A kortárs táncszínház színpadán virul a showbiz tarka csokra. Mégse revüt látunk, hiszen mindez túl furcsa, túl melankolikus és rohanós.

Négy évvel ezelőtt már módunk nyílt méltatni a 2006-ban másodszor (a Budapesti őszi Fesztivál vendégeként) Magyarországon járt Les Ballets C de la B-t, e kultikus hírű, rendkívüli jelentőségű belga társulatot, melyet nehéz volna egyszerűen csak táncegyüttesként meghatározni. Identifikációját alapítójának, Alain Platelnek életútja is nehezíti, aki legalább olyan fajsúlyos egyénisége a mozdulat színházának, mint a beszédének. Az együttes két hazai megmutatkozásán (1-2-3: Propositions, Sziget Fesztivál; illetve FOI, Madách Színház) nem a társulatot alapító mester munkáit hozta el. Az előbbi fiatal és érettebb korú tagjainak közös munkája, míg az utóbbi a marokkói-flamand „csodagyerek”, a vendégjátékkor is éppen csak harmincéves Sidi Larbi Cherkaoui munkája volt. Az idei Bécsi Ünnepi Hetek-program egyik kimagasló vendégjátékának számító Platel-rendezés, az (alcímében Pina Bausch emlékére ajánlott) Out of Context ezért is töltötte el várakozással a magyar nézőt.
„Platel és barátai frivol válasznak szánták társulatuk névválasztását az 1980-as évek Belgiumát jellemző lingvisztikai konfliktusra” – fogalmazta meg Steven Heene belga újságíró. Ha a társulat nevében található rövidítéseket feloldjuk, rögtön érthető, miről is van szó. Az elmúlt negyedszázad európai kortárs táncában meghatározó szerepet vivő együttes teljes neve Les Ballets Contemporains de la Belgique – Belga Kortárs Balett. Ebből a kortárs és a belga csupán egy „C” és egy „B”, míg a „balett” ott virít legelöl… A francia nyelv a flandriai székhely (Gent városa) ellenében jelzett fricska, a többes szám pedig Gyagilev legendás, a századelő forradalmi (de a balett keretein belül maradó) együttesére kelt asszociációt. De itt klasszikáról szó nincs – e pimasz álnevezésnek a budapesti vendégjáték alkalmával a magyar nézők közül is sokan bedőltek, s jó páran távoztak csalódottan a nyomasztó falak közé zsúfolt, sűrű levegőjű, olykor sokkoló, fanyar humorú, sok beszéddel operáló kortárs produkcióról.
A részint Platel és eszme-, illetve kortársai köpönyegéből kibújt társulatok-alkotók – a magyar néző számára is ismerős olasz Caterina Sagna, a svájci Alias, a flamand Lies Pauwels, a brit Forced Entertainment – ideidézésével igyekszem elsőre behatárolni a belga együttes és vezetője világát. A színházat és táncot, mozdulatot és beszédet merészen és újszerű módon egymás mellé rendelő mester műveihez hasonlatos darabok sokaságával találkozhattunk már elsősorban a Trafó színpadán. Az 1959-ben született, bő negyedszázados pályát maga mögött tudó, a pantomimből indult Platel – többek között – a műfajhatárok megbontásában, eltüntetésében jeleskedik.
A koreográfusi címke ellen sokáig berzenkedő, rendezőként pedig nem csupán bevallottan, de hangsúlyozottan autodidakta alkotó (akit a színlap ezúttal is mint a koncepció megalkotóját és rendezőt tüntet fel) erős atmoszférájú, meghökkentő, az érzelmeket-érzékelést megzavaró mozgásműve érdekes ellentétpáron alapszik. A dúsan, indázóan áradó, szinte megrészegítően sokrétű cselekményfolyamot tiszta, szigorú szerkezetbe helyezte. Az előadás – több szempontból – emelkedő íve a kezdőpontra rímelve zárul; az egymást követő események egyszerre kiszámíthatóak és váratlanok. A játék első harmada azonban kifejezetten szűkölködik izgalmakban: mintha rámpán vonulnánk fel a magasba, hogy onnan erős élményekkel ereszkedjünk alá.
Szinte tökéletesen üres színpad fogad: hátul, középen precízen hajtogatott, katonásan egymásra tornyozott szövetek, mikrofon, csend, erős fények. Az előadók egyenként érkeznek. A nézőtér soraiban komótosan felálló, majd a lépcsőn lesétáló kilenc, utcai ruhás figura ráérősen vetkőzik alsóneműre, majd elvesz egyet-egyet a vásznak halmából. A formájában-színében a buddhista szerzete- sek leplére emlékeztető, de annál durvább anyagból készült tógát magukra öltve helyezkednek el a térben. Bőséggel jut idő megfigyelni az alkatra, származásra egyaránt tarka kompániát: a szigorú, kontyos tanárnőre emlékeztető, később remek humorral meglepő táncosnőt; a balett-punkot, aki a játék egy pillanatában váratlanul olyan ugró spárgát produkál, hogy egy pillanatra azt hisszük, a Ring aszfaltján fog landolni; egy keménykötésű, anti-táncos alkata ellenére döbbenetes kunsztokat produkáló táncost; vagy kollégáját, a rasztahajú, mongol erőművésznek látszó játékost. Platel szereplői már alkatukat elnézve is sokfelől jöttek – ami közös bennük, az a sokoldalúság, színpadi bátorság s a koruk: ránézésre a legfiatalabb is bőven húszas évei végén járhat.
