Eszenyi Enikő nagy lendülettel, a szó legnemesebb értelmében látványos eszközökkel, sokféle teátrális elem bevetésével látott munkához.

BEVEZETŐ

„Helyiérdekű visz a városkörnyékre, fogaskerekű és sikló a hegyekbe. Nálunk jár Európa első villamos földalatti vasútja – amikor Londonnak még csak gőzvonatúra futja. Nálunk működik Boston és Párizs után a világ harmadik telefonhálózata. A jégzaj megszűnése óta egyhuzamban folyik a merész ívű Vámház téri híd építése. A Nagykörúttal, a Sugár úttal, Kiskörúttal és a folyam két oldalát hatalmasan szorító rakpartokkal áll a nagyszabású útrendszer gerince. Hosszú időre megszabja a Város vázát.
Lehetne jobban. Csináljuk a visszavonhatatlan őrültségeket is, ahogy más nagyvárosokban, betemetjük az idők során a Nádas tavat, a Fízér tót, a Tűzkutat, kiegyengetjük, ráépítünk. A Nagykörúton belül is tucatjával állhatnának hűvös vizek. S magának a körútnak a helyén, ahol a Kis Duna-ágat fogta vissza a Tüköry-gát, ma csatorna szaladhatna körbe-karikába a város kellős közepén, a négyes-hatos propeller pöföghetne velünk, hol a villamos csikordul. Leülhetnénk egy padra a fűzfa alá, hogy meghallgassuk a pesti szárcsák víg talicskázását, s amint kacsa sápog, nádiveréb káricsál. A lipótvárosi békákat: koak-koakk, bre-ke-ke. Kiirtottuk az erdőket. Árnyas ligetek állhatnának a csatorna partján, sétányok, hattyúk és óvodásgyerekek. Úgy hívnák Amszterdamot, hogy Észak Budapestje.”
1873-ban három, a Duna partján fekvő, eladdig önálló város – Pest, Buda és Óbuda – Budapest néven egyesült. A következő évtizedek metamorfózisának, a világvárossá alakulásnak építészettörténetét szakkönyvek1 sora tárgyalja. Az 1896 körüli évekről, a századfordulóra a millennium lázában világvárossá váló Budapest életéről, a hétköznapokról, a helyek hangulatáról, az emberi viszonyokról pedig kitűnő tanulmányok olvashatók.2 Számomra mégis a fenti idézet lelőhelye, Lengyel Péter Macskakő című detektívregénye3 a kulcs: a regényt olvasva szoktam bebarangolni ezt az egykor volt, olyannyira fájdalmasan élhető várost; a Macskakőből nemcsak azt tudom meg, milyen lehetett itt élni, hanem azt is, mi mindent veszítettünk el az elmúlt évszázadban Budapest életminőségéből. Különösen az 1980-as évek elején, a lassan-csendesen kimúló szocializmus utolsó évtizedében szerettem eljátszani a gondolattal, hogy a Vígszínházba egyszer hintón kellene megérkezni. Álltam a hivalkodóan barokkos homlokzat alatt meghúzódó, oszlopok övezte főbejárat előtt, és láttam, ahogy a két délceg, ezüstpatkós paripa végigtrappol a Szent István körúton (1937 óta hívják így a Nagykörút ezen szakaszát), s a nyilván ámuló pesti közönség irigy pillantásaitól kísérve kikászálódom hintómból, majd lesegítem szívem hölgyét is (aki természetesen nem lehet más, mint az „ellenvár”, a Madách – pardon: a „Nagy Madách” – ünnepelt művésznője), s belépünk a bécsi Fellner és Helmer Építésziroda tervezte Vígszínház színpompás foyer-jába, ahol a nagyérdemű 1896. május 1-jén Jókai Mór A Baranghok, vagy a peoniai vojvoda című, a megnyitóra írt drámájának megtekintésére gyülekezett.

