Az Új Néző Társulat megtölti tartalommal azt a közhelyszámba menő kijelentést, miszerint „a színház a közösségért" van...

Két borsod megyei faluban, Ároktőn, illetve Szomolyán zajlott augusztusban az Új Néző Társulat nagyjából kétszer két hetes közösségi színházi projektje a Krétakör, a Káva Kulturális Műhely és az AnBlokk Egyesület szervezésében. Az egyén-közösség viszonnyal foglalkozó, korábban városterápiás akciókat szervező Krétakör, a színházi nevelési programjairól ismert Káva, illetve a szociokulturális kutatásokkal foglalkozó AnBlokk egymásra találása egyáltalán nem véletlenszerű, a megvalósult projekt pedig magáért beszél. Az Új Néző Társulat megtölti tartalommal azt a közhelyszámba menő kijelentést, miszerint „a színház a közösségért” van: a két faluban újrafogalmazódik az együttlét, a közös cselekvés és gondolkodás, a létező problémák feldolgozásának igénye – elsősorban a színház eszközeinek felhasználásával. Ekképpen tanulságai, következtetései jóval túlmutatnak egy falusi, lokális érdekű közösségfejlesztési rendezvényen – a teljes színházi közeg és a társadalom számára is.

Tóth Ridovics Máté felvétele

 AZ ELŐZMÉNYEK

A Káva és a Krétakör nagyjából két évvel ezelőtt ugyanabban az irányban képzelte el a jövőt: a „hagyományos” színpadi-stúdiótermi néző-játszó viszony helyett aktív partneri kapcsolatot kívántak kialakítani azokkal, akik figyelemmel kísérik tevékenységüket, és részt vennének az általuk szervezett eseményeken. Amennyire bevett ez a metodika a TIE- és DIE-foglalkozásokon, annyira nem mutatkozott működőképesnek a „régi” Krétakör előadásain, és többek között ez is vezetett a társulat átalakulásához. A tapasztalat szerint a „gyakorlott” nézők nem képesek kilépni a „hagyományos” nézői pozícióból, nagyon sok esetben saját (darab)olvasatukat, értelmezésüket várják el az előadástól, ahhoz viszonyítanak, s a színházat többségében szórakozási formának, kikapcsolódásnak, pénzen vásárolt élménynek tekintik, nem pedig olyan eszköznek, amelynek segítségével saját magukat kellene pozicionálniuk, saját problémáikat kellene felismerniük. Ahogyan a színészek sem tudták azt az önreflexív munkametódust maradéktalanul elsajátítani, amelyben a színész annyira jelen van, hogy minden megmozdulása, hangsúlya, lépése kontrollálttá, visszakereshetővé és – elsősorban – vita tárgyává válik. Schilling Árpád, a társulat vezetője azt ismerte fel, hogy egy üzemszerűen működő formációban, elfogadva a magyar színházi hagyomány kereteit, repertoárrendszerben játszva az előadásokat, sohasem fogja tudni megvalósítani azt a színházeszményt, amelyben a néző és a színész egyaránt résztvevő – ami nem föltétlenül cselekvő aktivitást vagy valamiféle interaktív beavatkozást jelent, hanem közös gondolkodást az előadásban megfogalmazott állításokról, helyzetekről, allúziókról, tanulságokról. (Ilyesmivel a „régi” Krétakör is megpróbálkozott, sőt utóbb tudatos szándékkal szerveztek néző-alkotó találkozókat, ezek azonban nem váltották be a társulatvezető reményeit: egyrészt a nézői érdeklődés sokszor felszínes maradt, másrészt a közreműködő művészek közül sokan nem tudtak a beszélgetésbe tartalmasan bekapcsolódni.)