A kilenc előadó magában áll, majd lassan kisebb csoportokba sodródik-rendeződik: olyanok, mint a pingvinek a végtelen hómezőn. Fészkelődésre késztetően kevés történik eleinte a színen. Halk neszeket, roncsolt, alig-alig felismerhető zenei foszlányokat, motívumokat hallunk. A finoman billegő, egymáshoz közelítő testek, a japán butó tempójában facsarodó tagok látványa inkább élesíti, mintsem lohasztja figyelmünket. Egy táncos formabontó stílusban Purcell-áriát énekel, a mikrofon recsegése, saját zihálása maszatolja a hangzást. Bálnák fantasztikus párbeszédét hallani aztán: sipító, burrogó, földöntúli hangok kíséretében furcsán rebbenő vízi lényeket látunk immár a magányosan álldogáló pingvinek helyett. A lepleiket vesztő testek aztán a maguk alsóneműs pőreségében állnak előttünk.
Majd Platel tempót vált: groteszk alakjai meghökkentő ficamokkal, rándulásokkal tarkított táncba kezdenek, szklerotikus mozdulataik azonban nem mozgáskorlátozottakat imitálnak, hanem a másként mozgás lehetőségeivel hökkentenek meg. Pompás, olykor virtuóz tánc szövedékébe ágyazott, irreális, váratlanul gellert kapó mozdulatsorokat látunk. Idézeteket a hétköznapok, a szórakoztatóipari szakmunkások gesztusaiból. Tarka szilánkok egymáshoz illesztett, gyönyörködtető mezejét.
A játék csúcspontja, a másfél óra nagyjából egynegyedét kitevő blokk: világslágerek tömkelegének egyenként alig félperces megidézése hangzásban, koreográfiában. Ez az ellenállhatatlanul pajzán és jókedvű szakasz egyszerre röhögtet, és taszít finom melankóliába. Az egymást vad iramban követő, villanásnyi darabkák napjaink eszelős tempójú, az elmélyüléstől rettegő kapkodását-fogyasztását-pocsékolását mutatják maró gúnnyal. Az elmúlt három-négy évtized szuperslágerei csendülnek fel Tom Jonestól Madonnáig a mikrofont megragadó táncosok – kifejezetten tehetséges – tolmácsolásában. Az énekhez pedig groteszk elemekkel bőven megpakolt, jókedvű mozgásrevü jár, pajzán mozdulatokkal, bőséges szexuális utalásokkal. Platel cinikusan játszik a mellérendeléssel, az emlékezettel. A kortárs táncszínház színpadán virul a showbiz tarka csokra. Mégse revüt látunk, hiszen mindez túl furcsa, túl melankolikus és rohanós. Az ellazult bécsi publikum a lassú felvezetés után elragadtatottan fogadja e különös kultúrgeget. A „blokk” végén az egyik táncos az algériai rai-bálvány, Khaled leghíresebb slágerébe (Aicha) kezd bele. Hökkenten hallgatjuk remek énekét, aztán hirtelen ellép a mikrofon mögül: ez már (és csak ez) playbackről megy, a blokk pedig véget ér.
A session annál kevésbé. A játéktérből kitekintő-kikacsintó, sőt olykor kifejezetten szemkontaktusra vadászó táncosok bizarr terráriumában most már magas fordulatszámon pörög tovább a szürreália. Platel a szimultán történések apró darabokra tört tetszetős morzsalékával szembesít. A romosra használt mikrofonállványok közt cikázó táncosok meghökkentő interakciói, váratlan megmozdulásai, az ösztönlényi kergetőzés, a szenvedélybe oltott groteszk, a keccsel elegyített ormótlanság, az érzelmi kifejeződések zavarba ejtő egymás mellé rendezése végül elvisz a nagybetűs katarzisig. Prince napjainkban legelsősorban Sinead O’Connor előadásában ismert himnikus szépségű dala, a Nothing Compares 2 U (Semmi sem fogható hozzád) csendül fel az aprócska termetű dzsesszbálvány, Jimmy Scott angyalhangján. Balett-punk hősünk, az előadás talán legfajsúlyosabb, sistergő tehetségű szereplője, a portugál Gulbenkian Balettben cseperedett Romeu Runa mered a közönségre. Izzadtan, zihálva áll előttünk, s azt kérdezi: „Ki akar táncolni velem?” Válasz nincs, a telt ház sok százas tömege mozdulatlan. E pompás, már-már giccsbe hajló képpel zárul a játék, a táncosok felöltöznek, majd eltávoznak oda és úgy, ahogy és ahonnan másfél órával korábban mintha csak besodródtak volna elénk.