Mert a literszám ömlő vér mintha csak az ábrázolt éra természetes velejárója lenne: a cizellált korrajzot látva kénytelen vagyok elfogadni, hogy itt és most ilyen a normális ügymenet.

Shakespeare-en túl is van élet (vagy esetünkben inkább: halál) – ha Koltai M. Gábor magyar színházbeli rendezésének mindössze ennyi volna a tanulsága, már örülhetnénk, de a premier túlmutat önmagán. Egyrészt a megújulást hirdető, s úgy tűnik, a progresszivitáshoz szerencsére nemcsak a direktori pályázatban ragaszkodó új színházvezetés életében mérföldkő lehet a bemutató: a Hevesi Sándor téri teátrum hagyományos közönsége számára feltehetőleg egész egyszerűen túl sok, ami ebben az előadásban történik, miközben helyettük és mellettük máris jönnek a fiatalok és/vagy kíváncsiak, akik tudni akarják, mi folyik itt. Másrészt a hazai színházi kánont és éltetőit is figyelmezteti az előadás, hogy a Shakespeare-Molière- Csehov triumvirátus mellett bizony mások is éltek és írtak. S hogy a darabválasztásnak valójában mekkora jelentősége van, ahhoz elég Cseicsner Otília e hasábokon közölt tanulmányát elolvasni, melynek egyik döbbenetes megállapítása, hogy a Shakespeare-kortársak darabjai közül 1945-2006 között mindösszesen tizenegyet (!) játszottak a hazai színpadokon (SZÍNHÁZ, 2007. március).
A Kár, hogy kurva utolsó két, a színházi emlékezetben már alig jelen lévő itthoni adaptációja óta is – Zsámbéki Gábor a Katonában, Bodolay Géza Szegeden rendezte a darabot 1984-ben – eltelt már több mint két és fél évtized, s ez akár önmagában indokolhatja a szöveg újbóli elővételét. John Fordot (1586-1637 körül) az irodalomtörténet az angol reneszánsz dráma utolsó jegyzett képviselőjeként tartja számon. Muszáj hangsúlyozni, hogy már Jonson, Marlowe és Shakespeare után járunk, I. Károly uralma idején: a nagyok eredményei, újításai kétségkívül beépültek Ford drámájába, miközben a darab olvasva sem tűnik oly szabadon formázhatónak és nyitottnak, mint az avoni bárd szövegei. Pedig a filoszok egyenesen a Romeo és Júliával vetik össze a cselekményt: a főszereplő két ifjú szerelmest sikertelenül tiltják egymástól, s a szükségszerűen tragikus végkifejletben fontos szerephez jut egy dajka, illetve nevelőnő, továbbá egy papi személy.

Ford a jól működő sémát azonban egy fontos helyen módosítja: darabjában Giovanni és Annabella nemhogy két ellenséges család sarja volna, sőt: édestestvérek ők. A vérfertőzés egyike az emberiség néhány univerzális tabujának, így a testvérszerelmet s annak nemkívánatos következményeit (Annabella saját testvérétől esik teherbe) leplezetlenül ábrázoló dráma negatív tónusú kritikai recepciójában nincs semmi meglepő: a kortársaktól egészen a XX. század közepéig értetlenül és megbotránkozással szemlélték a darabot, s csak utána kezdtek felfigyelni a szöveg sodró erejére, az ábrázolt érzelmek intenzitására és a velejéig romlott kor részletező bemutatására.
Koltai M. Gábor szép ívű, a fokozással okosan élő előadása is ezekre a régi-új pillérekre épül. A rendező a Sinkovits Imre Stúdió zsebkendőnyi terében alkotótársaival együtt tényleg mindent megmutat. A szöveg gyakorlatilag teljes egészében elhangzik (dramaturg: Sediánszky Nóra), s az előadás közel három és fél órás, testet-lelket kimerítő időtartama, a játszókat és a nézőket intim közelségbe kényszerítő térhasználat (díszlet: Vereckei Rita), a szó szoros értelmében tőlünk karnyújtásnyira zajló, a szereplők majd’ mindegyikére lesújtó brutális és véres végzet ábrázolása kivételesen erőteljes színpadi összhatást eredményez.
Apropó, vér: már a színlap figyelmeztet, hogy a darab olyan, mintha Tarantino írta volna újra a veronai szerelmesek történetét, s a színpadot valóban nem vékonyan csordogáló patakként, hanem széles folyamként önti el a vér. A padlótól mennyezetig csempézett szűk tér elhanyagolt proszektúrára emlékeztet, s az, hogy a kiontott testnedvek könnyen felmoshatók és letörölhetőek a kopott falfelületekről és a hatalmas, plexifelületű asztalról, egyben a történetnek helyt adó bűnös korról kiállított józan látlelet is. Jan Kott a Titus Andronicusról írta, hogy ha lett volna egy hatodik felvonása, akkor ott minden bizonnyal a nézőtér első sorait is lekaszabolják. Ez Ford drámájára fokozottan igaz: van, akinek a szívét vágják ki, más egy gyertyatartóval a szemében végzi, van, akinek méreg okozza fájdalmas halálát, más csak rosszkor lévén rossz helyen, belefut egy éles kardpengébe, de az sem jár jobban, akinek egyelőre meghagyják az életét, de előtte kivájják, és jó étvággyal elfogyasztják a szemgolyóit. A mindent elöntő vérár akár komikus hatást is kelthetne (ha már Tarantino: ki ne mulatna Uma Thurman szakképzett hentes és mészáros Kill Bill-beli tevékenységén?), azonban a döbbenet itt mindvégig erősebb marad: valahogy nincs inger kacagni.

