Have a nice kalandozás, üzenem az előadás makaróni nyelvén.

Van remény, sóhajtok megkönnyebbülten előadás után, mert ez a ma esti egyszerre két irányba is mutat. Részint, hogy a független szcéna tud formátumos dolgokat produkálni, nagy térben, nagy közönség előtt is akár, részint pedig hogy lehet minőségi zenés és szórakoztató színházat látni hazánkban.
Zsótér Sándor legújabbkori kalandozásai e téren – lásd remek egri Maya című operettjét – nagyban fellendíthetik a zenész színház szomorú magyar kínálatát. Amit a HOPPart társulattal és további kiváló munkatársaival Chicago címmel előad, remek szórakoztató színház e nyártalan nyárban, jó időben, jó helyen. A hely az Átrium mozi, melynek belső retro designját mintha maga a tervező, Ambrus Mari készítette volna; hogy lesz-e ebből színházi hely vagy sem, nem tudom, de sok mindenre alkalmasnak tűnik.
Az est a tehetségek különös együttállása, olyanoké, akik eddig még nem találkoztak egy produkcióban. Süt a mindenki energiájától, játékosságától, odaadásától, igazi felszabadult és felszabadító színház születik, rengeteg röhögnivalóval, geggel, ön- és a műfaj iránti iróniával, profizmussal.
Az Ascher-Novák osztály felsorolásával kellene kezdenem, de inkább a koreográfusi csemegével fogom. Hogy a Flinstone-kőkorszaki ruhadesign az amerikai musicalban a magyar néptánccal hogyan találkozik, akárha az esernyő és a varrógép a boncasztalon. Horváth Csaba tüzes magyar néptáncot kreált, heves lábmunkával, páros forgásokkal, botos tánccal; legényes, verbunkos, csárdás s még némi üveges tánc is akad. Ki hinné, hogy mindez az amerikai musical sztepp-koreográfiájának honosítása lehetne. Okos, szellemes, nem utolsósorban jól végrehajtott koreográfia ez, mely tőlem megkapná a legjobb színpadi koreográfia díját, ha volna ilyen. Mintha valami magyar művet kezdenének előadni, melyben a bűnöző hölgyek és urak nem az amerikai városban, hanem Csikágóban, a Keleti mögötti kerületben élnének és adnák elő mjuzikeljüket. A hangsúlyok, a beszédhajlítás e kerület (kisebbségi) lakóit parodizálja tudatosan (pol. inkorrekt módon), így lesz magyar darab (is) a műből. Bár sokszor láttam a darabot, eddig nem tűnt fel, hogy van magyar szereplője is, ezért ma azt hittem, hogy ez dramaturgiai beírás; a szereplő utolsó leheletével mondott „Én ártatlan vagyok” végre értelmet nyer. A nyelveket egyébként roppant tehetségesen össze-visszakeverik, hol angolul dallanak, hol szavakat cserélgetve-tekergetve magyarra váltanak, hol önmagukat vagy társukat fordítva szólnak. Egy posztglobális amerikai-magyar kultúr- és nyelvi mixtúrába keveredtünk, ahol minden összezsúfolódik: színház, néptáncest, rajzfilm, nyelvek, dialektusok, gender-átjárások, nemi szerepcserék, pop-, népi és magas kultúra. E posztglobális tánc megértéséhez (idén tavasszal hozta a posta a Theater amerikai színházi lap ilyen című számát) nem kell sem hideg vízbe ülni, sem kritikai elméletet olvasni – bár ha mellé rakunk ezt-azt, annál gazdagabbá válik. És mindenek felett és alatt el van rendesen énekelve az Ebb- és Fosse-féle musical.

 

Koncz Zsuzsa felvétele

Ez Zsótér Sándor műve. Önmaga számára is új utakon, műfajokban. (Have a nice kalandozás, üzenem az előadás makaróni nyelvén.)

A mozi előcsarnokában, egy kis forgószínpadra zsúfolva keringenek az énekes-zenészek, ki-ki egy hangszerrel a kezében, melyet gyakran másikra cserél. Nem a virtuozitásukat mutogatják, hanem inkább a játékszenvedélyüket, ahogy gitárról dobra, onnan billentyűsre, fúvósra cserélgetnek. A forgószínpadot körbe-körbe táncolva a hangzanak el a dalok, a zenélő kórus pedig kísér. Az együttműködés kapásból magával viszi a nézőt, itt valóban egy társulat született, az Ascher-Novák zenés osztály legkiválóbb eredménye; a főiskola is büszke lehet tehetséggondozására, név szerint mindőjükre: Bánfalvi Eszter, Friedenthál Zoltán, Herczeg Tamás, Kiss Diána Magdolna, Mátyássy Bence, Polgár Csaba, Radnay Csilla, Roszik Hella, Vári-Kovács Péter. Felvázolódik a musicalsztori, a bűnözés ironikus (csikágói) dicsérete, a sztori elmondásával nem bajlódlak sokat, dramaturgiai lyukak vannak, sebaj, értjük.
A leggagyibb anyagokból – lastex és egyéb műanyagok – készült vázlatruhákban, a legordítóbb színekben, olcsó piaci parókákban (jelmez: Benedek Mari) egyfajta musical ellenkultúra születik, ahol a gagyi éppen a méregdrága musicalcucc ellentéte. Mert ebben a szegény színházban nem kell milliós orkángépezet a hatáshoz. A nők sem a labda mellű catwoman– és West End-szupersztárok, természetesen szépek (ha a természetességnek volna valami értelme a plasztikai sebészet fénykorában), a férfiak pedig „csak” groteszkek. Senkit nem illene e csapatmunkából külön kiemelni, Mátyássyt és Radnayt muszáj, ők többet is játszanak.
Szóval, hogy Long live the társulat. Együtt, zenében, meg ahogy tetszik. Nekik jó együtt, ez látni és támogatni való, a társulatnak is, az egész alkotói gárdának, velük nekünk. Legyen hozzá pénz, paripa etcetera.

Chicago (HOPPart Társulat)
MAURINE DALLAS WATKINS színdarabja alapján. Szövegkönyv: Fred Ebb és Bob Fosse. Zene: John Kander. Versek: Fred Ebb.
DRAMATURG: Ungár Júlia. DÍSZLETTERVEZŐ: Ambrus Mária. JELMEZTERVEZŐ: Benedek Mari. KOREOGRÁFUS: Horváth Csaba. ZENEI VEZETŐK: Kákonyi Árpád, Matkó Tamás. JELMEZTERVEZŐ-ASSZISZTENS: Kiss Júlia. HANGTECHNIKA: Belényesi Zoltán, Rembeczki János. FÉNYTECHNIKA: Éltető András. RENDEZŐ: Zsótér Sándor.
Szereplők: BÁNFALVI ESZTER, FRIEDENTHÁL ZOLTÁN, HERCZEG TAMÁS, KISS DIÁNA MAGDOLNA, MÁTYÁSSY BENCE, POLGÁR CSABA, RADNAY CSILLA, ROSZIK HELLA, VÁRI-KOVÁCS PÉTER.

Átrium mozi, 2010. június 20.