Tóth Ridovics Máté felvétele

Az áhított cél megvalósulni látszott a Kolibri, a Bárka drámafoglalkozásain vagy a Kerekasztal és a Káva színházi nevelési alkalmain – csak éppen gyerekekkel, akik a korszerű pedagógiának köszönhetően ezeken a rendezvényeken nevelési célzattal vesznek részt. Ezek ötvözetéből vezethető le – a hamlet.ws című, a korábbiak közül egyetlenként a Krétakörön belül maradt előadáson, a városterápiás akciósorozaton, illetve az ugyancsak Káva-Krétakör-együttműködésben kidolgozott, Akadályverseny nevű, középiskolákban létrehozott projekten át1 – az Új Néző program kiindulási pontja: az előadásba bevont, gondolkodó és véleményt formáló néző immár részese a produkciónak, amelynek a váza nagyon határozottan alkalmazott keretek között, pontosan átgondolt céllal és feladattal jön létre, a rendező és a szereplők közös munkájaként, ám a megvalósulás során a nézői reakciók befolyásolják akár annak menetét, akár az arról való diskurzust. Ehhez azonban olyan színészekre van szükség, akik nem elsősorban művészeti feladatuknak tekintik a részvételt egy szerep megformálása által, hanem mindezen túl folyamatos kölcsönreakcióban kell lenniük a közeggel, vagyis szinte el kell mosódnia a személyiség és a szerep közötti határvonalnak, könnyeden kell átlépni egyikből a másikba. (Ezzel a módszerrel dolgoznak a színész-drámatanárok, ám a művészképzésben ennek a megközelítésnek szinte semmiféle nyoma nincs, bár egy-egy műhelyben – például Vidovszky György és Gyevi-Bíró Eszter tanítványai vagy a Maladype színészei esetében – határozottan törekednek erre az önreflexív és reflexív színészi attitűdre.)
Ahhoz, hogy valaki mint néző így vehessen részt egy produkcióban, el kell felejtenie az elvárásokat, a prekoncepciókat, az irodalmi alapanyag és a korábban látott előadások protokolljait. Kézenfekvő, hogy a kísérlet a színházi élménnyel nem vagy csak alig rendelkezők esetében működhet. Nehezíti a kísérlet lefolytatását, hogy a média biztosította kényelmes és felszínes szórakozást kell saját elhatározásából felcserélniük a jövendőbeli új nézőknek. (Hogy a projekt mindkét helyszínen sikeres volt, estéről estére a lakók legalább öt, de előfordult, hogy tíz százaléka megjelent, azt is felveti, hogy sokan jobb híján, megszokásból töltik szabad idejüket a televízió előtt, s az elmúlt húsz évben elsorvadt közösségi terek újrafogalmazhatók lennének, ha érdekes alternatívát tudnának nyújtani az embereknek.)

Tóth Ridovics Máté felvétele

Az alapgondolat tehát a folyamatos párbeszéd, amely a mai magyar társadalomban igencsak deficites, lévén számtalan konfliktus mellett a jövedelmi, kulturális, generációs, civilizációs és nemi különbségek nehezítik a dialógus létrejöttét. Ebből következően a színházi kísérletnek jellegzetes és alapvető, komplex társadalmi problémát kell érintenie. „A települések mintegy negyedén a konfliktusok halmozottan jelentkeznek. Az összeütközéseknek csupán egy részét jelentik az etnikai feszültségek. A romák által lakott települések 31 százalékát jellemzik etnikai konfliktusok. Észak-Magyarország, illetve Észak-Alföld szegregált településein még ennél is gyakoribbak a viták” – idézi a TÁRKI egy kutatását a nol.hu.2 Az AnBlokk Egyesület folyóiratának 2010. nyári, Cigányozás című száma esettanulmányokat gyűjtött össze, a Bánki-tó Fesztiválon pedig a cigánysággal kapcsolatos közbeszédről rendeztek előadást, s az esettanulmányokat fel is dolgozták. Az Ároktőn és Szomolyán létrejött akciókat tehát alapos kutatómunka előzte meg.3

