…a már negyedik alkalommal megrendezett idei Demoludy Fesztivál mégis izgalmas kérdést boncolgat: beszélhetünk-e külön szlovák és cseh színházról…

Beszámolóm címe a magyar Kortárs Drámafesztiválra utal, mivel a „Népi Demokráciák” ironikus névre lefordítható lengyel fesztivál a hazai készletből még erre hasonlít leginkább: majdnem minden évben területi, mondhatni, a geopolitika mintájára „geoesztétikai” elvek mentén hív meg előadásokat a nemzetközi programjába. A KDF vendégországa 2008-ban Szlovénia volt, 2011-ben az USA lesz. Lengyel rokona pedig tavaly a Balkánt, 2010-ben Csehországot és Szlovákiát választotta bemutatásra érdemes térségnek a hazai közönség számára, bár eme kurátori szabály egyik fesztivál esetében sincs kőbe vésve. Mindkét fesztivál preferálja a kortárs szövegek, drámák alapján készült produkciókat, ám a lengyel eseménysorozat lehatárolt szférából, zömében szláv nyelvterületről, a volt Keleti Blokk országaiból válogat, önkéntelenül is felvetve ezzel a kérdést: létezik-e valamifajta közös esztétika, közös színházi világlátás a nemcsak nyelvtörténetileg (nagyrészt) rokon, de hasonló politikai közelmúlttal is rendelkező országokban. Ha erre egy év válogatása nem adhat is választ, a már negyedik alkalommal megrendezett 2010-es Demoludy Fesztivál mégis izgalmas kérdést boncolgat: beszélhetünk-e külön szlovák és cseh színházról, amikor azok lengyel és talán magyar szemmel is, okkal, ok nélkül, felbomlott csehszlovák föderáció ide vagy oda – egybefolynak.
Marcin Zawada, a fesztivál művészeti vezetője egyfelől talán kicsit angol, szövegközpontú elvek mentén (klasszikus darab feldolgozása szóba sem jöhetett), másfelől azonban igencsak problémacentrikusan válogatott. Két problémakör több előadásban is visszaköszönt: a csehszlovák múlt és a gender tematikája. Ezen belül viszont a sokféleség érvényesült: vidéki vagy épp független társulatokat, fiatalokat (a posztdramatikus Boca Loca Lab) éppúgy láthattunk, mint bejáratottabb neveket (a prágai klasszikus Djevické Színház); mindez mindenképpen azt bizonyítja, hogy a Demoludy történetében másodszor válogató kurátor jól végzi a munkáját. Fontos szempont, hogy a helyszín ezúttal nem Lengyelország két nagyvárosa (Varsó, Krakkó), vagy színházi fővárosa, Wrocl/aw. Az északi Olsztyn vidéki kisváros, ahol elsősorban a hattyúkban gazdag tavak tartanak tükröt a környező (városon belüli!) erdőknek, és nem a színház – igen, ilyen is akad Warlikowski és Lupa országában, ahová tulajdonképpen mindig érdemes elutazni színházat nézni. Épp ezért különösen örömteli, ha nemcsak a varsói vendégkülönítmény, de a helyi közönség is egyre növekvő számban vesz részt a fesztiválon. Persze a kisváros büdzséje pragmatikus szempontokat is felvet a válogatásnál, amit éppen ezért talán nem tekinthetünk reprezentatívnak. (Érdemes volna végiggondolni a kifejezetten ígéretes kezdet után, hogy a pénztelenséget nem lenne-e célszerűbb kevesebb előadással, nem pedig a minőség helyenkénti feladásával kompenzálni.) Mégis, mivel két lehetséges tematikus vonalat is megcsillantó, végiggondolt szemléről beszélünk, levonhatunk néhány konzekvenciát a cseh és szlovák színház egyes tendenciáiról.

