…nem javíthatatlanok, különben nem énekelnének ilyen szép dallamokat.

Vicces volna azt állítani, hogy a Macbeth ma aktuálisabb, mint valaha, mivel az agresszív hataloméhség, az ádáz, legázolásos uralkodás, a (karakter)gyilkosság árán megkaparintott korona, trón, elnökség, színházigazgatás ma aztán igazán csúcsra van járatva. Csúcsra van, persze, amióta világ a világ, legföljebb a körülmények néha jobban kedveznek neki. Manapság igencsak. De Verdi operáját még az előző operai vezetés tűzte ki. Körülmények akkor is voltak. Körülmények mindig vannak, csak tudni kell kihasználni őket. Persze ha valamiről nem szól a Macbeth – Shakespeare-é vagy Verdié -, azok a körülmények. A végzet hatalmáról A végzet hatalma szól. A maradék művek arról szólnak, hogy mi döntjük el, mivé leszünk. Miénk a felelősség, hogy mások holttestén taposva érünk a csúcsra, ragadjuk meg a koronát, a pozíciót, a zsíros állást és általában a lehetőséget, hogy minden hatalomnál és hatalomváltásnál mi legyünk az elsők, akik felajánlják szolgálataikat az új királyságnak, az új elnökségnek, az új kormánybiztosságnak, az új inkvizíciónak. Mi határozunk a saját erkölcsi arculatunkról, mi döntjük el, meddig megyünk el az érvényesülésért. A Macbeth házaspár a lehető legtovább megy el, ahonnan már nincs visszaút. Engednek a kísértésnek. A démonoknak. A démonok a saját démonaik. A legkorábbi Shakespeare-recepció is fölismerte, hogy a boszorkányok vagy vészbanyák nem „külső körülmények” – pedig Shakespeare idején még hittek a szellemekben -, hanem Macbeth belső hangjai. A későbbiek, különösen a pszichoanalízis óta, ezt egyértelművé tették. A vérben úszó, mocsokban gázoló, sötét drámában, amelyet a Verdi-opera a saját eszközeivel hűségesen követ, mégsem a vérgőz a legfontosabb. Hanem a lelkiismeret. Hogy a gyilkos házaspár hogyan néz szembe a tetteivel. Hogyan tud elszámolni velük. Ez komplex és izgalmas emberi dráma. Belső dráma. A mai kulturális trend, amelyben fölmerülhet, hogy csak idealista, reményt keltő, felhőoszlató műveket lehet létrehozni, és a közönségnek megnyugtató, konyhakész igazságokkal kell szolgálni, nemigen kedvez neki. De a Magyar Állami Operaház nem ismer lehetetlent.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Győriványi Ráth György majd’ tíz évvel ezelőtt ugyanitt vezényelte már a Macbethet, ez a kedvenc darabja – annál az előadásnál ez jobb. A zenekar összefogottan, minden hangszercsoportban kiegyenlítetten, bár különösebb karakterek és dinamikai árnyalatok nélkül, kissé ihlettelen átlagossággal szól. A lendületmegakasztó leállások azonban most is széttördelik a folyamatot, ellehetetlenítik a zenedrámai építkezést – bár kevésbé, mint az akkori produkcióban. Teljesen fölöslegesnek látszik a díszlettervező Horgas Péter mintás előfüggönyét időről időre leengedni, amikor túl hosszú szünet után újra felhúzva újra ugyanazt a díszletképet látjuk, mint előtte, legföljebb egy-egy elemmel bővítve vagy szűkítve. Igaz, a tárgyi elemek, mondjuk egy ágy vagy trónszék betolása játék közben meglehetős zörgéssel jár, jobb lenne lemondani róluk. A nagyobb panelek vagy a leereszkedő függelékek szerencsére halkabbak. A bástya- és (Aida)szerű, olykor katonákkal, olykor boszorkánykoreografált táncosokkal ellepett oldalsó panelek néha beforognak, mintegy a hatvanas-hetvenes évek hazai operai stílusában idézve az elnyomást és a balett-transzcendenciát. A balettkar fehér ruhái alól kibújnak a fekete vészbanyák, miközben a szűziesség hószín ruhatára fölakasztva, mementóként a magasba emelkedik vagy lejjebb süllyed. A baljós házaspár makulátlan fehérsége is az ártatlanság korát idézi, de ha ez nem volna elég, a háttér vetítővásznán folyamatosan látható homok-animáció (Cakó Ferenc) első képsora szintén a fölcseperedő főszereplők növekedéséről szolgáltat családi albumot. Értjük a célzást, gyerekkorban még senki sem gyilkos, csak később válik a szokott pimasszá. A fehér és a fekete (fél) balettkar ettől kezdve állandóan jelen van, kis csoportban, lágy karhullámzással kísérik a szereplőket ki-be. (Nosztalgikus emlék: Faust, Walpurgis-éj, ötvenes évek vége, Erkel Színház.) Ha esetleg akadnak, akik még így sem értik: a házaspárnak van egy alteregója is, egy ideális Macbeth és egy ideális Lady, akik később – merész asszociációval – összevonódnak az Orvos/Szolga és az Udvarhölgy szerepével. Ebben azért már van egy fejtörős játék, de a gondolat világos: a rossz emberek azelőtt jó emberek voltak, és nem javíthatatlanok, különben nem énekelnének ilyen szép dallamokat. Ez az esztétika előtt merőben új távlatokat nyitó gondolat radikálisan átértékeli az artisztikus bűnözésről vallott fogalomrendszert, de megéri, mert megnyugtató igazsággal leszünk gazdagabbak. Természetes, hogy egy fekete árnyék kínálja Macbethnek a gyilkos tőrt, de a sötét balett boszorkák vezetik Macduffét is, amikor leszúrja Macbethet. Itt beszűrődik Jan Kott királydráma-elemzése a történelem Nagy Mechanizmusáról, ami a jókat is megrontó hatalomról szól. De akkor a végén a szabadító trónját is a fekete árnyaknak kellene körülzsonganiuk – elvégre mindenről a vészbanyák tehetnek -, ez viszont nem férne össze az egyértelműen reményt keltő, optimista befejezéssel. Úgyhogy marad a hófehér diadal.