Mindkét település Borsod-Abaúj-Zemplén megyében van, s egymás mellett élnek bennük cigányok és magyarok, nem problémamentesen. Ároktőn nem válik szét a két népcsoport egymástól, gyakoriak a vegyes házasságok, ráadásul már korábban is történtek közösségformálási próbálkozások: 2006 telén alakult meg az Ároktői Roma Érdekvédelmi és Kulturális Egyesület, ezért a polgármester is kifejezetten nyitott volt a színházi kísérletre, ott segített a csapatnak, ahol tudott, még szerepelt is az egyik „előadásban”. Szomolyán a „lakosság alig húsz százaléka roma, jó részük betelepült, és sokkal erősebben elkülönülnek a nem romáktól, mint az ároktőiek” – mondja Horváth Kata kultúrantropológus a Népszabadság tudósítójának.4 Az elszigeteltség több konfliktust hordoz magában – lappangót és felszínre kerülőt egyaránt. Takács Gábor, a Káva színész-drámatanára, a projekt vezetője arról számolt be, hogy a helyi notabilitások nem érdeklődtek a munkájuk iránt, sőt ellenkezőleg. A programról Szomolyán – külső ráhatásra vagy sem, nem tudni – elterjedt, hogy az „csak a cigányoké”, jobb, ha arra a magyarok be sem teszik a lábukat, és a lakók így is kezelték a színházat. A tanárok is távol maradtak az eseményektől, és a polgármester sem jelent meg, s bár konkrétan nem akadályozta a munkát, az időnkénti telefonhívásaiból érzékelhetően problémaként tekintett a színházasokra. Ha ennyire nem kívánatos ez a fajta munka a településen, mégis miért járult hozzá az önkormányzat, tesszük fel a kérdést. Takács Gábor tanácstalanul tárja szét a karját: elképzelése sincs róla.

ÁROKTŐ

Amikor augusztus 15-én Ároktőre érünk, bár esik az eső, a környékbeli településekre nem is hasonlító felpezsdült falu fogad. A négy éve üresen álló „öreg iskola” elé érkezünk.

Tóth Ridovics Máté felvétele

A mellette lévő italbolt tele van, az emberek beszélgetnek, sokan mennek az utcán, többnyire a tornacsarnok felé igyekeznek, ahol készülődik a „búcsúest”. Immár ott meséli élményeit a fáradtnak, de annál lelkesebbnek tűnő Romankovics Edit, az ároktői két hét egyik színész-drámatanára. Az első hét az előkészítésé, a terepfelmérésé, a projekt konkretizálásáé volt, a második, a megvalósulás pedig a szakadatlan munkáé. A falu lakói hamar befogadták őket, előadások után sokszor hajnalig tartottak a beszélgetések, de másnap tízkor már kezdődött ismét a munka. Aggódtak, hogy kitart-e az érdeklődés egy teljes hétig – ebben nem volt hiba, minden este összegyűlt legalább hetven-nyolcvan ember, kíváncsian az Ásó, kapa, nagyharang című előadás egyes folytatásaira.
A tornacsarnokban a bordásfalon óriási molinón egy csoportkép fogadja a belépőt. A gyülekező falulakók önmagukat, rokonaikat, ismerőseiket próbálják beazonosítani az első napi előadás során készült fotón. Valaki megszámolta: több mint százan vannak rajta. A hátsó traktusban, a drámafoglalkozásokra emlékeztető módon, két kérdés a falon. Gyombolai Gábor mint moderátor arra kéri a résztvevőket, próbálják megfogalmazni, mit éltek át, és milyen élményeket szereztek a közösen töltött hét során. A program majd egyórás csúszással indul, nem sikerült időben kiírni azt a dvd-t, amely a mai estére rendeltetett filmeket tartalmazza. Ám az emberek érdeklődése rendíthetetlen, tudomásul veszik a helyzetet, és ott maradnak, beszélgetve, ki-be járkálva, hallgatva a kis csarnok bal sarkában nagy kedvvel muzsikáló Budapest Bár zenekar rossz akusztika ellenére is hangulatos népzene-repertoárját.
A záró esemény az elmúlt hét történéseit hivatott felidézni. A stáb tagjai gyakorlatilag mindent dokumentáltak, miközben a médiaeszközök egyúttal a közösségformálás eszközei is voltak. A fiatalok már az első héten is szervezett foglalkozásokon vehettek részt, a cél egy film elkészítése lett volna (ebből tulajdonképpen egy táncjelenet valósult meg), illetve emellett a fényképezés segítségét is igénybe vevő identitásjáték zajlott. Mindezeken felül rögzítették a második hét előadásait is, estéről estére.

