Ádi panaszos férfilelkének tragédiáját látjuk, ami jellemzően nem a lélekben játszódik, hanem lejjebb.

A férfi és a komplexusok, avagy fütyi és frusztráció – ez a tudatalattija Garaczi László Ovibrader című darabjának. Míg a szerző frissen megjelent regényének, az Arc és hátraarcnak hőse, Csont még soha nem volt nővel, és csajozási problémákkal küzd (műveltséggel csajozik, de a „lényegig” sosem jut el), addig biztosan jól kijönne az új Garaczi-darab címszereplőjével: a kisfiúval, aki képtelen kimondani, hogy szeretlek. Férfiképzőt keresve Csont először a diktatorisztikus sorkatonaság intézményével próbálkozik, Ovibrader pedig egy posztfreudi színtérre, az oviba jár, ahol még hosszan cseng a kisfiúk fülében mamájuk reggeli intelme, hogy „ne piszkáld a fütyidet.” (Érdekes, mennyi kortárs írónk hőse rendelkezik fütyipiszkálást ellenző édesanyával. Most csak egyetlen példa, Kukorelly Endre szép regényében, az Ezer és 3-ban is szó szerint ugyanezt a vitát halljuk lejátszódni anya és fia közt: „Ne piszkáld a fütyidet, jó? Piszkálom a fütyimet, jó.”) A fütyipiszkálás-ellenes anyák aztán ezekben a történetekben többnyire „egyetlen nőkké” válnak fiuk életében, legalábbis hosszútávon. A fütyi mint világmagyarázat, világfütyi, már Freudnál is vicces, így szerencsére az Ovibraderben is az.
A sztori a pszichológustól, a kortárs Lucifertől indul, aki Ovibradert Az ember tragédiájából ellesett trükkel röpíti mélyhipnózisba, aztán – felettes énjén keresztül – a múltjába, majd a jövőjébe, hogy végül megmutassa, hová is vezet „ez az egész”. Ezúttal „Ádi” ezt így összegzi: „Faszrágó, fasztalicska, faszkupon, faszfalvi, faszállító, faszpörgettyű, faszpeti, faszkati, faszbogár, faszkrumpli, faszén, meg még az a húszezer kisfasz. (csönd) Nem lehet, hogy csak ennyi. Valaminek még történni kell. Nem lehet, hogy az egész ekkora szívás volt.” Ebből már valószínűleg sejti az olvasó: az új Garaczi-dráma főhőse (akárcsak Madách Ádámja) nem túl vonzó életperspektívát kap jóslatként önnön jövőjéről (progresszív hipnózis.) A fenti részlet arról is árulkodhat, hogy Garaczi előző darabja, a Plazma világa nem teljesen idegen az Ovibraderétől, hasonlóak a szereplők – rájuk ismerhetünk, nemcsak nyelvükben, de életkorukban is. Ezt alátámasztandó jóízű nosztalgia gyanánt a remek Kakidal remake-je, a Kukidal is felcsendül.

Szemenyei János, Kolti Helga és Huszár Zsolt / Schiller Kata felvétele

Bagó Bertalan a színpadi utasítást követve négy színészre (két férfi, két nő) osztotta az összes szerepet, és most is a takarékosság, a kreatív minimalizmus érvényesül úgy, mint a próbák kezdetén a darab felolvasó színházi verziójában (ami például a József Attila Kör Irodalmi Egyesület szigligeti táborában és a POSZT-on is látható volt) vagy épp az előadás előképében, a KoMa méltán népszerű, szintén üres térben játszódó Plazmájában. A Garaczi-darabok színrevitelekor mindenképp ez bizonyul jó útnak, semmint a központi szimbólumokat drága és használhatatlan háttérdíszlettel felvázoló módszer: előbbi nagy lehetőségeket ad a színészeknek, ugyanakkor nagy terhet is ró rájuk.

Az Ovibrader színészei sok tekintetben megbirkóznak a feladattal – elsősorban Szemenyei János, a címszereplő és a pszichológus, Huszár Zsolt birkózik. Lehet sokat nevetni, bár néhány zavaró kérdés azért bennem marad. Miközben a darab abszurd és parodisztikus eszközökkel nagyítja fel a mai típusokat, tehát helyénvaló az eltúlzott játékstílus, mégis volna egy második lépcsőfok is. Gyerekek és cicababák parodizálásakor sem elég elrajzolni a figurát (ez persze szükséges, és ebben nem is volt hiány), de többször érezhető az óvodista, illetve plázacica szubkultúrák ábrázolásában a klisé: vagyis, hogy gyakran a színészek olyan tulajdonságokat túloznak el, mint csipogó hang, nyávogás, ami talán túl felszínes és sztereotip jellemzője ezeknek a karaktereknek. Sok esetben – leginkább a nőknél – hiányoznak az egyéni színek. A dráma maga adna erre lehetőséget, bár eleve típusfigurákkal indít (kivéve talán a beteg főhőst), nyelvében mégis teremt egy határozott és markáns, humorában is keményhangú stílusvilágot, aminek óvodásait leginkább a Bëlga együttes Ovi-rapjének beszélőihez tudnám hasonlítani (szóval, hogy kiderül, egy óvodás nem viccel, az ovi veszélyes hely). Ahogy a rapben áll: az ovi gettó. Farkastörvények uralkodnak, nem lehet simán elviccelni: „Elveszi a matchboxom, ezért meghúzom a haját. Ez itt az egyetlen törvény! Kisgyerekek, ezt tartsátok be! Vagy mehettek az örök büntibe.” A legtöbb jó pillanata Huszár Zsoltnak gyerek-undoros pszichológusként van, és Szemenyei Jánosnak, aki kemény óvodás, leginkább akkor jó, amikor ujjaival bábozva még egy kis skizoid hajlamot is sikerül elhitetnie velünk.
A progresszív hipnózisban megejtett időutazás ironikus játéknak is felfogható, egy újabb Az emberke tragédiájának, persze privátabb igénnyel, de a középpontban ugyanúgy „Ádival és Évivel”, vagy inkább faszpetivel és faszkatival: Ádi panaszos férfilelkének tragédiáját látjuk, ami jellemzően nem a lélekben játszódik, hanem lejjebb. Hogy hol, arra, ha más nem, az alcím adhatja meg a választ: péniszdialógok. Ha tehát az emberiség nevében Ádám utazott Luciferrel, akkor a férfiak nevében most egy Ádi utazik, vagyis Ovibrader: aki azóta piszkálja a fütyijét, hogy azt a mamája megtiltotta neki. Az előadás utolsó női hőse, Évája pedig az anya mellett nem más, mint egy indiai feleség: egy fügefa. „Szemérmes természet, de nem minden csáberő híján.” Csakhogy – a darabbeli pszichológus lelkében – szóljon valami a nőiségről is.

Garaczi László: Ovibrader
Zene: Dobri Dániel. Zeneszerző: Szemenyei János. Dramaturg: Lőkös Ildikó. Rendező: Bagó Bertalan.
Szereplők: Fodor Annamária, Földes Eszter, Huszár Zsolt, Kolti Helga, Szemenyei János, Szegezdi Róbert.

Thália Színház, Új Stúdió, 2010. november 3.