervatívabb megközelítés egyben a közönséget leginkább megosztó értelmezéssé lett. Zsótér Sándor kamrabeli – Borbély Szilárd kifejezését kölcsönvéve – „irodalomtörténeti” rendezésében Tünde valóságosan nem, csupán hang és fény formájában jelent meg, s a kritikai kiadás szövegváltozatait figyelembe vevő előadás komoly kihívás elé állította azokat a nézőket, akiknek a képzeletében – főleg a mű előtt gyakran tanácstalanul álló színházi tradíciónak köszönhetően – Vörösmarty műve csupán kissé túlbonyolított tündéres-boszorkányos meseként él.

Hogy Bodolay Gézának a szegedi nagyszínpadon karácsony előtt egy héttel bemutatott előadása melyik hagyományhoz csatlakozik, azt nemcsak az előzetesen közzétett, kissé vadregényes díszletterv, hanem a műsorfüzeten olvasható „tündéri színjáték” műfaji megjelölés is sejtetni engedte. Bár dramaturgot nem tüntet fel a színlap, a szövegen jelentős változtatást eszközölt (feltehetőleg) a rendező. A legfontosabb s a dráma felerősített mesei vonulatára utaló fejlemény, hogy a három vándor egyszerűen eltűnt: a hármas utat ugyan emlegeti Csongor a második felvonás elején, de – némi következetlenséggel – a Kalmár, a Tudós és a Fejedelem helyett hirtelen csak Balga pottyan elénk. Az eltérő életfelfogásokat képviselő allegorikus alakok látványos kiiktatása túlmutat önmagán, s a filozófiai olvasat manapság korszerűtlen és a rendezés szerint tán fölösleges voltát húzza alá. A szöveg ettől eltekintve nagyjából hűen követi az eredetit: az apróbb húzásoknál, rövidke vendégszövegeknél, a jelenetvégek lecsípésénél fájóbbak az indokolatlanul beszúrt altesti poénok. Ezeket azonban a rendezés nyilván lényegesnek tekinti, s az előadás hangnemétől tényleg nem ütnek el – Vörösmarty veretes szövege viszont ledobja magáról ezt a fajta közönséges mókázást.
Bodolay kezében a Csongor és Tünde látványos külsőségeket felvonultató, a harsány vásári komédiázást ócska iskolai színjátszással vegyítő bolondos egyveleggé, afféle lebutított magyar Szentivánéji álommá változik, ahol a főszereplők az ördögfiak lesznek. Velük kezdődik és zárul az előadás, de menet közben is rendre az előtérbe tolakodnak: kirobbanó energiáik nem mellesleg menteni próbálják a második részre erősen kifáradó produkciót. Meg kell hagyni, elég jól teszik a dolgukat: Pataki Ferenc főkolompos, fifikás Kurrahja, Barnák László kötekedő, mindig durcás Duzzogja és Lazók Mátyás haloványabb, legfeljebb harmadhegedűs Berrehje karakteres triót alkot. A nyitó képben a föld (az előszínpad) alól kikászálódó Mirígy unott képpel figyeli a zöldre mázolt képű és felsőtestű ördögöket, amint a függönynyílásban feltűnve a Deep Purple harsogó Black nightjára útjára indítják, vagyis az összes szereplőt a színre terelve röviden lejátszatják a teljes cselekményt. ők búcsúznak a tapsrend utáni záró tablóban is, amikor Beethoven Örömódájára németül tátognak. Kurrah időnkénti döbbent „Was?” kérdése talán arra utal, hogy a manók a magyarokat dróton rángató német urak lennének, s nyilván innen elindulva kellene rájönnie a történelemből ötösre érettségizett nézőnek, mit keresnek a színen vagy fél tucatszor átvonuló, hatalmas lengyel lobogót cipelő katonák. (A háromfős minisereg felléptetését alighanem az indokolja, hogy több reformkori költőnk mellett Vörösmarty is szimpatizált az 1830-31-es lengyel felkelés résztvevőivel.) Közvetlenül a szerző korához utalnak vissza a Beethoven-szimfóniákból vett (zavaróan sokszor bevágott) részletek is.
A mesejáték olvasatot elmélyíti Mira János kétségkívül mutatós, túlzsúfoltsága miatt azonban a szereplőket szüntelen bolyongásra kényszerítő díszlete. Középen óriási, mívesen kivitelezett fa, a tövében borostyánnal teleaggatott régi sírok (naná, hogy a Vörösmartyé is, de csak azért is kihagyjuk a sírjában forgó költő poénját), meg az a bizonyos fenyér: tépett, száraz fűcsomók, festett műsziklák és valódi homok. Meg könyvekkel telepakolt zongora és plexikalitkában egy zöld neoncsővel megvilágított, kitömött őzike – mindezek nyilván a posztmodern jegyében. A hátsó körfüggönyt mintha Kisfaludy Károly metszetei, festményei nyomán (lásd az Éjjeli szélvészt vagy a Vörösmarty A Romjához rajzolt illusztrációját) készítették volna: gótikus templomromtól zord sziklaoromig, komor felhők mögül előtűnő holdtól ezüstösen csillogó vízesésig minden van itt – a kivezényelt középiskolások nyilván egy közepes költségvetésű fantasy-film kulisszáira fognak ismerni.