Tóth Ridovics Máté felvétele

„Az Új Néző Színház társulata meghívja Önt egy rendhagyó színházi előadásra, amely során megismerkedhet egy különös családdal és annak csodálatos történetével. Lesz itt sírás és nevetés, ami ilyenkor lenni szokott. Társulatunk Pestről jött »gyüttmentekből« áll, de a szándékunk szerint olyan játékra hívjuk, amitől mindannyian gazdagabbak leszünk; azok is, akik maradnak, és azok is, akik idővel elmennek.” Így szólt a szétszórt meghívó, amely minden estére új előadást ígért, erre az invitálásra gyűlt össze majd száz érdeklődő az első napon, amely – Menyegző címmel – egy történet kiindulópontját dolgozta fel: a frissen Ároktőre költözött Viktor (Bori Viktor) és Edit (Romankovics Edit) esküvője zajlik, a maga összes kellékével, menyasszonytánccal, talpalávalóval. A konfliktust Sanyi (Terhes Sándor) okozza, aki hívatlanul, csaprészegen megérkezik a mulatságba, s inzultusba keveredik mindennel és mindenkivel, akivel találkozik. A helyi polgárőrségnek kell beavatkoznia, hogy megszabadítsa a felhőtlen örömre vágyó násznépet a randalírozó részegtől. A Menyegző tulajdonképpen előkészíti a terepet – itt még nincs interakció, csupán jelenlét, a színészeken kívül Vargáné Kerékgyártó Ildikó polgármester az anyakönyv-vezető és Kalóz Attila, a polgárőrség vezetője a nyugalmat teremtő polgárőr szerepében saját hétköznapi voltukra megtévesztésig hasonló módon lépnek fel. A helyzet azonban ismerős, Sanyit és a szituációt könnyű beazonosítani korábbi valóságos élményekkel.

Így másnap már ismerősként köszöntheti a nézősereg Editet és Viktort, akik az előző nap összegyűjtött menyasszonytánc-pénz felhasználásán vitatkoznak. Edit lakást, Viktor autót szeretne vásárolni a pénzből – és máris a rövid, közép- és hosszú távú családi és háztartási döntések erdejében vagyunk. Adott pontokon a moderátor megállítja a vitát, és hol segítséget, hol állásfoglalást kér a nézőktől: érvelni és dönteni kell, meggyőzni a másikat, számba véve minden felmerülő lehetőséget. A falu lakosait a filmből láthatóan erőteljesen aktivizálja a felvetett probléma, és szinte észrevétlenül válnak az egyik vagy másik szereplő támogatóivá, sőt maguk is belehelyezkednek a felkínált szerepekbe. A következő napokon a házaspár adósságokkal került szembe, majd a gyermekeik közötti testvérrivalizálás adta az előadás gócpontját. Az utolsó napon pedig a „Menni vagy maradni?” kérdést tették fel a falu lakóinak. Mind égető, a hétköznapokban is felmerülő probléma, amellyekkel bármely család találkozhat, és a napok előrehaladtával a nézőkből önkéntelenül résztvevők váltak. Bár a film félbeszakadt, így nem lehet végignézni a dokumentációt, a polgármester búcsúzó szavai magukért beszélnek. Mint mondja, elképzelésük sem volt arról, miféle darabokat fognak látni az egy hét alatt, de arra végképp nem számítottak, hogy azzal szembesülnek: nélkülük, hozzászólásuk, részvételük nélkül nem jön létre a színház. Remélik, hogy az előadások ébresztette szellem megmarad a közösségben, hiszen azt tapasztalták, hogy nem az identitás, hanem az érv határozza meg a véleményt, amely lehet bár ellentétes, mégis méltányolható. A sokoldalú problémamegközelítés, egymás gondolatainak megismerése, amely ekképpen műalkotást is létrehoz, közelebb visz az emberi és társadalmi konfliktusok oldódásához, megértéséhez – s hosszú távon a megoldásához is.

