Vajdai Vilmos rendezése a két történetszál összefűzésének eszközéül koherens képi és zenei világot választ.

A Presznyakov fivérek Áldozatjáték (esetleg Áldozat-játék, vagy szó szerint: Áldozatot játszani) című darabját Черенадраг (Cserenadrág) címmel játssza a Katona és a TÁP válogatott színészgárdája a Kamrában. Az új cím több szempontból is jó. Egyfelől már a szedése is beszédes: orosz darab, orosz miliő, orosz problémák, de hátha magunkra nézve is szerezhetünk bizonyos tapasztalatokat, még ha csak zárójelben; másfelől merő banalitást – a főhősnek az uszodai cserenadrág szükségességét illető folytonos bizonytalanságát – emel az előadás élére, ahelyett, hogy kézenfekvő, de felületes módon csupán a történet félkeretét, az áldozatjátékot helyezné a címbe. Merthogy a szituáció ez: Válja hivatásos áldozat, tudniillik a rendőrség kötelékében halálos kimenetelű bűntények újramodellezésénél az áldozat szerepét játssza; de egyszerre viktimológiai alapeset tulajdon, valós életében is, többek között halott, de időnként visszajáró apával, a levet férje öccsével összeszűrő, alkoholista anyával, hozzá nem mérhető kvalitású nővel az oldalán (satöbbi).
Tulajdonképpen Válja figurája fogja össze a történet élesen szétváló két szálát: a tragikus kimenetelű családtörténetet és az áldozatjátékot. Mindkettőben laza fűzésű epizódok sorjáznak, amelyektől tablójelleget ölt a produkció, melyen korunk (és olykor minden kor) típusfigurái jelennek meg. A Katona és a TÁP előadása igyekszik lehetőség szerint szűkmarkúan bánni a Presznyakov-szövegben előszeretettel használt sztereotípiákkal, Szabó Simonnak így is a rendőrviccek rendőre jut, Igor Lazinnak a prototipikus orosz bűnözői kisstíl, Janklovics Péternek a kisember kétségbeesett szöszmötölése, Schönberger Ádámnak a teljesen normális őrület. A legmesszebb Csoma Judit és Lengyel Ferenc jut az evidens kliséktől: Csoma az anya karakterében a nagy, boldog család illúziójának megteremtése és saját, félrecsúszott élete közötti feszültséget mutatja be szívszaggató komikussággal (hogy csizmája alá a jelmeztervező Tamara Barnoff zoknit is adott a nejlonharisnyára: telitalálat), Lengyel pedig a tetthelyekről egyre-másra relikviákat gyűjtő, ámde agresszív és hatalommániás rendőrkapitány figuráját rétegzi emberré.

Huzella Júlia és Lengyel Ferenc / Schiller Kata felvétele

Vajdai Vilmos rendezése a két történetszál összefűzésének eszközéül koherens képi és zenei világot választ. Plazmatévén, szufitán, képkeretben figyelhetjük a szimultán futó külső és belső – olykor belső és belső – eseményeket; az előadás teljes ideje alatt szól valamilyen zene; Merétei Tamás díszlete a háttérváltásokat bluebox-szal oldja meg. Vajdai a gyilkosságok modellezésénél egy kézikamerát (valamint vetített kameraképet) is a színpadra rendez, és a filmes-VJ-s megoldások által életre hívott markáns forma nemcsak stílusegységbe szervezi az előadást, de egyben olyan realitás és vízió határán lebegő világot teremt, amely a Presznyakovok abszurdoid szövegének, az előadás „hiszem is, nem is” történéseinek ideális játéktere. Másrészt Vajdai rendezése és az előadás talán legfontosabb törekvése, hogy kortárs önmagunkkal szembesítsen. Nemcsak a típusfigurák egyikében-másikában ismerhetünk a szomszédunkra, az utcán kétes eleganciával végigtipegő éltes asszonyra, a villamoson látott idegenre – mert nem nehéz észrevenni: a két Presznyakov sztorija sajátos Hamlet-parafrázis, csakhogy ennek a külvárosi Hamletnek esze ágában sincsen helyretolni a kizökkent időt. Bánki Gergely Válja szerepében ettől függetlenül vagy éppen ezért kompakt kívülállót summáz, önmaga félelmeibe zárt, zavarodott, rögzült értékrendszer nélküli káosz-szüleményt, valódi és álomvilágban egyszerre élő, a többieknél se nem tehetségesebb, se nem tehetségtelenebb fiatalembert, akiben egyszer csak összemosódik a reális és az elképzelt. Váljája egy generáció képviselőit reprezentálja, az akárkit és a bárkit: az előadásban nem egyszer tükör sokszorozza végtelenné a figurákat, később a színészek helyére civilek érkeznek, a halálos záró kép pedig valóságosan kettőződik meg, borzongatóan vicces és zsibbasztóan kínos az egész, mert ismerős. És hogy a finálé Kalinkájára (minden valószínűség szerint előadja: a Vörös Hadsereg kórusa) azonnal bejön az ütemes nézői taps, kétséget se hagy a felől, hová is gyökerezik ez az ő kortárs valóságuk, ez a ti kortárs valóságotok, ez a mi kortárs valóságunk.

Vlagyimir és Oleg Presznyakov: Черенадраг (Cserenadrág)
Fordította: Tompa Andrea. Díszlet: Merétei Tamás. Jelmez: Tamara Barnoff. Dramaturg: Sebők Borbála. Videó: Juhász András, Balogh Balázs. A rendező munkatársa: Kálmán Eszter. Rendező: Vajdai Vilmos. Közreműködik a Zselé zenekar.
Szereplők: Bánki Gergely, Csoma Judit, Terhes Sándor, Tamási Zoltán, Gera Marina, Lengyel Ferenc, Gergely Katalin, Janklovics Péter, Szabó Simon, Igor Lazin, Huzella Júlia e.h., Ivan Tabeira, Schönberger Ádám.

A Katona József Színház és a TÁP Színház közös produkciója
Kamra, 2010. október 31.