Ez nem magyarítás vagy adaptálás, több annál: teljes magunkra húzás.

Ezen az estén van ráadás. Ebből is tudható, hogy nem egy lezárt darabot, egy drámát nézünk – érdekes is volna a Hamlet vagy A tavasz ébredése utolsó jelenetét megismételtetni, haljanak meg még egyszer a hősök, de akárcsak a Traviata záró áriáját is -, hanem egy koncertet, melyre a darab jószerével csak apropó. És mire az utolsó dal a gyönyörű „Porci-porci-porci-porcikám” refrénnel elhangzik, a játékosok tényleg belelazulnak a játékba.

Udvaros Dorottya akkor a legjobb, amikor énekel, Hernádi Judit akkor, amikor beszél.
Szombat este a Belvárosi Színházba, az újabb „Orlai-produkcióra” menni, ahogy mondani szoktuk, így, e forró nyár elején, mert az este kint és bent is forró, üdítő és szükséges, nem hagynám ki. Fontosnak tartom, hogy ma Magyarországon lehet színházat csinálni úgy is, hogy az eltartsa magát, nem állami pénzből; egy egészséges színházkultúrában legyen magánszínház, legyen színházi szórakoztatóipar. Csetlés-botlásait támogatva kritizálom.
Odakint is forrong a nyár, és ettől most nehéz elvonatkoztatni, bár hosszútávon azt remélem, semmi sem fog arra emlékeztetni, ami most történik az utcán és a sajtóban. Dübörög a magyar demokrácia, mondhatni, folyik a demokrácia próbája: nagy színes tömeg az utcán, táncol és énekel, dobol és vonul – aznapra esik ugyanis a Budapest Pride, vagy ha tetszik, a meleg felvonulás, amelyhez annyi más emberi jogi küzdelem is tapad, a küzdelem mindenért, ami egyszer szabadságjog és demokrácia. Szűkebb színházi pátriánkban pedig dúl a kultúrharc, éppen ma hirdetnek eredményt a POSZT-on, és ki tudja, hányan szeretnék azt gondolni, hogy megrendelt vélemények alapján döntöttek a zsűrizők, s hogy mindenki valójában egy báb, akinek meg lehet mondani, mikor bólogasson.
Bent is táncolnak és énekelnek a színpadon, és ha a kettő, az utcai és színpadi semmiben sem hasonlít is egymásra, mindennél elemibb jogunkról van szó, s a színház nem csak fajsúlyos-komoly dráma, de valami azonnal ható könnyűség is.

 

Udvaros Dorottya és Hernádi Judit / Schiller Kata felvétele

Az amerikai színházi szórakoztatóiparban egyre gyakrabban tűnik fel az a technika, ha tetszik recept, hogy egy már meglévő, ismert, filmben vagy zenében kipróbált anyagra épül rá a színházi előadás. Hiszen amit már kipróbáltak, az vélhetően színházban is hatni fog. Ma a leggyakoribb Broadway-sikerek mögött filmek vagy zenekarok, énekesek „anyaga” áll, hiszen a producerek annyi pénzt kockáztatnak, amit „színházilag” nem lehet előre bebiztosítani. Ha azonban a Pókember vagy Elvis Presley történetével dolgoznak, a néző be fog jönni, mert tud mibe kapaszkodni. Ezek ma a legnagyobb kasszasikerek színházban. Vagy, mert ez üzlet, hát a legnagyobb bukások is.