Tóth Ridovics Máté felvétele

Több mint százan jelentek meg a társulat búcsúestjén, idősek és fiatalok, egyedülállók és családok, magyarok és cigányok, és érezhető büszkeséggel idézték fel az egy hét történéseit. „Ugye visszajöttök?”, „Mikor lesz a folytatás?” – bombázták a társulat tagjait úton-útfélen. Gyombolai Gábor megígéri, hogy az elkészült végleges dokumentumfilmet az ároktőiek láthatják először. „Bizonyára ők is egy élménnyel gazdagodtak a két hét alatt, ugyanis szerintem nagy sikerük volt a faluban, és a célt, amit kitűztek, maximálisan teljesítették. A falu ebben a két hétben kicsit jobban felpezsdült, s noha most már kezd a régi kerékvágás a helyére állni, de akkor is ez a két hét üde színfolt volt mind a nyaram, mind a közösségi élet számára” – írja blogjában5 a tizenhét éves Vas János, aki a gyerekeknek és a felnőtteknek szánt programokat is követte Ároktőn.SZOMOLYA

Két héttel az ároktői búcsúest után a szomolyai temetővel szemben álló általános iskola kertjében gyülekeznek az itteni érdeklődők. Szemre többen vannak, mint Ároktőn, de a hangulat sokkal kevésbé felszabadult. A zenekar húzza a mulatósokat a kert sarkában, az emberek körbeveszik őket. Egyvalaki táncolni, a tömeg pedig tapsolni kezd. Sárosdi Lilla beszáll a mulatságba, már ketten táncolnak. De a többiek kedve nem jön meg. Egy férfi érkezik, „Jó estét, sziasztok!”, mondja, és kezet fog mindenkivel, aki körülötte áll, velünk is.
Takács Gábor – az itteni két hét moderátora – köszönti a megjelenteket, gondosan, pontosan elmondja, mi hogyan és miért történik. Átvonulunk az aulába, ahol a fegyelmezettebb, tartózkodóbb légkört a három vetített film közül rögtön az első áttöri. Ilyen a popszakma címmel négy szomolyai fiatal (Horváth Zsanett, Hamza Rozália, Balázs Andor „Marci”, Csóka Csaba) készítette arról, hogyan fogadja a közösség egy magyar fiú és egy cigány lány szerelmét, amit nyolc hónapja titkolnak. A hosszú beállításokkal elmesélt, egyszerű történet, amelynek minden szerepét ők négyen játsszák, a maga naivitásában hiteles, természetes és magával ragadó. Az első jelenet reális terétől (kocsma) a film szerencsésen elszakad, és a külsőben forgatott jelenetek költői, elemelt, ugyanakkor kézzel foghatóan valóságos képet adnak az előítéletektől sújtott együttélés problémáiról. A puszta üressége felé távolodó kitagadott fiú képe, amellyel a film zárul, nyitva hagyja a felvetett kérdéseket. Az eddig kifejezetten visszafogottan viselkedő nézők hosszú-hosszú tetszésnyilvánításban törnek ki, szabályosan ünneplik a négy fiatalt – a közönség az elkészült alkotást azonnal befogadja, ami nagyszerű visszajelzés mind a falu társadalmi kommunikációját, mind a saját életükről gondolattal bíró fiatalokat illetően.

Tóth Ridovics Máté felvétele

A következő film az „előadások” dokumentációját tartalmazza. Pontosabban csak az első három napét, mert – Takács Gábor háttér-információjából tudhatóan – a negyedik este kimaradt, az ötödiken pedig, a helyiek kifejezett kérésére, hogy legyen „hagyományos előadás” is, a társulat adott elő egy Schilling által sebtében írt és rendezett vígjátékot.