Augusztus Oklahomában. Schiller Kata felvétele

RÖVID ELŐTÖRTÉNET

Az első igazgató Ditrói Mór volt, majd 1962-ig (miközben 1951-1960 között az akkortájt szépen csengő Magyar Néphadsereg Színháza nevet viselte) olyan igazgatók váltották egymást a Vígszínház élén, mint például Roboz Imre, Jób Dániel, Ladányi Ferenc, Magyar Bálint, Goda Gábor.
1962-től Várkonyi Zoltán lett az immár eredeti nevét visszanyert Vígszínház főrendezője, 1971-től kezdve pedig igazgatója. Ezzel kezdetét vette az úgynevezett Várkonyi-éra, amely 1979-ig tartott, s amely a színház elismerten legfényesebb időszakaként vonult be a magyar színháztörténetbe. Színvonal és telt ház – ezek voltak nagyon leegyszerűsítve színházirányítási krédójának sarokkövei. Ehhez olyan műsorpolitikát alakított ki, és olyan munkatársakat (színészeket, rendezőket, dramaturgokat) választott maga mellé, akiknek jó része az elkövetkező évtizedekben a színház- (és film-, tv-) művészet meghatározó alakjává vált. Megint csak néhány név találomra ebből a korból: Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Darvas Iván, Páger Antal, Tomanek Nándor, és még nagyon is aktívan ott vannak a régi nagyok is: Bulla Elma, Sulyok Mária. És néhány rendező: Székely Gábor (Örkény István 1971-ben rendezett Macskajátéka 364-szer ment), Horvai István (1967-ben az ő Gogol: Egy őrült naplója-rendezésével – Darvas Ivánnal a főszerepben – nyitott a színház új játszóhelye, a Pesti Színház, 458 előadást ért meg; Csurka István 1979-ben rendezett Deficitje pedig 188-at), Marton László (1973-ban megrendezte Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról-ját, Presser Gábor és az LGT zenéjével, több mint 400 előadása volt), Kapás Dezső, Valló Péter (Woody Allen 1983-ban rendezett Játszd újra, Sam!-je ma is műsoron van, jóval túl a 400. előadáson). Várkonyi maga is rendezett (például Shakespeare: Romeo és Júlia [1963, Latinovitscsal és Ruttkaival a főszerepekben], Szakonyi Károly: Adáshiba [1970], Örkény István: Pisti a vérzivatarban [1979], ez volt utolsó rendezése, amelyet elhatalmasodó betegsége miatt már Marton László fejezett be). És a dramaturgok: Czímer József (1968-ig), Radnóti Zsuzsa (1963-tól 2008-ig). 1979-től 1985-ig Horvai István vezette a Vígszínházat, majd nyugdíjba vonulása után Marton László lett az igazgató. Őt váltotta 2009 februárjában Eszenyi Enikő.

AZ ESZENYI-ÉRA KEZDETE

Az öldöklés istene. Schiller Kata felvétele

A Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága 2008. december 11-i ülésén egyhangú szavazással Eszenyi Enikőt javasolta a Vígszínház (és ezzel automatikusan a Pesti Színház) igazgatójának. Megbízatása 2009. február 1-jei hatállyal kezdődött, és öt évre (2014. január 31-ig) szól. Eszenyi egyedüli pályázó volt. Pályázatának címe Nyitott színház volt, s a következő hitvallással kezdődik: „A Vígszínházban eltöltött huszonöt évem és nemzetközi tapasztalataim együttesen segítettek abban, hogy megszülessen bennem az elhatározás: sok tehetséges ember koordinátora szeretnék lenni. Hiszek a nagyszínház erejében, melynek bonyolultságát színésznőként és rendezőként is megéltem.” […] „Hiszem, hogy az élő színház a 21. században is semmihez sem hasonlítható csodákra képes, de azt is tudom, hogy az egyéb szórakozási formák nézőkre gyakorolt hatásaival, a megváltozott kultúrafogyasztási szokásokkal számolni kell, ezekre versenyképes válaszokat kell találnunk. A Vígnek akkor van esélye, ha estéit nagy, kollektív ünneppé tudja varázsolni. Olyan élő színházról álmodom, amely elbűvöl és gondolkodásra késztet, megríkat és megnevettet, meghökkent és felzaklat, avagy az otthonosság édes érzésével kényeztet.”4
Eszenyi Enikő azután nyilatkozataiban elmondta, hogy fő indoka az igazgatói poszt megpályázására az volt, hogy főiskolás éveit is beleszámítva immáron huszonkilenc éve, 1983 óta otthonának tekinti a Vígszínházat (egykoron az igazgatói székben elődje, Marton László felvételiztette, és a színház egykori nagyszerű rendezője, Horvai István volt az osztályfőnöke), ezért a huszonkilenc év hazai és nemzetközi tapasztalatai juttatták odáig, hogy úgy érezze, képes lesz a Vígszínház vezetésére.
A pályázat szakmai célkitűzéseit Eszenyi Enikőnek a kinevezését követő nyilatkozataiból a következőképpen lehet összefoglalni:
1. A hagyományokat megőrzi, de tovább is gondolja.
2. Olyan előadásokat szeretne látni vezetése alatt, „…mint az ezer néző előtt több mint százszor előadott Nóra”.
3. De ugyanakkor „…nem zárja ki a »modern darabok«-at sem”.
4. A Cseh Nemzeti Színházzal és a Szlovák Nemzeti Színházzal ápolt, kiváló szakmai kapcsolataira alapozva a Vígszínházat „regionális színházi központtá” kívánja alakítani.
5. A tradíciók ápolása mellett a lehetőségek szerint újítani akar fiatal művészek bevonásával.
Két év egyrészt nem nagy idő egy színház életében, ugyanakkor abban a művészeti ágban, ahol minden este, minden előadással új alkotás jön létre, ahol minden nap az újrakezdésről és mindennek a lezárásáról is szól, ott egy színház művészi célkitűzéseiről, a célok megvalósításához vezető útról, a szakmai, művészi felkészültségről s az egész vállalkozás hatásáról, az eredményekről akár egyetlen hónap vizsgálata is érvényes következtetések levonására nyújthat lehetőséget. Két teljes évad mégoly vázlatos áttekintése pedig már mindenképpen megfelelő anyagot szolgáltathat a színházvezetés szakmai felkészültségéről, a kitűzött célok megvalósulásáról, a művészi színvonalról és az előadásokban tükröződő színház- eszményről.

