Nincsen halál, vallja a posztmodern…

A MU kistermébe belépő nézőt nagyon erős kép fogadja: osztályteremnyi fehér arcú báb három széksorban, szép rendben, felénk tekintve. Középütt két színész, szintén bábpózba merevedve. Ők is, akárcsak mi, az előadás kezdésére várunk. Ebben a várakozásban lassan bontogatni kezdjük a metaforát, mely oly sokfelé indáz majd az előadás során: saját halott földi másunkat látjuk meg e bábokban, holtak vagyunk mi, nézők s velünk együtt valamennyien, a majdan megelevenedő színészek is.

Fábián Gábor, Hay Anna és Jankovics Péter / Koncz Zsuzsa felvétele

Tom Stoppard darabja, mely számos lehetséges idézet enciklopédiája Shakespeare-től Beckettig és Harold Pinterig, most egy új, inkább képzőművészeti-színháztörténeti idézettel egészül ki. Vállaltan-vallottan idézi meg a Halott osztály, Tadeusz Kantor darabját, mely bő három évtizeddel korábban született Kantor halálszínháznak nevezett alkotói korszakában. Ezt az erős képzőművészeti alkotást és Kantor ember-bábos előadását aztán lassan el is engedjük, Gigor Attila rendező pedig saját útját járja a bábok és emberek világában. A hatásos képi fogalmazás, amely a maga módján rendhagyó magyar színházi világunkban, azonban végigkíséri az előadást.
A kimondatlan, megíratlan Szputnyik-krédóba nagyszerűen beleillő darab és előadás ez: Bodó Viktor is valamennyi produkciójában ezt az élethalál-összemosást, átjárást kedveli a leginkább, a szigorú szembenállások helyett a könnyed vissza-visszatéréseket, a halál (és persze ezzel együtt az élet) tagadását és folytonos újrajátszását, a lét-nemlét relativizálását és fikcionális térbe helyezését. Bodó is gyakran választ olyan irodalmi anyagot, ami ezt a tagadást-átjárást segíti: Mester és Margarita, Holt lelkek juthat eszünkbe. Nincsen halál, vallja a posztmodern, nincsen halál, mondja vele együtt a társulat valamennyi munkája – avagy csakis halál van, állítja a Rosenkrantz és Guidenstern halott című darabbal a rendező. S ebben a nagy közös (és egyébként felettébb mulatságos) halálban, haldoklásban mi nézők is talpig benne vagyunk.
Gigor ugyanúgy ki-bejár az élők és holtak világában, mint ahogy a labirintusszerű térben mozognak hősei. Ahogy a cím is bejelenti, két főhősünk halott; a többi szereplő pedig nem más, mint egy színdarab idézetei, maszkot viselő bábok, akik Hamletté, Gertruddá stb. vedlenek át. Aki ebből a világból meg akar szökni – mert netán saját előre bejelentett halála elől, azaz szerepe elől menekül -, nyitogathatja ugyan az ajtókat, ugyanide fog visszatérni. A fikcióból ugyanis nincs kijárat. „A kiismerhetetlen világ labirintusának nincs kijárata, ami kijáratnak látszik, az nem más, mint bejárat egy másik (vagy ugyanazon!) labirintusba” – írja a darab egyik elemzője, Stribik Ferenc. Az, hogy majd az előadás végén két látszat élő hősünket, Rosenkrantzot és Guidensternt egy kötélen keresztül kihúzzák a térből, kvázi felakasztják vagy lenullázzák, lám, igen sajnálatos, ám azon az ablakon már mások is hullottak ki, és tértek vissza szempillantás múlva élő alakban. Élő? Eleve holt.