A folyamatukban felismert nehezített körülmények okán a csapat kérdésfelvetése is egyszerűbbé, ugyanakkor provokatívabbá vált. Az első nap itt is a Menyegzővel kezdődött a sorozat, ezúttal Lilla (Sárosdi Lilla) és András (Sereglei András) esküvőjén vehetett részt a falu népe, majd a menyasszonytánccal összegyűjtött pénz sorsával, a mobilitás kérdésével (autó – vagy költözés a megyeszékhelyre?) folytatódott a történet (egybevonva az ároktői első két napot), amely már konkrétabban vetette fel a falusi és városi lét nagyon is létező ellentétét, az alternatíva konfliktusát, arra késztetve a résztvevőket, hogy jelenlegi pozíciójukat összehasonlíthassák másokéval. Igazán nagy horderejűnek mindenképpen az az este nevezhető, amely egyetlen szituációval próbált kezdeni valamit: az egyik ember nem fog kezet a másikkal. Érezhetően erősen magával ragadta az érdeklődőket a felvetett probléma, a társulat pedig a megoldás különböző lehetőségeit taglalva azt próbálta elérni, hogy elgondolkodjanak, hogyan jöhet ki jól az ember ebből a szituációból. Eljutnak a verbális és fizikai agresszióig, s az alaphelyzet boncolgatásakor a két ember identitása, illetve az elutasítás lehetséges oka is terítékre kerül. Sárosdi, Sereglei, Takács és Kardos János egymásra és a közönségre is érzékenyen ki tudják futtatni oda a játékot, hogy a nézők odafigyeljenek egymás hozzászólásaira, ötleteire, kezdeményezéseire, és észrevétlenül magukra vegyék a kérdéseket, amelyeket ebben a formában valószínűleg még soha nem vetett fel senki.
A harmadik film a gyerekeknek szóló programsorozatról szólt, amely csak részben valósulhatott meg. Két gyerekprogramot indítottak, egyet a roma, egyet a nem roma gyerekeknek (a tervek szerint egy adott ponton persze együtt játszottak volna), azonban a nem roma gyerekek foglalkozásai érdeklődés hiányában abbamaradtak. A cigány gyerekekkel a program végigment (az első három napon dolgoztak velük), és az elkészült dokumentáció tanúsága szerint, akik ott voltak, jól érezték magukat. Csak éppen a többiek hiányoztak nekik, akik éppen ott is lehettek volna – például, ha akad egy tanár, egy művelődésszervező, egy szabadidő-szervező, egy önkormányzati alkalmazott, egy szociális munkás, vagy bárki, aki csak annyit elér, hogy akik nincsenek ott, nézzenek oda. De nem akadt. Aki mégis odament, a szomolyaiaknak üzenhetett: „Szeretlek benneteket” és „Máskor ti is gyertek”, mondják többen is.

Tóth Ridovics Máté felvétele

KÖVETKEZTETÉSEK

A Krétakör és a Káva programja, miközben – teljesen logikusan – egymásba ágyazza a színházesztétika, a színházi nevelés, a DIE, a TIE, a szociológia és a közösségfejlesztés egyes irányait, a XX. századi színházmegújítók, például Grotowski kísérleteihez hasonlóan számos konvencióval leszámol, és számos, a mai magyar színházi struktúrában megkérdőjelezhetetlen, már-már axiomatikus törvényszerűség működésképtelenségét bizonyítja be. A projekt immár minden tekintetben túllép a rendszerváltozás óta lényegében érintetlen színházi közegen, teljesen elszakadva minden kötöttségtől, ám szigorúan ragaszkodva a kiinduló elvekhez.
Mit bizonyít az Új Néző Színház, illetve az az út, amelyet a társulat bejárt? Nagy vonalakban, a társadalom oldaláról: azt, hogy a színház használható egy közösség megszólítására, képes arra figyelve és belőle kiindulva beszélni. Hogy képes egy csoport problémáinak, konfliktusainak felvetésére és megmutatására, és az előadás kapcsán kommunikációt kiváltani a feldolgozás, a megoldás igényével, mindarról, amit az ember egyedül vagy szűk környezetében nem tenne, nem mondana, pedig szükséges, sőt elengedhetetlen az együttéléshez, a fejlődéshez és az emberi kapcsolatokhoz. Hogy képes még olyan kényes kérdésekről is ítélkezés nélkül beszélni, mint a cigány-magyar ellentét, arra késztetve a résztvevőket, hogy ne csupán a problémaelfedés szintjén foglalkozzanak vele.
Érdemes tételesen azt is megvizsgálni, milyen tekintetben mutat újat a kezdeményezés a színház oldaláról. Először is: nem az emberek zarándokolnak a színházba, hanem a színház megy a nézőhöz, mégpedig nem a tájolás vagy a hakni amúgy igen széles körben űzött kommerciális motivációjából, hanem abból az elvi álláspontból kiindulva, hogy az első lépést a művész teszi, és nem a néző, hisz nem ő van a színházért, hanem fordítva. Fontos, hogy ez nem a kőszínházi lét cáfolata, hanem annak az igénynek az artikulálása, hogy a színház(épület) elsősorban a közönségé, abban mindennek róla kell szólnia, nem pedig a benne dolgozó emberekről. Mindennek – az érkezésnek, az alkalomnak, a néző-színház viszonynak – az alapja nem a művész és a művészet kiteljesedése (vö. tiszteletadás Thalia templomában), hanem a másikra való kíváncsiság. A művész megnyitja a kerekasztalt, felvet egy témát, s igazgatja-koordinálja a munkát, miközben nem akar sem okosabbnak, sem többnek mutatkozni a nézőnél. Nincs lila ködös művészkedés, és hangsúlyozottan nincs mondanivaló (vö. a színháznak példát kell mutatnia), csak színházi nyelven indukált párbeszéd, amit a koordinátor segít értelmezni (de nem ő értelmezi!), hogy hétköznapi nyelven gördüljön tovább a dialógus, amit aztán a színház visszafordít színházi nyelvre, és így tovább. Vagyis egy folyamatos visszacsatolást igénylő kommunikációs rendszer jön létre, amelyben a feladó és a címzett szerepe mindig felcserélődik.

