Ez a nyolcvan perc a Kamrában tökéletes, kemény, éles színházi alkotás.

Ez színház?
Nem – ez hatalmas pofon, erős ütés a gyomorszájba, és végül a nézők nem színlelt, igazi seggbe rúgása. Ha a színház (Európa-szerte sokszor, egyre többször) látvány és szórakozás, esetleg – ritkán – üzenet, akkor ez nem színház.
De: élmény, erős, bélcsikaró élmény, a néző nehezen marad érintetlen, kívülálló. A félreértések elkerülése végett azzal kezdeném, hogy jó, kitűnő előadást láttam, nem sajnáltam, hogy itt töltöttem az estémet. Előadás? Nyolcvan percig szembesültem egy olyan jelenettel, olyan helyzettel, olyan emberekkel, amit-akiket az ember a való életben, az utcán, a városban saját érdekében, saját biztonsága miatt is, széles ívben elkerülne, és ha arra kényszerül, hogy lássa, rögtön elfelejtené (esetleg valamely párt, valamely kormány szemére hányná: miért engedi, hogy ilyen helyzet, ilyen arcok létezzenek, mit csinál a rendőrség).
A színpad hátsó falára vetített prológus narratív síkon indítja az előadást; szemtanúk mesélik: valami rettenetesen rossz dolog történt. A színpad életre kel: nevetséges kis játék autó gurul be sofőrjével a benzinkúthoz. És kitör a pokol. Parcha (Dankó István) elkezd beszélni – mit beszélni: kiabálni, ordítani, egyfolytában, megállás nélkül, az első szótól kezdve a legnagyobb feszültséggel. Íme a lengyelül beszélő szegény román fiatalember és vele a nagy hasú, terhes, lezüllött lány (Borbély Alexandra), aki olykor beszél, de inkább sikít. A pár erőszakkal beszáll az autóba, kényszeríti a sofőrt, hogy vigye el őket. A két fiatal a mai világ legundorítóbb, legvisszataszítóbb és legveszélyesebb terméke. Piszkosak, züllöttek, bűnözők, talán elmebetegek, de inkább drogosok, a társadalom selejtjei. Nem szeretnénk velük találkozni egy sötét utcán – fényes nappal sem. És Parcha beszél, kiabál, ordít, legalább harminc-negyven percet, megállás nélkül. Az előadás első fele csak azt mutatja, mi zajlik az autóban. Kétségtelenül Parcháék vették át a hatalmat. Lehet, sőt valószínű, hogy a közönség nem velük, hanem a tehetetlen sofőrrel érezne együtt, de ez senkit nem érdekel. A néző (én, de úgy gondolom, mindenki) szenved, idegei fájdalmas görcsbe rándulnak, már azt sem merjük kívánni, hogy legyen vége. Még szerencse, hogy tudom, színházban vagyok. Védett helyzetben, és Parcha nem jön le a nézőtérre, és nem veri szét a pofám.
Álljunk meg itt egy percre. Színház ez? Milyen színház? Csak a cselekmény létezik, de igazán a tettek sem fontosak, egyedül a beszéd dominál. Folyik a szó Parcha szájából, egyre inkább érzem: mindegy, hogy mit mond, miért, nincs a beszéd mögött gondolat, a szó szavakat szül, a logika helyébe a logorrhea, a beszédkényszer lép. Ezt ismerem, hallottam már elmebetegek, drogosok, fiatal bűnözők szájából. Negyven éve foglalkozom ilyen fiatalokkal, ezért nem lep meg, de a színpadon most tiszta, abszolút formában látom-hallom azt a Parchát, aki minden erejét, hatalmát ebből a szóáradatból meríti: ha nem beszélne, mintha nem is létezne. Parcha és Dzsina romboló energiája szó szerint az agyamra megy, már régen behúztam a fejem a vállaim közé, csak tűröm, elviselem, ami a színpadon folyik.

