A rasszizmus az, ami mindent legyőz.

Szépnevű, Szamos-menti faluban járunk, kirándulunk, nyaralunk. Érdeklődünk a helyi papnál vagy lelkésznél, nem emlékszem, a Szamos vizéről, vajon lehet-e fürödni benne. A lelkész szép, idős ember, ápolt, virágos kertből jön elő, paradicsomi helynek tűnik. Azt válaszolja: a víz nagyon szennyezett, magyar embernek árt. Cigánynak, annak vastag a bőre, annak nem, azok fürödnek is benne.

A 90-es évek közepén járunk. Ma már azt mondanám: még csak a 90-es évek közepén. Minden ezután kezdődik. Holott minden nagyon régen elkezdődött.

A Trafóban fontos dolog történt. Valakik beszélni kezdtek. Olyasmiről, amiről színházban egyáltalán nem szokás, és úgy, ahogy nem szokás. Mások szavaival, szóról szóra ismételtek mondatokat, mondattöredékeket, nyögéseket, talán képeket is. Kimentek a valóságba, fogták és behozták, mert mi, nézők, nem megyünk oda, Galgagyörkre vagy Tatárszentgyörgyre és még ki tudja hová. Egy szelet rétegzett valóságot adnak át, egy szép, telített egy órában, észre sem venni, hogy megtelt az idő és gazdagabbak lettünk egy fájdalommal. Hol élünk, milyen a hazánk, milyenek embertársaink, netán mi magunk. Egy valóságot hoznak elénk, amit ők, az alkotók szerkesztenek, az ő szemük nézi, vágja és rakja össze. Nem adják hozzá saját szavaikat, azok valahol kint, a valóságban lelhetők fel, emberek szájában. A nézőpontot, szerkesztést teszik hozzá. Azt, ahogy ők, színészek, dramaturgok hallják és látják az embereket, magyarokat és magyar cigányokat. Nem, nem így hívják őket az előadásban. Csak cigánynak, vagy csak romának. Magyarnak nem. A kettő szigorúan szemben áll. El is vitatjuk-vitatják magyarságukat, hiszen ebből van az előadás. Mert a név minden.

A Szóról szóra című projekt Lengyel Anna vezetésével a PanoDráma produkciójaként az első piciny fecske ebben az országban verbatim színházból. Latinul azt jelenti: szó szerint. Ez nem más, mint egy színházi módszer és előadás-alkotási technika a valóság megismerésére: kutatás, interjúzás egy témában, majd annak a szó szerinti felhasználása egy szerkesztett formában. Ez a szövegalkotási mód, akárcsak a dokumentarizmus, ab ovo hiányzik a magyar színházi kultúrából. Mondhatni: nincsen jelen, de ennél többről van szó, mert ténylegesen hiányzik. Ez a jobbára 60-as években német kultúrterületen született forma (Peter Weiss A vizsgálat című darabjával kezdődik az új drámai gondolkodás) a 90-es évektől ismét felvirágzik és megtermékenyíti az európai és amerikai színházcsinálást, a nyugatot és keletet beleértve, oroszt, kissé a románt is. Talán a színház éppen akkor találja meg ismét magának a dokumentarizmust, amikor úgy véli, a valóságtól végképp elidegenedett, sőt, tulajdonképpen már minden kapcsolatot elveszített vele, semmit sem tud róla, valami léttelen virtualitásba került. Mikor már azt sem tudja, hogy hol keresse.

 

Jelenet az előadásból / Koncz Zsuzsa felvétele

Könnyű megtalálni az okát annak, hogy a magyar színház miért nem érdeklődött szinte soha e forma iránt: hisz valóságidegen, legyinthetünk. Mert vagy művészetet kíván színre vinni, és művészetnek tételezi magát, vagy szórakoztat. Egyiknek sincsen igazán és közvetlenül szüksége valóságra és annak kutatására. (Sőt, cinikusan mondhatnám, ma inkább ott tartunk, hogy olyan színigazgatói pályázattal lehet nyerni, amelyben valaki azt ígéri: nem fogja beengedni a színházba azt, ami az utcán látható.) Ám úgy tűnik, nálunk az irodalom vagy a film sem érdeklődött a dokumentarista módszerek iránt. Mintha a művészetről nem gondolnánk azt, hogy múltunk és jelenünk megértéséhez vezethet. Ám mielőtt pusztán magunk ócsárolásába fognánk, el kell fogadnunk, hogy más kultúrákban is a valóság kutatásának ilyen módszerrel létrejött színházi formái a kevesek, a rettentő kevesek színháza. A dokumentarizmust nevében is hirdető orosz színház, a Teatr.doc szűk pincéjében száznál kevesebben ülnek Moszkvában. Egy Budapestnél majd’ tízszer akkora városban.