Tóth Ridovics Máté felvétele

A színház felől nézve a lényeg az, hogy az élmény (és ez lehet akár egy előadás, akár egy nevelési alkalom, akár egy utcaszínházi kvázi-performansz) aktivizáljon, elsősorban gondolati szinten, és ennek kell valamilyen módon megmutatkoznia. Ehhez nem feltétlenül kell az interaktivitás, „mindössze” a nézőt részt vevő félnek kell tekinteni, nem pedig a kommunikáció címzettjének. A projekt elsősorban a kollektívára támaszkodik, amelyben mindenki a saját felvállalt véleményével volt jelen, ki-ki a maga interaktivitási szintjének megfelelően. Igazából mindenki meg tudott nyilvánulni a látottakról úgy, ahogy szeretett volna. Fontos hangsúlyozni, hogy a projekt (a színház) nem válaszokból áll, hanem kérdésekből. A társulat célja nem – például – a cigányprobléma megoldása, a szerelem megmutatása vagy az együttélés viszontagságainak ábrázolása, hanem pusztán az ezekhez kapcsolódó kérdések tematizálása.

Indirekt módon azonban ez nem csupán a közösség problémáinak körüljárása, hanem egy színházi nyelv olvasásának megtanulása is. Itt az alkotói ön- és reflexió nem lehetséges opció, hanem elengedhetetlen feltétele a munkának. A színésznek, a moderátornak, a rendezőnek minden egyes pillanatban nem csupán a szerepben, hanem a saját maga pozíciójában is tudatosan kell működnie. A bevezetőben említett műhelyeken kívül Magyarországon az ilyen típusú színészképzéssel nem foglalkoznak, a hivatalos művészeti felsőoktatásban sem. Pedig a nézővel való kommunikációhoz elengedhetetlen a tudatosság, hogy a színész képes legyen reflektálni saját ténykedésére, s akár pillanatról pillanatra váltva a szerep és „saját maga” között. A színházi társadalom jelenleg alkalmatlan erre, hiszen nem így van kialakítva a rendszer. A tudatosság igénye csak a szakmai, a „művészi” (valójában inkább reprodukáló-végrehajtó, mint alkotó) tevékenységben van jelen. Az „emberekhez szóljunk” jelmondat csupán egy kötelezően elmondandó, jobb esetben teljesítendő közhely.
A tudatosság, a nézővel való beszélgetés, az állítások helyett kérdéseket megfogalmazó alkotói attitűd igazából nem érdeke a mai magyar színházi struktúrának. Rengeteg energiát kell belefektetni, a társadalommal foglalkozó tudományokra, műhelyekre és a közönség valóságára nyitottan. Az alkotók nem állnak erre készen, sokan pedig nem is lennének képesek rá. Viszont lépéskényszer van, egyre sürgetőbben. A technikai alapokra épített, sematikus narratívákat öncélúan alkalmazó, látvánnyal, könnyed, felszínes kikapcsolódással és közönségsikerrel pedálozó produkciók hamarosan le fogják nyomni az elefántcsonttorony-színházak „klasszikus”, drámai előadásait, amelyek saját „üzenetükön” kívül nem foglalkoznak a nézőikkel. Az előbbieket pedig simán túl fogják szárnyalni a filmek. A színház egyetlen fegyvere és eszköze a közösségből való építkezés, az aktualitás és az élő, hús-vér közelség előnyének kiaknázása, az olyan eszközök felfrissítése, újraértelmezése és átgondolt használata, amelyek mindig is megkülönböztették a többi művészettől. Ha a színház nem aknázza ezt ki, megszűnik színház lenni, sőt nézőit is teljes kikapcsolásra és fokozatos csökevényesedésre kárhoztatja, és ezt az egész társadalom fogja bánni.