A szegedi társulatnak biztosan nem a mostani a fénykora: a játszó személyek többsége hiánytalan színpadi közhelyszótár boldog tulajdonosa. Különösen a nők szerepelnek rosszul ezen az estén: még a szövegüket sem érteni sokszor, pedig általában hangosan deklamálva, pátosztól fuldokolva beszélnek. (Hogy Vörösmarty mondatai nem szorulnak erre a kínosan avítt játékstílre, arra lásd épp Szegeden Zsótér szigorúan pátosztalanított Learjét.) Gidró Katalin Tündéje olyan, mintha egy poros mesekönyvből sétált volna ide: Wieber Marianne jelmeztervező lenge, csillámló fehér ruhácskát adott rá, amiben belibeg és kilibeg, aranyhaját igazgatja, a szemét lesüti, de ennél több nemigen mondható el róla. Fekete Gizi Mirígyéről csak az nem derül ki, mi végre üldözi a fiatalokat: a tépett madámnak öltöztetett boszorkány inkább szánalmas, mint ijesztő jelenség. Erdélyi Tímea folyton sivalkodó, jelentéktelen Ledér, Szilágyi Annamária pedig a már unásig ismert tenyeres-talpas, nagydarab, kikapós menyecskét adja Ilmaként. Gömöri Krisztián Balgája a kétbalkezes szolgafigura régtől koptatott sztereotípiáit használja. A Csongort játszó Horváth Illés főleg tiszta dikciójával tűnik ki, igaz, legjobb pillanataiban férfias határozottság és gyermeki kíváncsiság sugárzik belőle. A színészek többsége (és úgy tűnik, a rendező is) megelégedni látszott a leginkább kézenfekvő, erősen felszínes szerepértelmezési megoldásokkal, ám Gubík Ági Éj-alakítása innen nézve is problematikus: a színésznő a figura titokzatos mindentudása helyett csupán hisztérikus hajlamait tudja vagy akarja megmutatni.
A formabontó értelmezéseiről ismert s különösen a klasszikusokhoz pimasz kíváncsisággal nyúló rendező mindent összevetve meglepően konzervatív előadást rendezett Vörösmarty bonyolult remekművéből. A szegedi közönség, amely az előző évadban többször nyíltan berzenkedett Bodolay rendezői és tagozatvezetői működése ellen, most megkapta, amit oly igen óhajtott: a nemzeti színházban végre nemzeti klasszikust játszanak, színes-szagos, gazdag kiállításban, mindenféle gyanús és értelmetlen modernkedés nélkül. És nem is tévednek: ez az előadás tényleg végtelenül tiszteli a hagyományt. Vagy csak beleragadt.
Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde
(Szegedi Nemzeti Színház)

Díszlet: Mira János. Jelmez: Wieber Marianne. Koreográfus: Juronics Tamás. Rendezte: Bodolay.
Szereplők: Horváth Illés, Gömöri Krisztián, Pataki Ferenc, Lazók Mátyás, Barnák László, Gidró Katalin, Szilágyi Annamária, Fekete Gizi, Erdélyi Tímea, Balogh Erika/Gubík Ági.