… el lehet mélázni azon, mennyire építkezik klisékből a Pintérék által sugallt kisember-, cigány- vagy gárdista-kép…

Egy szerelmespár, két gyerek, tiszta falusi levegő. Első hallásra idill. De nem Magyarországon, nem úgy, ha az asszonynak kivették a méhét, és nem, ha a gyerekek valójában fél-kényszerből örökbe fogadott kamasz lányok. És hogy ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, arról (is) szól Pintér Béláék legújabb előadása, a Szutyok.

Az első fontos, minden karakter és dialógus mögött megbúvó kérdés az, hogy mi is pontosan Pintérék viszonya mindahhoz, amiről beszélnek vagy beszélni szeretnének. Hogy kívülről, avagy belülről akarják-e szemlélni és felmutatni az örökbe fogadott árva és környezete harcát. Hogy kinevet(tet)ik-e az alakokat (igen), vagy nagyon is komolyan veszik egyéni drámáikat (igen). De az eklektikának ezzel még közel sincs vége: a már-már népi romantikába hajló mozdulatsorok (vetés-aratás), a szociohorrort beemelő életábrázolás (hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság), a helyi irodalmi és színpadi tevékenység ironikus olvasata, a csa- ládtragédia pszichorealista felmutatása színes kavalkáddá olvad össze. Olyan ka-valkáddá, amelyben a megrajzolni kívánt elemek sem megjelenni, sem idézőjelbe kerülni nem tudnak. Mintha a magyar vidék tudatta- lanjába tett utazás közben valahol félúton megrekednénk.

Maga a történet egy kis falusi közösségben élő középkorú pár, Irén és Attila kálváriájának bemutatásával indít: kiderül, soha nem lehet saját gyermekük, hiába jártak éveken át orvostól orvosig. Egyetlen lehetőségük az örökbefogadás, és ők el is látogatnak a falutól nem messze lévő árvaházba. Itt – vélhetőleg a nemrég elszenvedett trauma miatt – gyorsan kiválasztanak maguknak egy különleges lányt, Rózsit („becenevén” Szutyok), aki azonban nem hajlandó vértestvére, Anita nélkül velük menni, így nincs mit tenni, viszik mindkettőt. Ám amikor az új jövevények megérkeznek leendő otthonukba, szinte azonnal kirekesztik őket: egyiket nem éppen szép fogsora, másikat cigány származása miatt – a helyiek ez utóbbit aztán sokkal hamarabb megbocsátják. Irén és Attila igyekeznek bevonni újdonsült gyermekeiket saját szokásaikba (irodalmi kör, színjátszás, betakarítás), több-kevesebb sikerrel és örömmel, hiszen Rózsi láthatóan nem akar illeszkedni a falu és család elfogadott normáihoz, ráadásul kevésbé is szerethető, mint a cserfes cigány lány. Rózsi végül totálisan marginalizálódik, és megérti: más úton kell eljutnia az emberekhez. Ez az út számára éppen a Magyar Gárda lesz, amelynek eszmei zászlaja alatt kedvére vetítheti vissza frusztrációit saját környezetére, amely kivetette magából. Így a magyar társadalom számos aktuális, titkolt és kimondott, ám több esetben közhelyveszélyes problémája tematizálódik az előadás során. S talán éppen addig sikerül ezt a veszélyt elkerülni, míg Szutyok be nem sétál bomberdzsekiben és piros-fehér sálban. Mert onnantól – bár akció akciót követ – a bosszúhadjárat érdektelenné válik, hiszen a felvillantott ív még kibomlása előtt megtörik, és elveszti lendületét. Arról nem is szólva, hogy maga a téma (etnikai és személyes ellentétek keverése; hogyan válik valakiből gárdista; mi az a magyar vidék; mi történhet az árvákkal stb.) több ötlet kibontására is teret adhatott volna, talán egy lépéssel távolabb azoktól a sablonoktól, amelyek segítségével leképezhetjük egy falusi közösség elképzelt életét.