Borbély Alexandra (Dzsina), Dankó István (Parcha) és Elek Ferenc (Sofőr). Schiller Kata felvétele

A darab második felében kicsit fellélegezhetünk – újabb, de ugyanolyan helyzetek, ugyanaz a beszéd, újabb szereplők, némi humor, ennek köszönhetően egy-két nevetés, de a lényeg változatlan: a mai valóság, s félelmünk: ilyen világban élünk? Ez a valóság tömörített, az igazinál százszor sűrűbb formája. Mint az amerikai hiperrealista fényképek és festmények: csak azt ábrázolja, amit látunk, de felnagyítva, eltúlozva, s erőszakosan ránk kényszeríti az egyetlen, mindenen uralkodó realitást, kizárva minden más nézőpontot, szemszöget, értelmezést.
A háttérvetítés emlékeztet az igazi világra: valódi benzinkút, valódi út, autók, forgalom. A színpadon csak a játék autó, a sokszor nevetséges mellékszereplők, a váratlanul felbukkanó vaddisznófej (karambol!) a román fiú és lány körül. Egyre világosabbá válik, hogy semmi sem világos. Románok-e a románok? Terhes-e a nő? Vagy csak párnával tömte ki a hasát? A fiú a nő szeretője, a gyerek apja? Eleve embertelenek, vagy lezüllöttségük tette azzá őket? Nincs válasz.
A darab végén a lány felakasztja magát. A tragédia várható volt. Csakhogy a lány nézi saját akasztott holttestét, és elmegy. (Kitűnő rendezői megoldás a vetített kép és a színpad versengése: hol történik, ami igazán történik?) Most döbbenünk rá arra, amit elejétől fogva tudtunk: ez a valóság abszurd. A darab műfaja – szerintem – hiperrealista abszurd tragédia.
Az előadás homogén, végig egy síkon játszódik. Amit látunk, félreérthetetlen. Semmi esztétika, se pszichológia, se szociológia. A rendezés mint egy tusrajz: éles körvonalak, vitathatatlan formák, semmi árnyalat. A rendező látszólag nem gondolkodik, nem okoskodik, nem szellemeskedik. Minket sem szólít fel erre: más szerepünk nincs, mint hogy átéljük, túléljük ezt a történetet. Nyolcvan perc után itt a vége, fuss el véle, ha tudsz, és csak utána kérdezhetjük magunktól: mi történt velünk, hogyan fogadtuk be ezt a helyzetet, és hogyan léptünk túl rajta? Megoldás, feloldás, katarzis nincs.
Otthon, éjjel, álmatlanul vagy a következő napokban gondolkozhatunk. Mit jelentenek a főszereplők? Van-e szimbolikus jelentésük? Drogosok, elmebetegek? Koldusok, alkoholisták, bűnözők? (Lásd a plakátokat Budapest utcáin.) Itt cigányok, Párizsban külvárosi arabok. Tézis nincs, csak puszta tény. Egy antitézis talán segítene, de se a szerző, se a rendező nem sugall ilyet. Szintézisre csak akkor lenne lehetőség, ha más szemszögből, más síkon is láthatnánk, ami történik. De a hiperrealizmus éppen ellenkezője a posztmodernnek: itt az számít realitásnak, ami kizárólagosan és teljes egészében birtokolja a látható-hallható világot. Nyitott kérdés, hogy maga ez a világ, a realitás abszurd-e, vagy az, ahogy a szerző és a rendező elénk tárja, ránk erőszakolja az általa választott képét. Elgondolkodhatunk, csak ez a valóság létezik-e. Ha igen, mit kezdek vele, mit tehetek ellene? És mit tesz a rendőrség, a kormány? Van-e, lehet-e egy más világ? Hol? Milyen? A mi dolgunk, hogy a kérdéseket feltegyük, s kiutat keressünk.
Ez a nyolcvan perc a Kamrában tökéletes, kemény, éles színházi alkotás. Köszönet jár a fiatal csapatnak, a kitűnő színészi alakításoknak. Bátor választás volt. Nekünk is bátorságra van szükségünk ahhoz, hogy kimondjuk: ez nem szép művészet, még kevésbé jó szórakozás, de ez (is) kitűnő színház.
Georges Baal Magyarországon született, Franciaországban élő színházterapeuta, az ATRAAL Színház alapítója, fordító, a klinikai pszichológia doktora. Édesanyja az egykor ünnepelt drámaíró, Meller Rózsi.