Sovány vigasz egyrészt. Másrészt mégiscsak van egy olyan hely, ahol ez fontos.A Trafóban háromszáz ember ül, egyelőre három estén át játsszák a darabot. Egyik szereplőnk, egy letartóztatott romagyilkos barátnője mondja is kissé pökhendin az interjú készítőinek: a ti előadásotokat az értelmiség fogja nézni. Mintegy azt fogalmazza: akkor mi értelme csinálni? Tarthatunk is tőle, hogy ezt az előadást nem fogják Budapest szegénykerületeiben, nagy tömegek előtt, az ország városaiban és falvaiban körbemutogatni. Ehhez állami gondoskodás kéne, fenntartói akarat, figyelem. Vagy talán valami őrület és szubverzív magatartás.
Legyinthetnénk: nincs tehát értelme pusztán hozzánk, szűk körhöz beszélni, egymás közt. Mégis: több okunk is lehet.
Egy, hogy beszélni mindig érdemes. Még ha a falhasadéknak is mondjuk el, ami bánt. Ha senki sem fogja hallani, akkor is.
Kettő. A mi tudatunk sincs rendben, a mi rasszizmusunk. Mert ahogy Per Olov Enquist Egy másik élet című gyönyörű könyvében írja, a „mások bűneit nem lehet meggyónni”. Nekünk a magunkét kell szemügyre venni. Mindennapi rasszizmusunkat. Amikor például olyan helyen akarunk lakást vásárolni, ahol nem laknak romák.
Három. „Ne fogadd el”, ahogy Eörsi István mondta volt. Ülünk és nézzük, tehát ez által nem fogadjuk el.

A Szóról szóra sok apró emberi történetet szólaltat meg, és ezek mennek a legmélyebbre az előadásban. A három gyermeküket előzetesben vagy fogságban tudó szülők története; egy platinaszőkére festett, kék kontaktlencsét viselő, örökbefogadott roma lány története, aki egy cigánygyűlölő fiúba szerelmes; a diszkóba rendszeresen be nem engedett roma fiú meséje; a középkorú és középosztályhoz tartozó, gyógyfürdőbe járó nő szépen kibomló, kedélyes rasszizmusa; egy polgármester kurta és vicces interjúja; egy „utca embere”, akinek oly könnyedén jön ki a cigánygyűlölet a száján, hogy szinte nevethetnékünk támad. A színészek okosan váltogatják „magyar” és „cigány” szerepeiket, hogy szerepazonosság ne jöhessen létre; aki az előbb áldozat volt, következő megszólalásában rendőr lesz vagy falusi „magyar”, fontos eltartás ez. Jó ritmusú, finom előadás, kevés, gazdaságos eszközzel, mértéktartó technikával, néhány szép játékkal is, például amikor (talán) egy kisgyerek a cigány-szupermenről álmodik. A kamasz, elkendőzött külsejű roma lány szerelme azonban mégis a legmegrendítőbb vagy talán legkilátástalanabb. Mert eddig azt hittük, a szerelem mindent legyőz. A rasszizmus az, ami mindent legyőz.

Ami nem emberi történet, arra nehezebb is emlékezni, és kevésbé követhető is. Talán mert nagyon figyelünk, mert úgy érezzük, minden pillanatban megtudhatunk még valamit, amitől jobban értjük a világunkat. Egy rendőr nyilatkozata, egy kriminálpszichológus elmélete, egy újságírói vélemény jobban kihull a rostán. Nem is minden megszólalás pontos. Néha a színész az eredeti interjúalany hangsúlyait másolja, nem is mindig sikerül, nem is érthető minden szó.
Ahogy egy szereplő fogalmaz. „Lehet, hogy hülyeségeket is mondok, de kilencven százaléka igaz.”
Fölfedezek néhány színészt: Orsós Róbert, Schermann Márta, Hárs Anna, újra felfedezem Urbanovits Krisztina pontos játékát.

A Szóról szóra az első kísérlet arra, hogy a cigánygyűlölet mélyére nézzünk színházi eszközökkel. A legmélyére még nem mehetett le. Oda, ahol ténylegesen a mi, középosztályi előítéleteink szunnyadnak, vagy oda, ahol valóságos a félelem a cigányoktól. Megnézni egy olyan falu képét, amelyben a közösségek között kemény hatalmi meccsek zajlanak, amiben mindenki sáros. Vagy egy budapesti éjszakai buszjárat bonyolult helyzeteit.
Mondhatni: itt még nem tartunk, hogy erről beszéljünk. Egy árnyalatnyival kevesebb ideológia lesz a következő lépés, ahol vannak másféle magyarok és megint másféle magyar cigányok.
Az előadás beszédmódja mint első megszólalás pontos. Elkezdődött egy munka, amelyben előbb számba kell venni az áldozatokat, a legközvetlenebb nyers beszédmódokat.
Kifejezhetném a reménytelenségét annak, hogy lesz-e folytatás. Hogy mennyi a független színház támogatása e pillanatban és mire jut majd. Vagy hogy mennyire bizonytalanná vált a Trafó, egy szabad és gondolkodó találkozási hely jövője.
Csakhogy a gondolkodásnak és a szabadságnak semmi sem szab gátat. Minden művészethez kell valami naivitás és a körülményekkel való dacolás, szemtelenség, „ne fogadd el”. Tovább tehát.

Szóról szóra (PanoDráma)
Dramaturgia: Bíró Dénes, Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna. Videó: Bíró Dénes, Korán Gabriella. Hang: Keresztes Zoltán. Fénytervező: Vida Zoltán. Koncepció és kreatív producer: Lengyel Anna.
Előadják: Bánki Gergely, Michael Bhim, Feuer Yvette, Hárs Anna, Orsós Róbert, Mihaela Michailov, Ördög Tamás, Schermann Márta, David Schwartz, Szamosi Zsófia, Urbanovits Krisztina.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2011. március 11.