A szlovák Kurátorok

A legszembetűnőbb az, hogy míg a cseh film vagy a modern cseh irodalom kapcsán a magyar olvasónak egyből beugrik egy jellegzetes világ, egy felőlünk nézve egységesnek tűnő szellemi karakter, addig ez a cseh színházról egyáltalán nem mondható el. És bár Szlovákia és Csehország között kétségtelenül igen sok eltérést lehetne felsorolni, a fesztivál előadásai elsősorban nem nemzeti vagy „geoesztétikai” elvek mentén különülnek el. Egyébként is jellemző a két ország közötti koprodukció, egymás drámáinak feldolgozása, illetve vendégrendezők kölcsönös meghívása. Magyar szemmel nézve északi szomszédainknál talán leginkább a német befolyás látszik érvényesülni, amennyiben – és ez igencsak pozitív jelenség – a számukra fontosnak tűnő kortárs társadalmi problémákra is reflektálnak a színházban. Kevésbé szívderítő, hogy mindezt kissé didaktikusan és ideologikusan teszik: tehát a „nemes cél” mintegy feliratként lebeg a produkciók többsége fölött, anélkül, hogy magát a problémát az előadások kibontanák.
Erre legszembetűnőbb példa a fesztivál – ahogyan egy színháztörténész minősítette a Demoludyn – egyszerre legjobb és legrosszabb előadása: a Szarkofágok és automaták.
A néző kétségtelenül joggal feszeng, és sajnálja a színészeket, miközben a vidéki szlovák bábszínház meglepően elavult, grimaszolós – a rendező, Marián Pecko által szabadjára engedett – ripacskodását szemléli. A színészi játék nem egyedül itt okoz kellemetlen meglepetéseket – ebből a szempontból talán a cseh előadások jobbnak mondhatók. Ugyanakkor a Szarkofágok a jelen és a közelmúlt traumáival foglalkozik. Szerkezete kicsit a TÁP Színház Kurátorok című előadására emlékeztet annyiban, hogy ez is felkérésre született „projekt”: más-más szerzők egymástól különálló szövegeiből, drámáiból egyetlen cím alatt kompilált előadás. A Kurátorokkal szemben azonban itt a felhasznált anyag radikális meghúzása után vannak visszatérő motívumok is, és erős a törekvés az egységes drámai hatásra, ami némileg szembemegy az alapkoncepcióval. A „refrénben” túlságosan felerősödik például a globalizációellenes siránkozás, amelyet, mivel nem ellenpontozza megfelelő múltelemzés, a letűnt aranykor iránti nosztalgiának tekinthetünk.
A produkció erősen változó sikerrel ötvöz bábokat és színészeket. Kifejező lehet a következő példa: Anna Grusková jelenetében egy szlovák férj és cseh felesége beszélget ebéd közben. Az asztal egyszer csak kettéválik az utóbbinak annál a mondatánál, hogy „amikor kettéválasztották Csehszlovákiát, kettéválasztottak engem is”. Az előadás szintén házasság-metaforával fejeződik be: Csehország voltaképp elhagyott feleség, aki bár eddig még megöntözte a virágokat a hűtlen férj, Szlovákia és az új nő lakásában, de mostantól, habár szeretettel gondol volt hitvesére, inkább rájuk bízza saját virágaikat. Ezek a talán bátran didaktikusnak nevezhető képek hitelesen leírják azt a szlovák attitűdöt, amelyet a fesztivál előadásai alapján láttam kirajzolódni a föderáció felbomlásáról, de érdekes lett volna ellenvéleményeket is hallani a témában. A produkcióhoz tipikusan illettek volna a dokumentumszínház eszközei, de lett légyen esztétikailag bármely kevéssé sikerült, az mindenképp örömteli, hogy még eldugott vidéki bábszínházak is igyekeznek a színház nyelvén megfogalmazni az őket ennyire foglalkoztató témákat.

Cseh és szlovák fiatalok

Ha arra vagyunk kíváncsiak, merre tart a cseh és szlovák színjátszás, elsősorban a fiatalokra érdemes figyelnünk. Gender-problémával foglalkozik a szlovák Kamil Òiëka rendezése, az És suttogni fogunk. Zuzana Palenñíková darabjának hősei a múlt századfordulón élt szlovák írónők, akiket inkább a tűzhely mellé parancsoltak, hiszen egy jól megírt könyv még egyetlen férjet sem lakatott jól. Túl azon, hogy a többnyire monológokból álló szöveg nem egyedi embereket jelenít meg, hanem közhelyszerű retorikájával feminista szólamokat idéz, a rendezés sem lázadó nőket, hanem hófehér ruhás, napernyős kényeskedőket ábrázol, leginkább talán Szinyei Merse Majálisának fehér reprintjére emlékeztető képi világgal.
A cseh Jirí Adámek Európaiak című rendezése sokkal biztatóbb tendenciát képvisel: a Boca Loca Lab társulat előző, Politika című produkciójának formavilágát követi ez a hangköltészet, a koncert és a színház között egyensúlyozó előadás. Négy színész négy mikrofonba az Európai Unióról összegyűjtött hírekből énekel közhelyszólamokat. De többnyire olyan csalafintán, hogy a sokszor hallott, fel sem fogott szlogenek szóviccekké nemesednek, összefüggést teremtve az egymástól független frázisok között, ám értelmüket teljesen figyelmen kívül hagyva, csupán formaművészetként. Absztrakt zeneműnek érzékeljük korunk politikai játszmáit, közhely marad, ami eredetileg is közhely volt. Épp ez volna az alapötlet is: rámutatni, mennyire felszínesen figyelünk oda a hírekre (avagy mennyire felszínesek a hírek), és bár mintha ezt az előadást tényleg csupán egyetlen gondolat szervezné, a sikeresen működő, angolra ugyan nem mindig találóan lefordított szóviccek mégis képesek értelmet adni ennek az egyórás hangsormintának. Érdemes lehet Adámekre odafigyelni a későbbiekben is.
Bizonyára lehetett volna jobb előadásokat vagy még több fiatalt látni ezen a találkozón, a válogatás törekvése mindenesetre érezhető. Nem baj, ha egyetlen szemlén nem mutatkozik meg „a nagy előadás”, különösen, ha amúgy erősödik az a benyomásunk, hogy a cseh és szlovák színház számos adottsággal rendelkezik a minőségi fejlődéshez. Bár egyelőre gyakran elavult a színészi játék és olykor a rendezés is, mégis rengeteg projekt szerveződik, és sok a fiatal, erős a szándék társadalmi témák színpadra fogalmazására kortárs dramaturgiájú szövegformákkal – egyszóval megvan az esélye annak, hogy (talán egy nagyobb büdzséjű fesztiválon?) most már láthassuk mindezen előkészületek gyümölcsét is.