A holtak világa árnyalt és gazdag Gigor előadásában: nemcsak a főhőseink, Ros és Guil holtak, de valamennyi szereplő, egy Hamlet nevű darab hősei a báb-halottak közül emelkedik ki egy váratlan és igen hatásos pillanatban. Sőt, bábok és bábok közt is van különbség, némelyik halálmaszkot visel, mintha a meghalásnak fokozatai volnának. Nem a létnek, hanem a nemlétnek. Nem lenni is sokféleképpen lehet ebben a darabban: kicsit, nagyon, félig. A hátsó sor bábjai – derül ki, amikor hirtelen lepucolják a színt – csak félig, derékig létező figurák. (A díszlet, jelmez Sebő Rózsa munkája.)
Tom Stoppard darabjával, a Hamlet-átirattal mindent el lehet játszani, mint általában a jelentős művekkel. Válhat belőle politikai darab is, ahogy ez magyar színpadon is számtalanszor történt, amikor a két besúgó, ügynök ármánykodása volt a fő értelmezési csomópont az árulásokkal tarkított hamleti világban. Gigor ebben a posztmodern játékban a halál, a léttelenítés gondolatát tematizálja, fordítja le képekre, mozdulatokra.
Minden játék tehát öncélú itt, hiszen holt anyag, holtak birodalma, idézetek gyűjteménye, fikció. Vajon hogyan lehet akkor tétje egy előadásnak, tűnődünk. Az általam ismert Rosenkrantz-előadások egyik csapdája a hamleti történet kényszeres, részletes és közvetlen újramesélése a reflektálás helyett. Gigor itt szinte dióhéjban mesél, jobbára csak hivatkozik a történetre. Egyik pillanatban mintha egy Hamlet-film egyperces trailerét néznénk, mint valami műsorelőzetest vagy reklámot a tulajdonképpen megnézendő film előtt: minden lényeges fordulatról kapunk egy villanásnyit, egy képet, és az éppen elég is. Máskor a hamleti történet jelenete – például Polonius megölése – a színfalakon kívül zajlik le, rövid veszekedés előzi meg. Megint máskor pedig éppen ellenkezőleg: a hamleti történetből egy parányit „megcsinál” az előadás, de azt rendesen. Például Hamlet és Ophélia kettősét, amelyre a rendező figyelmet szentel. Mintha így valami váratlan fordulattal megpillantatnánk valami emberit. A kulcs az előadás sebessége, a hajszolás, mesélés sűrítése és megtorpanása, elidőzések váltakozása; játékosság és váratlanság. És bár a bemutatón a tempó eleinte akadozik, a jelenetváltások kissé megtörik a játékot, egyre összefüggőbbé válik az anyag, a képzelet szabad játéka-áramlása. Két kiváló színész viszi az előadást, Fábián Gábor és Jankovics Péter. Szinte meg kell az embernek fékeznie képzeletbeli tollát, hogy le ne írja: Czukor Balázs egy „rendes” Hamlet eljátszására is kész volna: jelenléte veszélyes és éles. Erőteljes színésszé vált Molnár Gusztáv is, mint társulatvezető, és szinte mindenki kap annyi villanófényt, amelyben erőteljesen látható válik. A Szputnyik társulata elkezdett beérni. Eljövőben azt mondjuk magunkban: ha egy külföldi fesztiválon látnánk, lelkesednénk érte. Remélem itthon, ebben a mi halott-félhalott osztályunkban is fogunk tudni.

Tom Stoppard: Rosenkrantz és Guidenstern halott (Szputnyik Műhely)
Fordította: Vas István és Nádasdy Ádám. Díszlet, jelmez: Sebő Rózsa. Dramaturg: Róbert Júlia. Zenei vezető: Matkó Tamás. Produkciós vezető: Tóth Péter. A rendező munkatársa: Nagy Benedek. Rendező: Gigor Attila.
Szereplők: Fábián Gábor, Jankovics Péter, Molnár Gusztáv, Czukor Balázs, Szabó Zoltán, Hay Anna, Lajos András, Székely Rozália.

MU Színház, 2011. október 23.