Hegedűs a háztetőn. Schiller Kata felvétele

Eszenyi Enikő kitűnő színész; sztár, a szó pozitív és negatív jelentésárnyalataival leírhatóan az – ha az elmúlt több mint két évtized Vígszínházhoz és Pesti Színházhoz kötődő szerepeiből szemezgetünk: emlékezetes Lady Anna volt a III. Richárdban (1990, rendező: Marton László; amúgy Kern András pályájának kiemelkedő pillanata volt ez a III. Richárd-alakítás!), Rosalindát (Ahogy tetszik, 1991, rendezte: Valló Péter), Szent Johannát játszott (Taub János rendezésében, 1995), s hosszan lehetne még sorolni magas színvonalon megoldott szerepeit, amelyek egyöntetű közönségsikert és számos szakmai elismerést hoztak számára: többek között Jászai Mari-díjas (1989), Érdemes Művész (1996), 2001-ben Kossuth-díjat kapott, 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemremd Tisztikeresztjével tüntették ki. Ezenkívül számos egyéb állami és vígszínházi társulati kitüntetésben is részesült majd’ három évtizedes pályája során. Film- és tv-szerepeinek felsorolásával oldalakat lehetne megtölteni, s még az olyan „alakítások” sem ártottak népszerűségének, mint amilyeneket néhány éve a Megasztár című műsor zsűrijében extravagáns ruhakölteményeiben „adott elő”. Önálló estjei – például A gyönyörben nincs középút vagy az Ég és nő között – az országban mindenhol telt házakat vonzottak és vonzanak ma is.

