A történelem nyomasztó fejezeteit is átszőtték és sokszor túlélték a csöndesebb magánszólamok.

A mifelénk bőven termő és sokfokozatú társadalmasított abszurd mint folyamatos színházi nyersanyag mellett is kínálkozik a kérdés: milyen lenne az Adaptáció Trikolor (Identitásjáték szélesvásznon, avagy hogyan told jobbra a bajt hosszú [al]című) előadása, ha másképp alakul a legutóbbi választás? Ahogy a formailag absztraktabb darabelőddel, Kovács Gerzson Péter Bankettjával történt, az idő most is az előadásnak dolgozott: szinte alátolta az eseményeket, s velük a múltnak vélt jelent. Gergye Krisztián – képre és szóra is értve – narratív elemekkel operáló színházának első, szinte triviális és megkerülhetetlen olvasata mellett ezért számos alolvasata, egyéni értelmezése is lehet.Ha a rendező-koreográfus-szólista darab végi, személyesre (is) hangolt vallomásával indítunk, rögtön kiderül, hogy az ACCORD Quartett – piros-fehér-zöldben pompázó – diktátori négyesének Ligeti-interpretációjával kísért bő húszperces mozgásmonológ önmagában is az identitásjáték grandiózus terepe. Az oldalkulisszák résein számtalan tárgyat nyújtanak be különféle kezek, ám e végtagokkal parolázni is lehet, vagy elfogadni tőlük a cigihez nyújtott tüzet, ahogy tette a piros sálat lazán nyakába vető, fekete alsós Gergye is. Az akcióra ingerlő eszközök közül kiválasztódik még sapka, vödör, kézifúró, állatketrec, pendely, karikás ostor, hágni való műmalac, korona, mundér, zászló, szivárványszín esernyő… Az egyik, talán allegorikus epizódban viszont a kalap, batyu és vándorbot „öltözteti” fel a népmesék útra kelő fiát, s vele – Gergye bizonytalanul poroszkáló, görnyedt alakjában – a múlt század elejének megannyi kivándorlóját. E jelenség visszaránt az előadás korábbi, sőt bevezető képeihez is. De honnan indul a darab, honnantól az tulajdonképpen?

Gergye Krisztián és Bocsi Eszter. Koncz Zsuzsa felvétele

Felütésként és képletesen mozijegyet váltunk; a rendező a vászon elé lép, fenyegető vicsorgásával felbőg a Metro-Goldwyn-Mayer oroszlánja, előzetesek jönnek-mennek a készülő vagy ma is műsoron lévő saját művekből, majd olvasni-hallani a főfilm részletes útmutatóját. Ekkor szoktak a nézőtéri cukroszacskók a zsebbe kerülni. És tényleg figyelni kell, mert az ideológiai kalandtúrát szokatlanul nagy válságstáb jegyzi, szokatlan mennyiségű információval. Már a választott menü is csupa képtelen étket kínál, úgymint nacionalista önirónia, antidepresszáns magatartás, innovatív műélvezés, öltözés, vetkőzés… Nem meglepő, hogy pszichológiai konzultáns is tartozott a stábhoz, talán jelezve egy mai, általánosabb szükségletet. A „film” címét hallva viszont különválik az adaptáció meg a trikolór, és valóságosabb formát ölt az identitásjáték sajátos műfaja is. Ez lehet a kulcsa annak a szabadságnak, amellyel az alkotó balanszíroz a kötöttségben, ezek a külső-belső meghatározottságok képzik identitásainkat, bitorolják egyéniségünk darabkáit – csak közben a személyes egész áldozódik fel. Az identitásjáték tulajdonképpen az önazonos én hivatalos lebontása, szétszerelése, részeinek áthangolása az aktuális kívánalmak szerint. A jelenség nem új, a mindenkori hatalmak kedves foglalatossága ez, ránk köszön színpadról, könyvekből, saját emlékekből. Az Adaptáció Trikolor képeire zsigerből rezonálunk.
A megnyíló „filmvászonnal” újabb vásznak tűnnek elő, s máris egy 3D-s filmben találjuk magunkat. Gergye a MU színpadtechnikáját végfokra állítva ötletel; hátul egy kisebb gátat épít, mögé sírhantot képzel(tet). Az építmény a temetési szertartás után is sok epizódot szolgál, itt tűnnek fel a mesehősök (vándorlegény, katona, boszorka…), itt táncol a délceg fi a nekivetkezett menyecskével. Innen vezényel a militáns úszómester, itt azonosíthatjuk először egészségügyünk főnővérét… A díszletelem révén aztán egy képi váltással optikát cserélünk: úttörők helyben járó, mozgalmi dalos felvonulását látjuk, deréktól fölfelé. Az agymosás kifogyhatatlan eszköztárának eme gyöngyszemét különben Tárnok Marica zseniálisan komolykodó csapatvezetői nagybelépője vezeti föl; mérhetetlen öntudata egyenruhás alakjának gigászi hasában koncentrálódik, szinte agyonnyom minden csökött gondolatot, amint biankó, vagyis minden eszmét szolgálni kész, áttetsző zászlajával menetel az utasítás szerinti „másik balra”, és átélten tátogja a vezényszavakat, merthogy itt mindenkit szinkronizálnak. Ez utóbbi tény mint a rendezői koncepció része már önmagában is metaforikus elemmé válik, föloldva a dolgok és létezők saját egzisztenciáját, realitásának maradék hitét is. Mintha csak egy bábjáték öntudatlan szereplői, agyatlan szolgái lennénk. Nincs saját hangunk. Hiteltelenek vagyunk.
E színi identitásjátékban mindössze egyvalaki azonos önmagával: akit a darab elején temetnek. Ő lehet elveszett énünk, igazságunk, mindannyiunk igazsága. Sirathatjuk. A hátsó függönyön reménytelenül zuhog, a nézőtéren ülő zenészek egyike ad hozzá hangi támasztékot. Talán önazonosságunk legvalódibb pillanata ez, gondolom, aztán eszembe jut, hogy az identitás tudományos megközelítései már a halált is bevonták vizsgálódási körükbe, hiszen „az identitás soha nem egy teljes és befejezett meghatározottság, olyannyira nem, hogy még a halállal sem válik véglegessé, hiszen mindig lehetőség van a post mortem átértékelésére” (Szótár plurális társadalmaknak). Szóval a játék a sírgödörnél sem ér véget, de ez jó is, hiszen a halott akár még mártír is lehet! De van fordítottja is, amikor a sírban fokoznak le valakit. A társadalom rág, és rágni akar. Emészteni. Kell a nyersanyag. És jön Karády Katalin (Bánfalvi Eszter), hogy elbúgja a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország… keserédes dallamát, jön Ágens-Ágnes asszony, hogy a patakon túl a maga sokárnyalatú hangján sírja el angolul is a Seres Rezsőtől ismert öngyilkosok dalát, meg hogy a csók tudományába beavassa a főhőst, kit aztán méretes kokárdával is kitüntet… És jönnek a kokárdisták is, hogy hátukra tűzve koptassák tovább a jelképet, míg a Jobbik kultúr- és médiapolitikai programszövegével kísérve, a néptánc csapásolójából mindössze a „mcaca-mcaca” marad, a mögöttük futó film pedig az ’56-os emlékmű rozsdálló oszloperdejébe vezet. Nem szeretnénk eltévedni, mégis, újból s újból ez történik.