Szinetár Miklós számtalan stílusból összetett, úgyszólván korszakos retrospektív rendezésének további különleges részei is vannak – például az elnyomás-szolgasorsban élő menekültek, akiket a fehér színű jó boszorkák fölfegyvereznek a birnami erdőben elhelyezett kaszagyárból -, és ezzel el is végzi a munka nagyját, leveszi a terhet az énekesek válláról. Ők ketten – Alexandru Agache és Lukács Gyöngyi – a köztük levő kapcsolatot nem váltják át a színpad nyelvére, úgyszólván viszony nélkül, külön-külön léteznek, a bevált konvenciók szerint mint énekhangok, a jelenlét felelőssége nélkül. Agache a szerényebb, ami illik is a háttérbe szorított, lelkifurdalásos jellemhez. Világos árnyalatú, nemes anyagú, főként a magasságokban intenzív baritonjával sokáig spórolni látszik, igazán a IV. felvonás Pietà, rispetto amore áriájában mutatja meg, mit tud; ki is érdemli, hogy megtisztulva, patyolatba öltöztetve, állva haljon meg. (De méltatlan, hogy süllyesztőn a pokolra száll: az égbe kellene emelkednie.) Lukács Gyöngyi vokalitása az elmúlt években forszírozottá, modorossá vált, erőlteti a mellhangokat, áttért „a Ladyt csúnya hanggal kell énekelni” hamis sztereotípiára, durván löki a kantábilis frázisokat, ami néha – például a Brindisiben – rendkívül zavaró. A pianói is csaknem eltűntek, ezt az Alvajáró-jelenet bánja. Fried Péter magabiztos Banquo, a Macduffot éneklő fiatal Rame Lahaj pedig még sokra viheti az egészséges, fényes és biztos technikával megalapozott tenorjával.
Ha ez számít valamit, a premierközönség jól jött ki az előadásból, fegyelmezetten elvonult, nem kapkodott a levegőben lebegő tőrök után, bármennyire csábították is a körülmények.

Verdi: Macbeth (Magyar Állami Operaház – Tavaszi Fesztivál)
Szövegíró: Francesco Maria Piave. Karmester: Győriványi Ráth György. Koreográfus: Nemes Zsófia. Díszlettervező: Horgas Péter. Jelmeztervező: Velich Rita. Animáció: Cakó Ferenc. Karigazgató: Szabó Sipos Máté. A gyerekeket felkészítette: Gupcsó Gyöngyvér. Rendező: Szinetár Miklós.
Szereplők: Alexandru Agache. Fried Péter, Lukács Gyöngyi, Magyari Eszter, Rame Lahaj, Pataki Potyók Dániel, Clementis Tamás, Dobos Sándor, Tassonyi Balázs, Mestyanek Máté.

Magyar Állami Operaház, 2011. március 22.

Budapesti Tavaszi Fesztivál