A Nemzetiben Csehovot és Csehovban magunkat ismerhetjük meg; a Vígszínházban az adott Csehov-dráma történetét, a szereplők jellemét és konfigurációját.

Most, az évad legelején egymást követte két Csehov-bemutató. Magam történetesen két egymást követő estén láttam őket: a Nemzeti Andrej S,erban rendezte Három nővérét és a Vígszínház Marton László által színre vitt Ványa bácsiját. Nem pusztán a Csehov-játszás, de egész színházi kultúránk állása tekintetében is nehéz volna egymástól elütőbb, alapvetően különböző felfogásra ismerni bennük. Szerintem ez nem baj. Merre fejlődik ez a mostani egymás mellett élés, mikor és melyiknek a javára áll be, majd billen fel egy majdani, természetesen ideiglenes egyensúly, nem tudható. Rengeteg összeurópai és speciálisan honi tényezőtől függ. A szakmának csak az ajánlható: versengjenek a tolerancia és a szolidaritás szellemében.
A különbség egy-két előadásfotón is lemérhető volna. S,erban Menczel Róbert tervezte nagyvonalú térszínpadán a szereplők távol vannak (lehetnek) egymástól, a formák és az atmoszféra víziószerűek, már-már beckettiek (ajánlatos ennek érzékeltetéséhez a harmadik felvonás ágynemű-infernóját vagy a befejezést prezentálni), hangulatos enteriőrelemek, oroszos tárgyak száműzve. A Michael Levine által elképzelt vígszínházi színpad, ha falak nélkül, légüres térben is, alapvetően realista: a játéktér zsúfolt, emberek és sok-sok öreg, de nem régi tárgy népesíti be.
Mármost a román világsztár rendező – Koltai Tamás az Élet és Irodalomban megírta – életérzést, méghozzá véresen aktuálisat közvetít a Három nővér apropóján (tetszés szerint beiktatható az ürügyén is). Ha egy gimnazistának (vagy vállalkozófeleségnek) másnap be kellene számolnia a dráma cselekményéről, avagy jellemeznie kellene a nővéreket, nagy zavarban volna. Velük ellentétben a vígszínházi nézőtől eminens felelet várható (a tanárok kilencvenkilenc százaléka maradéktalanul elégedett volna). Hogy mindezt valószínűleg már az ősbemutatón és az azóta lezajlott számtalan felújításon nagyjából ugyanígy elmesélték-eljátszották, elvileg nem baj: a generációk – színészek és nézők – váltják egymást, a közönség minden alkalommal más. A Nemzetiben Csehovot és Csehovban magunkat ismerhetjük meg; a Vígszínházban az adott Csehov-dráma történetét, a szereplők jellemét és konfigurációját. Mindezt el akartam mondani, anélkül, hogy a két alapállás között ítélnék; nekem egyik is, másik is nyújthat élményt. A Három nővér pontosan annyival átütőbb erejű előadás, amennyivel Andrei S,erban jelentősebb rendező Marton Lászlónál, és a Nemzeti társulata stílusérzékenyebb, formátumosabb a vígszínházinál. És ezzel végére is értem az összehasonlításnak.

Hámori Gabriella (Jelena) és Gálffi László (Ványa) Schiller Kata felvétele

Ami a társulatot illeti, jellegzetes, hogy Marton (akárcsak az új éra első évadában Eszenyi is, lásd az Othellót) a rutin mellett autenticitást is keresve számos vendégszereplővel egészítette ki a saját csapatát: Benedek Miklós, Hámori Gabriella, Margitai Ági nem vígszínházi színészek, Gálffi László már jó ideje nem az. A zenét Richard Feren szerezte, a világításról Kevin Lamotte gondoskodik, a szcenikáért Michael Levine, illetve Victoria Wallace felel – csupa külhoni. Ami az utóbbiakat illeti, szemlátomást nem világklasszisok: a díszlet nem vág mellbe eredetiségével, s legfőbb eleme, az egyetlen mellékszereplőre utaló töméntelen könyv jócskán meghaladja a ház egyetlen könyvolvasójának, Vojnyickajának mégoly buzgó kapacitását. Az amúgy helyesen kortalan-általános jelmezek közül kirínak Hámori Gabriella (Jelena Andrejevna) értelmetlenül trendi, mai ruhái, Margitai Ági (Vojnyickaja) talpig fekete öltözéke sem jellemzi a könyvmoly, cigarettázó öreg szüfrazsettet, és Szonya (Bata Éva) is úgy öltözik, mintha szándékosan akarná lehervasztani Asztrovot (Hegedűs D. Géza). Szonya szerepére egyébként a színházon belül is lett volna „külsőnek” tekinthető ideális választás, Láng Annamária személyében.