Eszenyi Enikő 1991 óta rendez is (Leonce és Léna, Budapesti Kamaraszínház); anyaszínházában, itthon és külföldön is számos, a kritika által is nagyra értékelt, sikeres rendezése volt (például West Side Story, 1992; Heilbronni Katica, 1994 [Vígszínház-Sátor]; Baal, 1995 [Házi Színpad]; Az ünnep, 2006; Figaro házassága, 2008; Augusztus Oklahomában, 2009); a Cseh Nemzeti Színházban megrendezte Shakespeare Sok hűhó semmiért-jét (1999), a Tévedések vígjátékát (2000, ezt a két utóbbi darabot megrendezte a Vígben is) és a Vízkereszt vagy amit akartok-at (2001), valamint a Tótékat (2003, Divadlo Bez Zabradi) és Lope de Vega A kertész kutyája című darabját is (2005). Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Színházban pedig az Ahogy tetszik-et (1996) és az Antonius és Kleopátrát vitte színre (2002, ugyanezt megrendezte a Pestiben is).
Utódját még jóval az igazgatói pályázat kiírása előtt maga Marton László jelölte ki, és ehhez a döntéséhez megnyerte a társulatot is: a hírek szerint a színház dolgozói óriási többséggel szavaztak Eszenyi Enikő mellett. És ez így is van rendjén: ahol egy nagy formátumú, bizonyítottan magas színvonalú színházi szakember évtizedeken át sikerrel formálja egy színház arculatát, ott a folytatás egyik lehetséges, legitim útja, hogy a távozó vezető olyan új igazgatót keres a helyére, aki felvállalja a színház addigra meggyökeresedett és a közönsége – valamint jó esetben a szakma – által is visszaigazolt művészi ars poeticáját. Mutatis mutandis ez történt a közelmúltban a Katona József Színházban is, ahol Zsámbéki Gábort Máté Gábor követte az igazgatói székben, ami nyilvánvalóan a Zsámbéki-éra folyamán kialakított színházesztétikai elvek és színházcsinálási gyakorlat szerves folytatását (is) jelenti. Ugyanakkor az ilyen típusú váltás egészen bizonyosan egy fokozatosan teret nyerő új szemlélet meghonosítását is lehetővé teszi, ám ennek nem kell feltétlenül együtt járnia a korábban kialakított, jó esetben komoly értékeket létrehozó rendszer radikális eltörlésével. Egy hosszú távú művészi és színházesztétikai, -pedagógiai program felépítése ideális esetben évtizedekre szóló vállalás; egy színház arculatának, művészi hitvallásának kialakítása nem lehet(ne) kiszolgáltatva az igazgatóiciklus-váltásoknak. Manapság pedig, amikor a színházigazgatói posztok elnyerésének legfontosabb – olykor egyedüli – feltétele Szolnoktól és Egertől Sopronig és a József Attila Színházig a kormányzó párt ideológiájával és politikájával való elvtelen és feltétlen azonosulás, igencsak meg kell becsülni azokat a színházi műhelyeket, amelyekben az igazgatóváltáskor kizárólag – na jó: elsősorban – a szakmai érvek dominálnak. Ebben a perspektívában kifejezetten örömteli tehát, hogy Marton László gyakorlatilag egyedül dönthetett a szerinte legmegfelelőbb utód kijelöléséről. Végigtekintve a Vígszínház gárdáján, s teljesen kívülállóként, a „pálya széléről” számba véve az ott rendelkezésre álló, színházvezetésre alkalmasnak tetsző kapacitást, magam ugyan legalább annyira esélyesnek tartottam az igazgatói posztra Hegedűs D. Gézát is, aki nemcsak színészként teljesít hosszú évek óta folyamatosan igen magas színvonalon – csak az elmúlt néhány évben: Nóra, Az ünnep, Ványa bácsi, Romlás, Hegedűs a háztetőn, Tom Jones -, de tanárként és rendezőként is komoly sikereket ér el. Ám nyilván ezer más szempont is közrejátszott Marton László választásában.

TERVEK, DILEMMÁK, ÉVADOK

Játék a kastélyban. Schiller Kata felvétele

A Vígszínház-Pesti Színház komplexum egyedülálló monstrum Budapest és Magyarország kulturális térképén. A Vígszínház a maga 1055 fős nézőterével a legnagyobb színházterem Magyarországon, s ha ehhez hozzávesszük a Pesti Színház 560 fős nézőterét – csak összehasonlításképpen: az Operettszínház 901, a Nemzeti Színház 619 férőhelyes -, a mindenkori igazgatónak a színházesztétikai, színházművészeti kérdések előtt – jó esetben: mellett – azzal az igencsak prózai feladattal is számolnia kell, hogy estéről estére egy magyar kistelepülés teljes lakosságát kell becsábítania játszóhelyeire.
A jegyárbevételek minél magasabb szinten tartása, vagyis a „nézőszám-optimalizálási kényszer” az egyik oldalon, az igényes, magas színvonalú előadások létrehozása a másikon – ezzel a kettős, skizofréniára csábító problémahalmazzal találkozik nap nap után a Vígszínház igazgatója. Az előadásoknak tehát találkozniuk kell a Vígszínház és a Pesti Színház évtizedek során kialakult közönsége ízlésével és igényeivel. Kényes feladat, amellyel természetesen Eszenyi Enikőnek is szembe kellett és kell néznie. Igazgatása első két évének műsorpolitikájáról megállapítható, hogy legfőbb jellemzője az óvatosság, a biztonságra törekvés volt. A hosszú évek, olykor évtizedek óta műsoron lévő, „tuti telt házak” (A dzsungel könyve, A padlás, Játszd újra, Sam!, Tévedések vígjátéka) megtartása mellett két Shakespeare (Othello, Rómeó és Júlia), egy Csehov (Ványa bácsi), két (vagy inkább három) Molnár Ferenc (Egy, kettő, három, Az ibolya, Játék a kastélyban), két kortárs magyar dráma (Romlás, Kalocsa), egy opera (Varázsfuvola), két musical (Hegedűs a háztetőn, Túl a Maszat-hegyen), egy XVIII. századi angolregény-adaptáció (Tom Jones), négy kortárs külföldi dráma (A nő vágya, Mindent anyámról, Az öldöklés istene, Mikve), egy monodráma (A vörös oroszlán) és egy „házi bemutató” (period…) szerepelt Eszenyi első két évadjának műsorán. Évekre bontva így festett a Vígszínház és a Pesti Színház 2009/2010-es és 2010/ 2011-es szezonja:2009/2010

