Az előadás ülő formája erősen emlékeztet egy olyan felolvasó színházra, ahol a résztvevők megtanulták a szöveget.

John Arden 1958-ban született Élnek, mint a disznók – korábban: Gyöngyélet – című darabjának magyarországi színpadi története könnyen áttekinthető. Kétszer rendezte Ascher Tamás, egyszer Csiszár Imre, egyszer Gaál Erzsébet, majd Felhőfi-Kiss László készített belőle saját verziót. A nyolcvanas években, a kilencvenesekben és a kétezresek elején is színre vitték, s mindig látszott oka lenni annak, hogy miért aktuális éppen, illetve miért nem érvényes ez nálunk akkornapság.
1996-ban, amikor Ascher a Katonában rendezte – több ponton újabb szerepbe helyezve át a korábbi kaposvári előadása szereplőit: Lukáts Andor Kormosból Tengerész lett, Básti Juli Doreenből Rachel, Csákányi Eszter Sallyből Harákmama -, már azt lehetett mondani, hogy mihelyst beleértünk a darab korszakába (értve ezen a kapitalizmust), már el is kerültük a darab alaphelyzetét. Tudniillik momentán nincs szerencsénk olyan, modern jóléti államhoz, amely kertes családi házba költöztetné a – hogy egy korabeli kifejezéssel éljünk – lumpenelemeket. Ugyanakkor Arden szikár, közönyösnek tetsző művét dicséri, hogy eddig még mindig akadt benne valami – bemutatóról bemutatóra más és más -, ami képes volt erőteljesen megszólalni az interpretációban. Hol a kulturális különbségek áthidalhatatlansága, hol az általános emberi reménytelenség, hol a kölcsönös értetlenség groteszkje. Most meg a veszély.
A Szputnyik Élnek, mint a disznók-előadásában nincs ház, nincs kert, nincs kerítés. Tíz szék van csak a kék fal előtt, ez szolgál szoros, szigorú keretül a Göttinger Pál vezényelte játékhoz. Sawneyék és Jacksonék ülnek belül, mintegy beszorítva a nekik kijelölt helyre. A sort egyik oldalról az önkormányzati lakásosztály képviselője – a precízen hivatalnokias Szabó Zoltán -, a másik oldalról pedig a rendőr – a sokáig baljósan figyelő, majd megnyugtatóan ízesen beszélő Fábián Gábor – zárja le. A tíz széken tizenegy szereplő foglal helyet, mivel a régi és az új lakók közé beékelődő Székely Rozi két figurát formál meg felváltva, amolyan összekapcsoló elemként. Egyrészt ő adja Jacksonék lányát, Doreent – ilyenkor kockás sapkát húz a fejére. Amikor leveszi, hogy piszkossárga pokrócot terítsen magára, akkor ő lesz a Sawneyéknál meghúzódó koszlott, beteg Petúnia. (Biztosan ki lehetne ókumlálni valami okos kritikusi magyarázatot erre a szerepkettőzésre, de talán nem kötelező.)

Az előadás ülő formája erősen emlékeztet egy olyan felolvasó színházra, ahol a résztvevők megtanulták a szöveget. A székhez kötöttség súlyosan korlátozza a játszók lehetőségeit, ugyanakkor mutatkoznak bizonyos előnyei is. Nincsenek szöszölések, molyolások, pótcselekvések – a történet mintegy gyorstüzelésben pereg le a szemünk előtt. A rendező Göttinger Pál húzott is, egyszerűsített is: egy-két figura eleve kiesett a rostán, meg sem jelenik az előadásban. A célirányosság érzetét növeli, hogy a szereplők frontálisan játszanak: nem egymáshoz beszélnek, hanem felénk fordulva, a mi arcunkba mondják a szöveget. (Viszont az előadás belső szabályrendszerén belül szinte mindenféle kivételre akad példa, s nem könnyű megfejteni, hogy miért. Egyszer például egymásra nézés is van: Hay Anna Rosie-ja és Jankovics Péter Colja keresi meg egymás tekintetét a széksorok mögé nyújtózva.)
A produkcióban elvétve előforduló fizikai akciók jelentősége értelemszerűen megnő. Eltelik közel félóra, mire valaki feláll a székéről, s igen hangsúlyossá lesz, hogy ez épp a Tengerész, vagyis a Mr. Sawneyt némi tragikus mellékzöngével erőteljessé formáló Terhes Sándor. (Odamegy a mérsékelten nyegle Kormost játszó Tóth Simon Ferenchez, s fenyegetően a fülébe meséli, hogy miért is nevezik őt Kivégzőnek.) Kicsi gesztusok válnak hathatóssá: Col és Petúnia csúszni kezdenek lefelé a széken – nemi egyesülés készül itt. Egy másik, üzletiesebb aktus úgy ábrázoltatik, hogy Jackson szomszéd a székre áll, s egy műanyag pohárból vizet loccsant a saját arcába ugyanakkor, amikor Rachel kiköpi egy másik pohár vizét.

A jól felszerelt szereplők jelmezükben és ülő pózaikban hordják figurájuk karakterét. Koblicska Lőte barna parókája és elégedetlenre összehúzott szája éppolyan markánsan kifejező, mint Molnár Gusztáv Mr. Jacksonjának kissé szűk zakója vagy Téby Zita Rachelének terpesze a bő szoknya alatt. Téby Zita egyébként is elemében van a széken: minden várakozó előredőlése, magabiztos könyöklése, fineszes mosolya, közönséges hahotája és élveteg tekintete hibátlan részlete a jellemrajznak. Itt-ott rejtegetnek egy-egy segédeszközt is a játszók: zsebből kilincs kerül elő (a kizárás gesztusaként), szájból kizúduló fémgolyók (ezt nem értettem), pillangókés, tálca, apró potyogó valamik, fegyvernek látszó tégla és végül a fejeken szétpukkanó vérpatronok – az előadás végére tájkép csata után marad a széksor előtt. Röpke egy óra alatt minden elromlik Arden közösségi emberkísérletében, és a cselekmény eljut a nyílt agresszióig, a csoportos elkövetésig.
Felvetődik a nézőben a kérdés, hogy Göttinger Pál rendező vajon miért ezt a redukált formát választotta a darab megszólaltatásához. A válasz talán az, hogy el akarta kerülni a naturalizmust, a didaktikusságot és a túl direkten letaglózó vagy elborzasztó hatásokat. Olyan az előadás, mint egy ragasztós memocédula. Az van ráírva: bármi megtörténhet.
John Arden: Élnek, mint a disznók
(Szputnyik Hajózási Társaság)

Fordító: Nádasdy Ádám. Rendező: Göttinger Pál.
Szereplők: Terhes Sándor, Téby Zita, Hay Anna, Jankovics Péter, Tóth Simon Ferenc, Székely Rozi, Koblicska Lőte, Molnár Gusztáv, Szabó Zoltán, Fábián Gábor.