Tóth Ridovics Máté felvétele

A színház egyidős az emberrel, ez az oka annak, hogy megfelelő keretek között és irányítás alatt a legegyszerűbb ember is képes a színház fogalmaiban gondolkodni. Szükségszerűen mindenki viszonyul valahogyan a környezetéhez, a színház pedig képes felmérni, formálni ezt a viszonyt, képes annak új mélységeit, nézőpontjait megmutatni, ugyanabban a pillanatban a legegyszerűbbet és a legbonyolultabbat. Mivel kénytelenek vagyunk gondolkodni és viszonyulni minden(ki)- hez, így kénytelenek vagyunk véleményt formálni is. Ebben képes segíteni a színház. Még ha látszólag provokatív volt is egy-egy kérdés Szomolyán, a közösség nem a provokációt, hanem a mögötte húzódó tartalmat vette észre, és nyilatkozni mert róla. Igény volt rá.

Jelenleg nagyon kevés az olyan színházi alkalom, amely képes erre. Sokan próbálkoznak közönségtalálkozókkal, ezt a közönség szereti, és érzik az igényt a színházak is, csak éppen nincs kialakult gyakorlata, ezért ezek – szemben a színházi nevelés drámafoglalkozásaival, színházjátékaival – rendszerint vagy befulladnak, vagy felületes bulvártrécseléssé sekélyesednek, esetleg a kinyilatkoztatás fórumává válnak. Az Új Néző továbbgondolható és adoptálható formát teremtett – csak használni kell, akár részeiben, akár egészében, ahogyan a színházat magát.

Tóth Ridovics Máté felvétele

1 A hamlet.ws előadásról lásd Nyulassy Attila – Ugrai István – Zsedényi Balázs: A színház középiskolába megy. SZÍNHÁZ, 2008. november. Az átalakult Krétakör működésének áttekintését lásd Jászay Tamás: Elveszett vagy átalakult? SZÍNHÁZ, 2010. május. Az Akadályverseny projekt rövid leírása hozzáférhető a http://kretakor.blog.hu/2009/10/12/akadalyversenyt_keszitettunk_kiskamaszok_szamara oldalon.

2 A felmérés részleteit a http://www.nol.hu/belfold/roma-magyar_egyutteles_suru_konfliktusok oldal közli.
3 A programot a Nemzeti Kulturális Alap, valamint a Közép- és Kelet-Európában működő nonprofit szektor támogatásával foglalkozó amerikai alapítvány, a Trust for Civil Society finanszírozta.
4 Cseri Péter: Az ároktői szappanopera. Népszabadság, 2010. augusztus 17.
5 Lásd: http://irasalgor.blog.hu/2010/08/28/it_begins_with_an_overture_part_i, illetvehttp://irasalgor.blog.hu/2010/08/28/and_finish _with_a_grand_finale_part_ii

Facebook Comments