Martonnak egyébként van koncepciója: a máskülönben oly ellentétes alkatú figurákra egyaránt jellemző, naivitásában is határtalan, monumentális önzést emeli ki; a szereplők csak önmagukkal foglalkoznak, a többiek – legközelebbi hozzátartozóik – érdekeire, érzéseire fittyet hánynak, egy kósza gondolatra se méltatják őket. Jelena Andrejevna éppúgy fütyül a mellette alvó nyűgös, halálfélelemben vergődő öregemberre, mint az érte lobogó boldogtalan Ványára, múló érzékiségből dúlja fel Asztrov életét, és Szonyáért is, a jótétemény álarca alatt, csak merő kacérságból „áll ki”, noha a fajsúlyos személyiségű körorvosból csak a hímet hajlandó tudomásul venni. Szerebrjakov az egész családját áldozná fel a gondtalan öregkorért; Vojnyickaja tudomást sem vesz környezetéről; Asztrov minden skrupulus nélkül üti le Jelenát barátja, Ványa kezéről, Szonyát pedig csak ismerős tárgynak nézi egy meghitt környezetben. Szegény, boldogtalan Ványa talán nem bánná, ha másoknak sikerülne az élet, de tudatát csak önmaga tölti ki és be. A rendezőnek külön figyelme van a monológokban végbemenő, őszinteségükben félelmetes önkitárulkozásokra.
Újat vagy legalábbis új árnyalatokat fedez fel Marton az egyes szereplőkben is. Hámori Gabriella kiválóan alkalmas Jelena egzaltált pózainak, a maga számára is váratlan, hiszteroid kitöréseinek, törékeny bájával hatásos kontrasztot alkotó nyers, már-már durva kíméletlenségének tolmácsolására, Szonya Bata Éva játékában érdesebb, rusztikusabb, mint megszoktuk, Ványa infantilizmusát pedig Gálffi László zsigeri átéltséggel hozza elő: a pokrócot szakasztott úgy markolássza, mint kisfiú a kedves éjszakai rongydarabot. Asztrovhoz Hegedűs D. Géza „csak” Hegedűs D.

Hegedűs D. Géza (Asztrov) és Gálffi László Schiller Kata felvétele

Gézát adja. A virágkorát élő színész a legkülönfélébb szerepekhez, legújabban Tevjétől Asztrovig, újul hozzá, markáns, sokszínű, egyszerre darabos és finom portréival. Elhangozhattak olyan aggályok, miszerint Hámori túl fiatal, Hegedűs D. picit túl idős szerepéhez; a két színész elfogadtatja, sőt feledteti ezt a problémát.
Margitai Ági játékához csak azért nem szólhatok, mert a nézőtér bal szélén ülve az íróasztal és a könyvek teljesen eltakarták előlem (az utóbbiakat bizonyára ezért is sokalltam!); ezen talán lehet még segíteni. Benedek Miklós (Szerebrjakov) nincs jó passzban; újabban inkább önmagát adja a szerep helyett. Fesztbaum Béla (Tyelegin) intelligensen, Kútvölgyi Erzsébet (Marina, a dajka) alázatosan volt korrekt.
Vannak jó gegek, rendezői pillanatok is. Hatásos például, amikor Szonya úgy eteti a hersegő almával a nagybátyját, mint egy kisdedet, vagy amikor Ványa sedre, idomtalan mozdulataitól kétszer is legurulnak az almárium tetején őrzött almák, hatásos, amikor a végén helyreáll, de immár illúziók és remények nélkül, egyre szűkülő térben a status quo, és még más, kitüntetett pillanatokat is említhetnék.
A realista, illetve lélektani realista előadások jogosultságát többek között a nézői igénnyel szokták indokolni. Tény és való: ezt az igényt nem lehet elég alacsonyra becsülni. Amikor Asztrov – teljes joggal persze – kijelenti, hogy az egész járásban csak „te meg én”, mármint ő és Ványa érnek valamit, a közönség vihog: na, nézd a kis beképzeltet!
Milyen jó, hogy ők a veséjébe látnak!
ANTON CSEHOV: VÁNYA BÁCSI (Vígszínház)

Fordította: Morcsányi Géza. Díszlet: Michael Levine. Jelmez: Victoria Wallace. Zene: Richard Feren. Világítás: Kevin Lamotte. Dramaturg: Radnóti Zsuzsa. Szcenika: Krisztiáni István. A rendező munkatársa: Várnai Ildikó. Rendező: Marton László.
Szereplők: Benedek Miklós, Hámori Gabriella, Bata Éva, Margitai Ági, Gálffi László, Hegedűs D. Géza, Fesztbaum Béla, Kútvölgyi Erzsébet, Dengyel Iván.

Facebook Comments