Frigy Ádám, Bocsi Eszter, Tárnok Marica, Hoffmann Adrienn, Ágens és Gergye Krisztián. Koncz Zsuzsa felvétele

Gergye távolságot tart, óvakodik attól, hogy teljesen elmerüljön a valóságból összeigazított történetben, s talán felhúzott szemöldökkel és kesernyés vigyorral figyeli benne önmagát is. Említett „menüpontjai” közül így felel például a nacionalista önirónia abszurd, mert lehetetlen tételére meg a többi abszurdságra is, így a kultúrpolitikai három T újraéledt három F-jére, amely ugyan a finanszírozandót, felejthetőt, felejtendőt jelöli, ám beúszik, hogy a népnyelv olykor egy f-fel kezdődő szóval illet embereket is. Az alkotó történelmi és magánéleti montázsában a legkülönfélébb elemek sorakoznak össze, „egy nagy cél érdekében”. Az irodalmi és politikai szövegforrások és a sokfelől alkalmazott mozgásanyag mellett a hangsúlyteremtő zene is megjárja saját köreit; musical- és cirkuszi hangzatok, szimfonikusmű-részletek, áriák és recitativók, sanzonok és dalok, rituális énekek és kupléféleségek, balett- és filmzenék, kortárs klasszikusok és a mozgalmi folklór klasszikusai váltakoznak az előadásban. És elhangzik a Himnusz is, először a fűrészhegedű másvilági, erőtlenül csúszkáló hangjaiban ismerni rá, aztán a régtől hadakozó nyelvészekre mutatva, finn és kazah nyelven. A szöveg, látvány, hangzás, szcenírozás, előadói játékmód együttese végül a színpadi eklektika kötőanyagában egyesül, olyképp, mint a világ proletárjai. Ebben a sokmindenségben tobzódik a rendező is, találatot sejtve. Jó érzékkel. Hálás anyag ez még mindig és újból – drámaian az. A kinti világot pásztázó maliciózus részletek között azonban olykor feltűnik egy árnyaltabb, személyes tónus is – mint Lőrinc Katalin és Gergye sötéten talányos duettje -, s e személyesség majd a szólista darab végi, hatalmas monológjában teljesedik ki.
A történelem nyomasztó fejezeteit is átszőtték és sokszor túlélték a csöndesebb magánszólamok.
Szerencsénk volt?ADAPTÁCIÓ TRIKOLOR
(Gergye Krisztián Társulata, MU Színház)

Díszlet: Árvay György. Jelmez: Béres Móni. Smink, maszk, kellék: Károlyi Balázs. Pszichológiai konzultáns: Csigó Katalin. Dramaturg, a rendező munkatársa: Miklós Melánia. Produkciós asszisztens: Trifonov Dóra. Rendező, koreográfus, látványtervező, szólista: Gergye Krisztián.
Szereplők: Ágens, Barsi Márton, Bánfalvi Eszter, Bocsi Eszter, Frigy Ádám, Hoffmann Adrienn, Lörinc Katalin, Madák Zsuzsanna, Tárnok Marica. Zenei előadók: Philipp György (zenei szerkesztő), Szakács Ildikó, ACCORD Quartett.