Vígszínház
Shakespeare: Othello. 2009. október 17.,
rendező: Eszenyi Enikő
Molnár Ferenc: Játék a kastélyban. 2009. október 24.,
rendező: Marton László
Mozart: Varázsfuvola. 2009. december 25.,
rendező: Marton László
Stein – Bock – Harnick: Hegedűs a háztetőn.
2010. március 12., rendező: Eszenyi Enikő
Pesti Színház
Stedron: A nő vágya. 2009. október 3.,
rendező: Lucie Malkova
Molnár Ferenc: Egy, kettő, három – Az ibolya.
2009. december 19., rendező: Szabó Máté
Almodóvar: Mindent anyámról. 2010. február 27.,
rendező: Kamondi Zoltán
Házi Színpad
Bartis Attila: Romlás. 2009. november 3.,
rendező: Szikora János (2010 februárjában már a Pesti Színházban és az évad végén újra a Házi Színpadon)

2010/2011

Mikve. Schiller Kata felvétele

Vígszínház
Csehov: Ványa bácsi. 2010. október 1., rendező: Marton László
Yasmina Reza: Az öldöklés istene. 2011. január 8.,
rendező: Kamondi Zoltán
Shakespeare: Rómeó és Júlia. 2011. április 4.,
rendező: Eszenyi Enikő
Pesti Színház
Hadar Galron: Mikve. 2010. október 8.,rendező: Michal Doñekal Presser – Varró – Teslár: Túl a Maszat-hegyen.
2010. december 11., rendező: Néder Panni e. h.
Fielding – Rogers: Tom Jones. 2011. március 5.,
rendező: Bezerédi Zoltán
Házi Színpad
Erdős Virág: Kalocsa. 2010. október 10.,
rendező: Néder Panni e. h.
Szepes Mária: A vörös oroszlán. 2011. március 18.,
rendező: Bodor Böbe
Vígszínház – Hátsó Színpad
Szőcs Artúr – Deres Péter és a társulat: period…
2010. december 19., rendező: Szőcs Artúr

