Még néhány év (de lehet, hogy optimista vagyok), és a legtöbb magyar színházban ilyen lesz a siker.

Anthony Shafferről két dolgot kell tudni. Az egyik, hogy édes testvére a világhírű Peter Shaffernek, és nagyon féltékeny volt rá (bár ez lehet bulvárpletyka is); mindenesetre még e kereken negyven esztendős darab, a nálunk hajdan még A mesterdetektívként játszott Ördöglakat játszási jogát is a Peter Shaffer LTD-nek kellett engedélyeznie. Persze az irigykedésre azóta csak szaporodtak az okok. Peter legrosszabb esetben is kétműves szerző (az Equus meg az Amadeus jogán), de világsiker volt a Ki után megy a nő? Ki megy a nő után? című double bill is, és tisztes erkölcsi sikert aratott az inkákról szóló Királyi napvadászat. Anthony viszont egyelőre egyművesnek látszik – az Ördöglakat óta egyetlen művét sem kapta szárnyaira a világhír.
Ha ideiglenesen eltekintünk a vidéki és lassan a fővárosi színházakat is elöntő bulvárdömpingtől, el kell ismerni, hogy az Ördöglakat időt állóan kellemes darabja a szórakoztató műfajnak. Két szereplős, egy díszletes, tehát viszonylag olcsón kiállítható, ami érvnek persze satnya; de ügyesen, mondhatni életre-halálra hozza össze egymástól rikítón elütő két szereplőjét, az elegáns, öregedő, dúsgazdag dendit és abszolút brit gentlemant, a krimiíró Andrew Wyke-et és az olasz eredetű, jóképű fiatal svihákot, Milo Tindle-t. A kapcsolat már eleve feszültséggel terhes: Milo elszerette Andrew már nem egészen fiatal luxusfeleségét, Margaretet.
Amit Andrew Wyke nem vesz jó néven, és krimi-szituációkon edzett agyával ördögi csapdát eszel ki. Beszélgetésre hívja, mint férfit férfihoz, a szépreményű ifjút, aki be is sétál a csapdába, majd rábeszéli, hogy törjön be hozzá (színleg) és vigye el, készülő frigyét megalapozandó, a családi ékszert (valósan). Betörni azonban álarcban kell, ezért arra is ráveszi Milót, hogy maszkírozza magát bohócnak. (Pedig Pentheusz megsúghatta volna neki, hogy az álöltözet tragédiához vezethet.) A röhögségesen groteszk jelmezben Milo végre is hajtja a betörést, csakhogy a furmányos Andrew közli: le fogja lőni mint betörőt. Milo a halálfélelemtől eszelősen könyörög kegyelemért – mindhiába.
Szünet.

 

Gálvölgyi János és Nagy Sándor / Schiller Kata felvétele

Valójában a pisztolyban vaktöltény volt: Andrew csak halálra akarta rémíteni riválisát, abban bízva, hogy ez elveszi a kedvét a csapodár hölgytől.