Mert a literszám ömlő vér mintha csak az ábrázolt éra természetes velejárója lenne: a cizellált korrajzot látva kénytelen vagyok elfogadni, hogy itt és most ilyen a normális ügymenet. Minden esetben agresszív vágyak diktálják a választásokat, alakítják az emberi(etlen) viszonyokat. Kéjjel ölnek és ölelnek ezen a színpadon, s gyakorlatilag mindegy, mi a tét – pénz, hatalom, szex vagy bosszú -, a brutális színjáték minden szereplője egyfolytában felajzott, izgalmi állapotban van. Élők és halottak némaságában is beszédes csoportképbe rendeződnek a zárlatban: mosolyogva vállalják a rajtuk megesett és/vagy általuk elkövetett kegyetlenségeket. Olykor panoptikumi jelenetek tanúi vagyunk: Annabella kérőinek hátrányos tulajdonságait a bábuvá merevített férfiakon magyarázza el a kéjenc nevelőnő a nem is olyan naiv kislánynak, máskor meg a néma Giovanni figyeli izzó dühvel a húga körül legyeskedő Soranzót.
A testvérek apját, Floriót Csernus Mariann játssza: keménykezű, elveiben ingathatatlan öregúr, akinek egyszerűen megáll a szíve, amikor a borzalmak már nem tűnnek fokozhatónak. A lányáért, Annabelláért viaskodó hímcsapat cifra társaság. Az aktatáskás kispolgár prototípusának, Donadónak (Szűcs Sándor) az unokaöccse, Bergetto (Gémes Antos) komplett idióta, aki trágár szerelmes levéllel hódítaná a megkívánt hölgyet (elkötelezett szolgája, Poggio [Szatmári Attila] mentené a menthetőt, de hiába). A római nemes, Grimaldi (Tóth Sándor) szépségflastromos, sápadt képű, bosszúéhes amorózó, akin muszáj nevetni. Soranzo (Horváth Illés) közülük valóban a leginkább épkézláb, bár a többihez hasonlóan ellenszenves, erőszakos figura, aki könyörtelenül megkínozza a terhességét tovább rejteni nem tudó Annabellát. Soranzo rossz szelleme, az eseményeket hazugságaival a háttérből mozgató Vasquez Gula Péter alakításában démoni alakká nő. A testiséget nemcsak a szexus révén állítja középpontba az előadás: a hűtlen feleségén, Hippolitán (Ruttkay Laura) bosszút állni kívánó álruhás doktor (Végh Péter) taszító precizitással, kéjleső vágyakozással vagdalja az egyre sokasodó tetemeket, s perverz kalandjában ideális segítője rejtélyes unokahúga (Rusznák Adrienn). Annabella nevelőnőjének, Putanának (Dániel Vali) árulkodó a neve: közönséges, romlott perszóna, aki élvetegen kukkolja a szerelembe vegyülő fiatalokat. A nemesek és a közemberek mellett a klérus is megkapja a magáét: Giovanni gyóntatóját és a pápa nunciusát egyaránt Rancsó Dezső játssza. Szerzetesként előbb megértőnek tűnik, ám hamar lelepleződik, míg magas rangú egyházfiként reménytelenül romlott, pénz- és kéjleső akarnok.
Ilyen közegben semmi csodálatos nincs abban, ha nézői rokonszenvünk egyértelműen és feltétel nélkül a meghurcolt és megkínzott szerelmesek felé hajlik. Annabellát a Pécsről itt vendégeskedő Darabont Mikold játssza. A fiatal lányt majd’ végig használható és eldobható tárgyként kezelik, s ez ellen nem is igazán küzd: mintha csak az őt megbüntető Soranzo határokat nem ismerő elvetemültsége lenne szükséges ahhoz, hogy dacos kitartása és szemtelen szókimondása végre felébredjen. Pál András Giovannija az előadás legösszetettebb alakja: érteni és értelmezni akarja nemtelen, testvére iránt feltámadt vágyát, szenvedélyesen kutatja a magyarázatot, s próbálja azt elfogadni. És elfogadtatni: az egyik jelenetben közvetlenül a nézőkhöz fordul, dühödten vágva a képünkbe, hogy szerelme tiszta és őszinte. Ez a bizarr, vérmocskos tisztaság még arra is feljogosítja, hogy állapotos kedvesét meggyilkolja, szívét késhegyre szúrja, meg nem született gyermeküket lemészárolja. Pál Andrásnak sikerül a lehetetlen: izzó tekintetű, kétségbeesésében mindenre elszánt Giovannija meggyőz a saját igazáról. Ha egyszer az övé nem lehet kedvese, akkor senkié se legyen – a kortársai közül semmiképpen.

JOHN FORD: KÁR, HOGY KURVA
(Magyar Színház)

Fordította: Vas István. Dramaturg: Sediánszky Nóra. Díszlet: Vereckei Rita. Jelmez: Tihanyi Ildikó. Rendező: Koltai M. Gábor.
Szereplők: Pál András, Darabont Mikold m. v., Horváth Illés, Gula Péter, Rancsó Dezső, Dániel Vali, Ruttkay Laura, Csernus Mariann, Gémes Antos, Szűcs Sándor, Végh Péter, Tóth Sándor, Rusznák Adrienn, Szatmári Attila, Kozma Gábor a. n., Király Tamás a. n.