Eszenyi Enikő nagy lendülettel, a szó legnemesebb értelmében látványos eszközökkel, sokféle teátrális elem bevetésével látott munkához. Kezdettől nagy hangsúlyt fektetett a külső megújulásra: megváltozott a színház logója és ezzel együtt honlapja is – a vidámságot-játékosságot, egyúttal eleganciát is sugárzó, fejjel lefelé fordított zöld, illetve szürke í és i betűk a „víg” és „pesti” szavakban hamar emblémává nemesedtek -, s az internetes bejegyzések szerint a közönség is fenntartások nélkül elfogadta a színház új prezentációját a közösségi terekben. A mindig is nagyon aktív közönségszervezési, jegy- és bérleteladási rendszer még intenzívebbé vált: a Vígszínház és a Pesti Színház előcsarnokában házi készítésű ajándékokkal várják a reménybeli bérletvásárló nézőket, a jegyszedők szórólapokat és műsorterveket nyomnak a kezünkbe; a következő évad programja hatalmas plakátokon díszíti a Vígszínház körúti homlokzatának oszlopait. 2009-ben megújult a Pesti Színház előcsarnoka, s a nézőfogadó terekben itt is (csakúgy, mint a Vígszínházban, ahol ennek már hosszú évekre visszatekintő hagyománya van az alsó büfészinten) folyamatosan kiállításokat rendeznek a színház nagy korszakairól, neves művészeiről.
Eszenyi Enikő a nyitás jegyében több pályázatot is meghirdetett: jelmezkészítési pályázatot a Képzőművészeti Egyetem hallgatói számára az Othellóhoz, jelenetíróit a középiskolás korosztály számára, videopályázatot a Rómeó és Júlia esetében. Szorosra fűzte kapcsolatát a Színművészeti Egyetem színész- és rendezőosztályaival (Néder Panni két előadást rendezett a 2010/2011-es tanévben, Tasnádi Bence megkapta a Tom Jones címszerepét, a Túl a Maszat-hegyen szereplőgárdájának gerincét Máté Gábor negyedéves színészosztálya adta), s számos új művészt szerződtetett a színházhoz (erről részletesebben később).
Az első évben testvériesen osztozott a négy bemutatón a korábbi igazgató, Marton László és az új, Eszenyi Enikő. Marton László rendezte a Játék a kastélyban-t, s ez több szempontból is jelzésértékű gesztusnak volt tekinthető: egyrészt a Marton-éra zökkenőmentes folytatását ígérte így a Vígszínház, másrészt Martonnak adni az új évad egyik nagyszínházi bemutatóját tisztelgést is jelentett az előd szakmai tudása előtt, mégpedig annak a gondolatnak a jegyében, amelyet Eszenyi így fogalmazott meg egy nyilatkozatában: „Mint színésznő vesztettem egy nagy igazgatót, de az egész társulat nyert egy nagy rendezőt.”5

