Nehéz, nehéz, nehéz. Az élet, a párkapcsolat, a pálya. És jó színházat csinálni is nehéz.

Háy János legújabb drámájának férfihőse egyetlen napon veszíti el állását és családját. Folyamatosan csúszik lefelé, hiába tiltakozik, visszajut oda, ahonnét elindult, és amiből kitörni vágyott: a vidéki kiúttalanságba. Háy jó ismerője és érzékeny színpadi krónikása a semmibe tartó, pusztuló életeknek; kiváló és sikeres drámái A Gézagyerektől a Herner Ferike faterjáig erős drámaisággal és stíluserővel szólaltatták meg a peremvidéken evickélő, sodródó lelkek panaszszavát. De nemcsak mélységi szociológiai keresztmetszetet nyújtottak e drámák, hanem széles horizontú társadalmi látleletet is. Ahogy Radnóti Zsuzsa írja az előadás műsorfüzetében: „a sorsok mögött kirajzolódik, mint egy hatalmas filmtablóban, az elmúlt harminc-negyven év tektonikus mozgásokkal teli magyar krónikája, a magyar vidék folyamatos pusztulása és a negyvenes-ötvenesek rendszerváltó nemzedékének kudarcos életútja Budapesten”.
Az persze korántsem véletlen, hogy Háy drámaírói (és elbeszélői) figyelme kezdettől fogva a kiúttalan sorsokra, a pusztulásba torkolló történetekre irányult. A nyersen, akár vulgárisan hétköznapi cselekvéseknek, élettényeknek, gondolkodásmódoknak s a filozofikus, metafizikai tartalmaknak egymásba úsztatása teremtette meg színjátékai erős drámaiságát, tragédiába ágyazottságát.
A Nehéz főhőse oktató a kertészeti egyetemen, míg egy szép napon hajdani egyetemi társa, későbbi tanszékvezetője létszámleépítésre hivatkozva ki nem rúgja. Utóbb kiderül, hogy férfibosszú is motiválja a tettet, hiszen a tanár felesége anno nem a tanszékvezetőt választotta. (E motívumot nem bontja ki részletesebben Háy.) Az alkoholista férfi, mint megtudjuk, a közeli borozóban tartotta egynémely óráját. Tanár-barátjának is az útba eső kocsmában meséli el a legfrissebb fejleményeket, s mikor hazaér, a felesége bejelenti, hogy nem akar vele tovább élni, válik. Aztán már csak az egyszerű vidéki édesanya katatón elbeszéléséből értesülünk az időközben falura visszaköltözött, lecsúszott férfi balsorsáról: a falucska hídjáról leszédülve összezúzta magát.

 

Mucsi Zoltán / Schiller Kata felvétele

Az új Háy-színmű dramaturgiai újdonsága, hogy a főhős monumentális monológja vezeti föl s exponálja a történéseket. Gabi, a meglett korú hajdani pesti tanár a régi ház ócska konyhájában ül, s több tételre szabdalt szenvedélyes monológjában mondja el élettörténetét a gyerekkortól a felnőtt éveken át a sivár jelenig. Mindazt tehát, amit majd a szereplők a játék második felében eljátszanak előttünk.

Bérczes László, az előadás rendezője majd’ mindenben hűségesen követi a szerző darabhoz fűzött instrukcióit. A konyhaasztalon nincs viaszosvászon, s a falusi mama sem visel otthonkát, míg fiát hallgatja (jelmez: Kárpáti Enikő). Mi tagadás, a több mint egyórás óriás monológ végtelennek tetsző szövegfolyama alaposan megterheli, s el is nehezíti az előadást. S persze számos dramaturgiai problémát is fölvet a színpadi megvalósítása. A Háy által megírt sodró erejű textus, úgy vélem, inkább benső monológ, mint beszédhelyzetben lévő szereplők „párbeszéde”. Mucsi Zoltán, a mind jobban lepusztuló férfi megformálója a végig színen levő, Lázár Kati megformálta mamának mondja el történetét, aki némán s minimális metakommunikációval kíséri fia elbeszélését. (Közben répát, krumplit pucol, ruhát varrogat, vagy egyszerűen csak csodálkozva néz a férfira.) Mucsi és Lázár Kati is karizmatikus képességű színészek, ám a szerephelyzetükből fakadó ellentmondást – a férfi igen hosszan beszél az anyjához, aki nem szólal meg közben – szükségképpen nem képesek feloldani. Ám a színpad, kiváltképp az ilyen intim terű, mint a Bárka stúdióé, könyörtelen. Felnagyít vagy akár ellentétébe fordít minden disszonáns játékelemet. Lázár Kati mamája időnként fölkel, elpakolja az asztalról az edényeket (s a férfi is odatelepszik az asszony mellé), ám a szövegáradást „enyhíteni” hivatott dramatikus akciók legtöbbször hatástalanok vagy suták maradnak. Példának okáért, mikor az anya felkapja és sietősen elrakja a férfi borospoharát, Mucsi Gabija – szövege szerint – úgy válaszol: hagyja már azt a kistraktort, mama.
Az egy részben játszott előadás második fele képes megmutatni a játék igazi erejét, Háy és a színészek jellemformáló képességét. A jeleneteket Dresch Mihály meditatív tónusú, gyönyörűségesen atmoszférateremtő zenéi fűzik egybe; míg kacskaringóznak a dallamok, s virtuózan fújja, fújja hangszerén a muzsikus a fájdalmas futamokat, eltöprenghetünk az esendő sorsok természetén, a tragikum hiábavalóságán. Aztán hátrakocsizik a nézőtér, s realistán kivitelezett szikár jelenetekben lejátszódik mindaz, amit a férfi monológja előlegezett. Láthatjuk, többek között, amint valaki, történetesen egy egyetemi oktató, húsz év után éppen elveszti a munkahelyét.
Mucsi Zoltán, Bérczes régi és kipróbált alkotótársa erőteljes drámaisággal, fanyar és groteszk színekkel játssza a középosztályból kizuhanó kiúttalan férfit. Az örök vesztest, akin hamar beteljesedik az előre beharangozott végzet. A tragikus sorsot rezzenéstelen arccal, visszafogott iróniával mintázza Mucsi, látszólag szenvtelenül, humorba pácoltan. Lázár Kati a sokat tudó asszonyok bölcsességével, egyszerű gesztusokkal, póztalanul formálja keménnyé figuráját. A további szerepek megformálói, Gados Béla, Illyés Róbert, Varga Anikó és Pásztor Tibor – teszik a dolgukat.
Mire végkifejletéhez ér a történet, előregördül a nézőtér, s szemben velünk, hosszú fehér asztalnál meredten ülnek a tanúk, az elbukott férfi sorsának alakítói.
Nincs feloldozás, miért is lenne. Csak valami keserű szájíz marad, valami sivár üresség.

Háy János: Nehéz
Díszlet: Sárkány Sándor. Jelmez: Kárpáti Enikő. Zene: Dresch Mihály. Asszisztens: Gábos Kati. A rendező munkatársa: Kiss Mónika. Rendezte: Bérczes László.
Szereplők: Mucsi Zoltán, Lázár Kati m.v., Gados Béla, Ilyés Róbert, Varga Anikó, Pásztor Tibor, Sárkány Sanyika.Bárka Színház, 2010. október 22.