Az előadás színpadi világa egyszerű, a fekete falak által keretezett fapadló alapvetően meghatározza a tér puritán és nyomasztó hangulatát (díszlet: Tamás Gábor). Jobb hátul magasított széken ül Kerényi Róbert, ő a zenei felelős, furulyával kíséri az előadást. Ám ez a zenei kíséret nem tud Szutyok történetének részévé válni, aláfestés, dekoráció marad csupán. Akárcsak a hátsó falra vetített évszak-feliratok, melyek idő- és szakaszjelölőkként ugyan interpretációs támaszt nyújtanak, de önmagukon nem mutatnak túl, sőt kissé didaktikussá is teszik az előadást. Benedek Mari jelmezei sokszínűek, és kitűnően jelzik az alakok hátterét és jelen környezetét: a magasított talpú cipőtől a kilátszó tangán át a szolidabb, seszínű párttitkárnős szoknyáig mindent látni. Összességében mégis kicsit úgy tetszik, mintha az alakok időn kívül rekedtek volna, nem tudni biztosan, hogy mindig a történet által kijelölt utóbbi két-három évben léteznek-e, vagy egy általánosabb, elvontabb szinten mozognak. Hogy dűlőre juthassunk, ahhoz eggyel több jobban kidolgozott dialógusra vagy eggyel kevesebb dialektusra lett volna szükség. Pedig a Szutyok tulajdonképpen típusfigurák tárháza: a rezignált Attila (Friedenthal Zoltán) és a szomorú Irén (Szalontay Tünde) valódi falusi kisemberek, akik úgy sodródnak életük különböző szakaszaiba, hogy kevés szerepük lesz az események alakításában. A falu két öregembere (Thuróczy Szabolcs és Quitt László) jellegzetes clown-figura, kedélyes jelenlétük a vidéki élet alapvetéseit jelöli ki; míg a felbukkanó közalkalmazottak (orvos, rendőr, árvaház-igazgató) arcát mindig maszk takarja, hangjuk gépies, idegenszerű. Enyedi Éva cigány lánya valóban szerethető, ahogyan kiscicaként surran ide-oda – hozzá képest abszolút ellentétes jelenség Szamosi Zsófia korlátozott kódos beszédmódú Rózsija, aki érzelmeit sehogyan sem tudja megfelelően kifejezni: vagy túl mogorva (nem bírja, ha hozzáérnek), vagy túl impulzív (magára tetováltatja gyámszülei nevét). Pedig valójában nagyon is hasonlóak: mindkettőt kihasználják a férfiak, mindkettő fél, hogy visszakerül az intézetbe, és talán mindkettő szereti Irént. Csak az egyik jobban el tudja fogad(tat)ni magát – ehhez is kell tehetség. Mindemellett persze el lehet mélázni azon, mennyire építkezik klisékből a Pintérék által sugallt kisember-, cigány- vagy gárdista-kép, és hogy ennek fényében történet és előadás pártatlan attitűdje (minden típusfigura kap egy-két pofont és vállon veregetést) vajon mennyiben állja meg a helyét.
A gárdistává cseperedő Rózsi története azonban annyiban mindenképpen unikális, hogy hangsúlyosan kortárs magyar történéseket, társadalmi jellegzetességeket, fóbiákat tematizál – ennyire egyértelműen talán elsőként. Azért azt izgalmas lenne megnézni, hogy panelszínházon innen vagy túl merre vezethet út az időben ennyire közeli feszültségek megjelenítéséhez. Mert jó volna hinni, hogy vezethet.

Pintér Béla: Szutyok
(Pintér Béla és Társulata)

Tér: Tamás Gábor. Jelmez: Benedek Mari. Fény: Vida Zoltán. Hang: Rembeczki János. Zene: Kerényi Róbert. Írta és rendezte: Pintér Béla.
Szereplők: Szamosi Zsófia, Szalontay Tünde, Enyedi Éva, Friedenthal Zoltán, Thuróczy Szabolcs, Quitt László, Szakonyi Györk, Roszik Hella, Pintér Béla.