SZÍNÉSZEK SZERZŐDTETÉSE ÉS ELBOCSÁTÁSA

Othello. Schiller Kata felvétele

Megvallom, amennyire megértem – és néhány komoly kifogástól eltekintve el is fogadom – Eszenyi Enikő első két évben megvalósított műsorpolitikáját, annyira nem értem színészszerződtetési, -elbocsátási politikáját. Meghirdetett programja szerint tehát elsősorban a Színművészeti Egyetemről frissen kikerülő tehetségekből (rendezőkből, színészekből) szándékozott válogatni, s szoros együttműködést akart kiépíteni a Képzőművészeti Egyetemmel. Kezdjük ez utóbbival, mivel ez nagyon rövid történet: a színház 2009-ben az Othello jelmezterveinek elkészítésére meghirdette a Moholy-Nagy Képzőmészeti Egyetem bármely szakos hallgatói számára a „Selyemkendő pályázat”-ot.6 Komoly szakmai zsűri – Kőnig Frigyes, a Képzőművészeti Egyetem rektora, Jánoskúti Márta jelmeztervező, B. Nagy Anikó művészettörténész, Zeke Edit jelmeztervező és Árvai György díszlettervező – bírálta el a beérkezett pályaműveket, s a nyertesek készítették el az Othello jelmezeit7 (a négyfős csapat: Szabados Luca, Ferenczi Réka, Kurdi Rebeka és Klimo Péter – a színlapon azonban már csak a három hölgy neve szerepel; nem leltem nyomát, hogy a fiatalember a munkafolyamat mely fázisában és miért tűnt el). Ez az izgalmas – és eredményes – kezdeményezés eddig folytatás nélkül maradt.
Úgy gondolom, Eszenyi Enikő első, igazgatóként abszolvált rendezése, az Othello sok mindent elárul arról, miként képzelte el a Vígszínházban honos játékstílus megváltoztatását, megújítását. Eszenyi nyilvánvalóan pontosan átgondolt társulatépítési koncepciót társított ahhoz a műsorpolitikához, amellyel a Vígszínház és a Pesti Színház „Eszenyi-korszakát” akarta és akarja felépíteni. Bemutatkozó – tetszik, nem tetszik: programadó – rendezésének, az Othellónak szereposztása nyilvánvalóan üzenet is volt: a dráma négy főszerepéből háromra – Othello, Jago és Desdemona szerepére – vendégművészeket hívott8 (a negyedik főszerepet, Emíliát Börcsök Enikő alakította – valamennyi kritika szerint remekül9). Mindhárom vendég megkérdőjelezhetetlenül magas színvonalú művész, s mi sem természetesebb, mint hogy vígszínházi szerepüket is kiválóan oldották meg.10 De hát kinek szólt a meghívásuk mögött rejlő üzenet? És vajon mi lehet annak az üzenetnek a tartalma, hogy az (egykori) Krétakör, a budapesti Katona József Színház és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház egy-egy kiváló, emblematikus színésze együtt játszik a Vígszínház új igazgatójának első rendezésében? Elképzelhető, hogy az üzenet címzettje a nagyközönség, pontosabban a Vígszínház közönsége volt – hiszen ugyanekkor a Pesti Színház egyetlen előadásába hívott vendéget Eszenyi: a Mikvében Elisha szerepét két vendégművésszel (Stefanovics Angélával és Tóth Orsolyával) kettőzte le. Valamelyest talán a szakmai közönség is címzettje lehet a szereposztás-üzenetnek: mostantól játékstílusában is megváltozik a száztizenöt éves színház – az új vezetés szakít a klasszikusok biztos sikert szem előtt tartó, magas színvonalú, de sohasem provokatív színrevitelének vígszínházi toposzával. Az Othello ebben az értelemben nem lenne más, mint Eszenyi Enikő Nyitott színház című, győztes igazgatói pályázatának valóságba átültetése, tartalmi kibontásának első példája. Csakhogy a folytatás – eddig legalábbis – elmaradt. A Vígszínház azóta abszolvált többi bemutatója – Hegedűs a háztetőn, Az öldöklés istene, Rómeó és Júlia (Marton László Varázsfuvola-rendezése már csak műfaji okokból is külön kezelendő) – nem ezen az úton megy tovább: nincsenek vendégszínészek, ami viszont azt jelenti, hogy a Vígszínház kiváló művészei között igenis tökéletesen ki lehet osztani mindenféle klasszikust, musicalt vagy mai szalondrámát.
Pedig ha volt üzenete az Othello szereposztásának, s az a Vígszínház művészeinek is szólt (volna), az legalább két vonatkozásban kemény, karakán tartalmú volt (illetve lett volna): 1. házon belül nem lehet kiosztani az Othellót; 2. tessék példát venni a meghívott művészekről (szakmai tudás, munkafegyelem). S mintha ennek a súlyos üzenetnek az egyenes folytatása lett volna az egy évvel később, 2010 októberében Marton László rendezte Ványa bácsi, ahová az Örkény Színházból érkezett két főszereplő, egy a „szabadúszásból”, egy pedig a Nemzeti Színházból.11 Értsd: ha az előző és az új igazgató is úgy oszt ki ennyire fontos szerepeket, hogy a színházban rendelkezésre álló erőket figyelmen kívül hagyja, az egyértelmű figyelmeztetés: előbb-utóbb komoly társulatátalakítási lépésekre kerül sor, talán éppen a fenti előadásokban már vígszínházi környezetben is bizonyított színészek bevonásával. De nem, ez az amúgy logikus gondolatmenet sem vezet sehová: sem az Othello, sem a Ványa bácsi vendégei nem lettek társulati tagok a Vígben,12 s az érintett korosztályokban semmiféle mozgás nem is volt az elmúlt két évben a Vígszínházban.