A musicalek fénykorában, jó ötven évvel ezelőtt, ez a folyamat éppen fordított volt: a film ismételte meg a színpadi sikereket. Hiszen akkor még a színház volt a mindenható szórakoztatási forma. Ez a remake-ek kora volt, és ma sincs másképp, csak éppen a folyamatok megfordultak, a színházi kockázatvállalás egyre csökkent.
Külön irányzat a szórakoztató színházon belül a – mondjuk így – „ciki-zene”: például a The Shaggs nevezetű együttesről készült előadás, ami az évszázad egyik legkínosabb zenéje, amely lemezkiadást is megért. A három, zenei antitalentum Shaggs-lányról is készült előadás. Nemcsak a zenei csúcsokról szólhat előadás, de a névtelen csapatokról is.
A Bandy-lányok – nevük eredetét jótékony homály fedi, csupán utalnak arra, hogy honnan nem származik ez a név – a magyar kistestvére az amerikai Andrews Sistersnek, a három lánynak, akit Parti Nagy Lajos magyarított. Minden angol szöveg valahogy „megképződik” magyarul, mintha nem tudnánk (akkor) angolul, ahogy Cseh Tamás énekli. És persze most sem, mert jutub-ot mondunk. A három cérnalábú, szteppelő, boogie-woogie lány amerikai ritmusainak muszáj volt nem csak magyar textust és zenét kapniuk, de egyáltalán: magyar hazára lelniük, magyar közegre, kontextusra. Ez nem magyarítás vagy adaptálás, több annál: teljes magunkra húzás. A Csinibabák, „susu bolondságok” és Ki mit tudok KISZ-es világába kell visszalépnünk, hogy saját történelmünkből építkezzünk. Mert a Bandy-lányok innen, ebből a korból törnek a soha be nem teljesülő világhírnév felé, a legvidámabb barakkból. Amely mára jótékony, ártalmatlan, vidám köddé szelídül Parti Nagy dalaiban. A nagyszerű dalszövegek azt a benyomást keltik, mintha akkor születtek volna, de persze tudjuk, hogy nem, hiszen leninezni, hegyeshalmozni, magyarán ironikusan viselkedni a rendszer szent teheneivel és tabuival, nemigen lehetett. „Elképesztő, hogy ezt hagyták tulajdonképpen énekelni” – kommentálja az egyik szereplő a dalt, amely Lenin elvtárshoz szól. Készségesen elhisszük az előadásban és színházilag, de persze mélységesen kételkedünk a valóságában. Ez nem valami történelmi realizmus, mondhatnánk, pusztán játék. Kacsintós játék a történelemmel, nem tankönyv.
Az előadás-koncert tehát egy remake, mert a Bandy-lányok harminc év múlva térnek vissza remekelni, ahogy önmagát magyarítja-ironizálja folyton az előadás. Egyelőre csak próbát tartanak, még nem előadást, amibe tehát minden belefér. A történet meglehetősen vékony, hiszen valami apropót kell találni a próbahelyzetre és dalokra, s a harmadik lány, az Ica sem bukkan fel, mint valamely Godot, így ketten trióznak.
Tulajdonképpen színész-előadást nézünk, amelyben Udvaros Dorottya és Hernádi Judit színpadi jelenlétét élvezhetjük, két sztárét persze, mert csak velük lehetne ilyenfajta színházat csinálni. Ascher Tamás finom lebonyolító, rendezése a szó legjobb értelmében láthatatlan.
Udvaros egyre jobban belemelegszik a dalokba, remek mozgását és hangját, énekesi jelenlétét fokozatosan tudja kibontani (ami nem annyira rendezői szándék és egyfajta tudatos folyamat, mint inkább tényleges színészi belemelegedés). A dalokban „benne van”, nem kacsingat ki belőlük, csak éppen leheletfinoman, annyira, hogy ne legyen romboló, végül kamaszosan-boldogan beleszabadul a játékba.
Hernádi a prózai felvezetőben finoman természetes és laza, ám ez a lazaság a dalokban már nyegleséggé válik, és túl gyakori kikacsintásra, ironizálásra hasonlít, amitől a dal az ő előadásában erőtlenné válik. Mintha Hernádi nem hinné, hogy valaha – vagy akár most is – remek énekesek, igazi Bandy-trió lettek volna. A két színésznő technikai tudása között nagy a különbség, még ha a laza történetmesélés nyomán el is fogadjuk, hogy Udvaros figurája énektanárnő és kórusvezető – tehát úgymond benne maradt a szakmában -, míg a Hernádié nem. Udvarosnak ellenben a prózai résszel vannak nehézségei: a száraz, középkorú, rossz házasságban élő tanárnőt nehéz belülről megépítenie; ő ebbe a figurába nem tud beleköltözni, mintha eltartaná magától azt, hogy elmúlt az idő, a ropogós fiatalságé, ő pedig azzá vált, aminek mondja magát. Ha majd a prózai részek hihetővé válnak, és a dalok teljesen átéltté, amikor Hernádi és Udvaros mindkét részben tényleg összeölelkeznek és egymásra találnak, a Bandy-lányoknak akkor teremtődik meg majd az igazi színpadi jelene és múltja, egykori fénye, mai csillogása.

Parti Nagy Lajos: Bandy-lányok
Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Szakács Györgyi. Világítás: Bányai Tamás. Grafika: Pálfalvi Lukács. Zenei vezető: Darvas Benedek. Koreográfus: Bóbis László. Chattanooga Zenekar: Darvas Kristóf, Philipp György, Fritz József, Hegyi Viktor, Herboly László, Szalay Tamás. Rendezőasszisztens: Eduscho / Kis-Kádi Judit. Rendező: Ascher Tamás.
Szereplők: Hernádi Judit, Udvaros Dorottya.
Belvárosi Színház, 2011. június 18.