A második részben azonban Milo kétszeresen is vetélytársnak bizonyul: szeget szeggel jelszóval visszatér, hogy Andrew-t gyilkossággal vádolja. Tromfra tromf: az eleinte megzavarodott krimiíró kész az újabb ördögi tervvel. Ennek részleteit a színház kérésére nem árulom el; elég az hozzá, hogy a kifejlet mindkét hős számára meglehetős sötétnek bizonyul.
Hogy ez a gépezet feszülten, izgalmasan, kellő változatossággal működhessen, az írónak a jellemábrázolásba kell becsúsztatnia némi gikszert: valószínűtlen, hogy a később oly ravasznak és találékonynak bizonyuló Milo ilyen könnyen, ilyen gyermeteg-naivul ráálljon a Puzsér úrhoz méltó bohózati betörésre; és a legvégén még Andrew is elkövet egy hozzá viszont méltatlan helyzetfelmérési hibát. A jó rendezés viszont legyalulhatja az ilyen egyenetlenségeket.
A bemutatóra a Madách Színházzal együtt vállalkozott a Thália; így Szirtes Tamás rendezte az előadást, amely érthető módon nagy szerepet biztosít Kocsák Tibor krimihez és széplélekhez egyaránt illő kísérőzenéjének. Különben is helyén van minden: Menczel Róbert tágas és nagyvonalú angol stately home-díszlete, Tordai Hajnal jellemfestő jelmezei, és maga a gyors ritmusú, fordulatosan pergő, a morbid humornak is kellőképp áldozó rendezés is. Van egy kis búcsúintés a rendezői színháznak is: a színpad legkülönfélébb pontjain felaggatott morbid, népi-haláltáncos bábuk, menyasszonytól Harlekinig, a záró tabló után idegborzoló zenére táncra perdülnek. Igazán kár, hogy ez fölösleges.
Aki azonban látta a két angol Mesterdetektív-filmet, az tudja, hogy mindez még távolról sem minden: a két színész kiválasztása sorsdöntő. Két kifogástalan „finom angol úr” és egyszersmind zseniális színész alakította egymás után Andrew Wyke-et: a Sir, majd Lord Laurence Olivier és Michael Caine (az első változat Milója). Olyan magyar úr-típus, aki képességei révén angol úrrá is át tud lényegülni, Mensáros László (és persze Gábor Miklós) óta nem adatott meg nekünk; az élők közül talán Gálffi László kaphatná még el a figurát, és jóval később Fekete Ernő, de csak azért, mert ő mindenre alkalmas. Hamlet a Föld minden pontján minden generációban születhet; finom angol gentleman ma már talán Angliában sem. (Wilde szerepeivel is csak kínlódnak színházaink.)
Gálvölgyi János megközelítő megoldás. Nagy intelligenciával adja vissza a figura minden külsőségét (és ad bizonyára testet Szirtes Tamás minden instrukciójának), de inkább joviális, semmint szuggesztív (mindkét nagy angol színész karcsú is volt, nem véletlenül); ha volt rá képessége, hogy delejes hatást sugározzon, annyi méltatlan szerep eljátszásával eljátszotta.
Nagy Sándor mint Milo Tindle furcsa mód meggyőzőbb; persze a szerep sokkal könnyebb, és számtalan bevált klisé van rá magyar földön is. (A „digó”!) Az első részben adós marad a figura intelligenciájának finom érzékeltetésével, a másodikban intelligencia már van, de hiányzik az első részben mutatott bunkóság és rejtett, majd leplezetlen félelem; de egészében pontról pontra megfelel a Milo-imázs fő jellemzőinek.
Itt segít be a nem eléggé gazdag és nem eléggé borzongató színészi játék feledtetésébe a rendezés: a közönség együtt halad a darabbal, megérti, miről van szó (bár a legnagyobb sikert „A házasság nem játék, hanem büntetés” kissé lábszagú beköpése aratta), élvezi a valóban frappáns fordulatokat, sokat nevet, lelkesen tapsol, és elégedetten megy haza. Még néhány év (de lehet, hogy optimista vagyok), és a legtöbb magyar színházban ilyen lesz a siker.

Anthony Shaffer: Ördöglakat (Mesterdetektív)
Díszlettervező: Menczel Róbert. Jelmeztervező: Tordai Hajnal. Zenei szerkesztő: Kocsák Tibor. Fordította / Dramaturg: Zöldi Gergely. Szcenikus: Német Tibor. Világítástervező: Bodon Károly. A rendező munkatársa: Fellegi Réka. Rendező: Szirtes Tamás.
Szereplők: Gálvölgyi János, Nagy Sándor, Ruzik Gábor, Kovács R. István. Sárközi Péter.

A Madách Színház és a Thália Színház közös produkciója.

Thália Színház, 2011. január 16.