Romeo és Júlia. Schiller Kata felvétele

Ami a Színművészeti Egyetem végzős hallgatóit, illetve a bárhonnan szerződtetett „fiatalokat” illeti (a terminust itt önkényesen a huszonöt-harmincöt év közötti színészgenerációra használom), az első két Eszenyi-szezon elemzéséből nehéz lenne meghatározni a fejlesztés irányát. Két ténymegállapítás kívánkozik az áttekintés elé: 1. a Vígszínház harminc körüli korosztálya (is) nagyon erős, 2. ebben a korosztályban feltűnően nagy volt a fluktuáció a színházban.
A jelenlegiek közül a „befutott”, biztos pontnak számító fiatalok táborából még Eszenyi Enikő igazgatósága előtt szerződött a Vígszínházhoz Tornyi Ildikó és Varju Kálmán (2005, Marton-osztály); a későbbi, 2009-ben végzett Marton-Hegedűs D.-osztályból pedig Bata Éva és Józan László lett – ha nem is azonos szinten – a Vígszínház oszlopos tagja.
Bár csak részben tartozik vizsgált időszakunkhoz, de talán mégsem zárójelben kell beszélni arról, hogy a 2005-ben végzett Marton-osztályba járt a Vígszínház elmúlt hét évének jó néhány tehetséges fiatal színésze is, akik közül azonban ma már senki nincs a színháznál: Cseh Judit, Gilicze Márta, Juhász István, Telekes Péter (ő a kivétel: a 2011/ 2012-es évadtól visszaszerződik a Vígbe), Zeck Júlia. Ha ehhez a névsorhoz még hozzávesszük a 2004-ben végzett Hegedüs D. Géza-osztályból Csonka Szilviát, Danis Lídiát és Lajos Andrást (egyikük sem tagja már a társulatnak), s a már így is tekintélyes hosszúságú listát kiegészítjük az egészen rövid ideig ugyanebből az osztályból a Vígszínházban játszott Gidró Katalinnal, Kedvek Richárddal és Papp Dániellel,13 azt látjuk, hogy általános jelenség volt a Vígszínházban – jóval Eszenyi Enikő igazgatósága előtt is – a „házi nevelésű” (értsd: a színház igazgatóinak, vezető színészeinek, rendezőinek főiskolai, illetve egyetemi osztályaiba járt) színészhallgatók társulati taggá fogadása, majd feltűnően gyors távozásuk a színháztól. Biztosan fontos tanulságokkal szolgálna egy alapos esettanulmány, amely mind az érintett művészek, mind a színház illetékes vezetőinek megkérdezésével a miértekre keresné a választ. Jelen dolgozat keretében mindössze a tények rögzítésére van lehetőségem, de annyi azért már a fenti, hevenyészett statisztika alapján is világos, hogy a vizsgált időszakban tudatos társulatépítésről nem lehet beszélni a Vígszínház esetében.14
Az Eszenyi-éra eddigi két évadát vizsgálva sajnos megállapítható, hogy e téren a helyzet nem javult: a fiatalabb korosztály jövés-menése folytatódik, sőt, a helyzet mára – legalábbis a külső szemlélő számára – értelmezhetetlenné vált. Mert míg korábban majdhogynem szabályként működött, hogy sokéves tanár-tanítvány viszony alapozta meg a végzős színészhallgatóknak a Vígszínház társulatába való beillesztését,15 Eszenyi Enikő igazgatása alatt ez a rendszer már csak egészen prózai okokból sem működhetett tovább. Eszenyi Enikő nem tanít a Színművészeti Egyetemen, így természetesen nem is lehetnek éveken keresztül „kinevelt”, egyetemi színtű szakmai képzésben részesült tanítványai, akikkel társulatépítési elképzeléseit megvalósíthatná – miközben az elmúlt évtized színészmozgásai azt mutatják, hogy egy ilyen kapcsolat egyáltalán nem biztosíték a sikeres társulatépítésre.
A Vígszínház augusztus elején frissített honlapján olvasható a legújabb társulati névsor, amellyel a 2011/2012-es évadnak nekivág a színház. Negyvenkét színész,16 akik között új tag: Géczi Zoltán (Hegedüs D. Géza-osztály, 2004), Herczeg Adrienn (Hegedüs D. Géza-osztály, 2004), Járó Zsuzsa (Máté Gábor-osztály, 2002), Karácsonyi Zoltán (Marton László-osztály, 1997), Kerekes József (Szinetár Miklós-osztály, 1986), Lengyel Tamás (Marton László-osztály, 2001), Pindroch Csaba (néhány év szabadúszás után idén visszaszerződött, Marton László-osztály, 1997), Réti Adrienn (Marton-Hegedüs D.-osztály, 2009), Telekes Péter (néhány év után szerződik újra a Vígszínházhoz, Marton László-osztály, 2005). A kilenc új tagból hét (!) „ősvígszínházas” abban az értelemben, hogy valamennyien vagy Marton László, vagy Hegedüs D. Géza osztályába jártak: úgy tűnik, itt is az a társulatépítési hagyomány érvényesül, hogy mindenekelőtt a „vígszínházi iskolán” nevelkedett színészekben bízik meg a színház mindenkori vezetése. Ha ezt megértjük, akkor megkockáztatható, hogy Eszenyi Enikő igazgatói programjának a színésztársulat megújítására vonatkozó, feltételezhetően nagyon fontos elképzelései eddig kudarcot vallottak. Visszatekintve társulatépítési döntéseire, az első, de még a második év vizsgálatakor is kirajzolódni látszik egy, a vígszínházi szokásjogot gyökereinél megtámadó, már-már forradalmian új személyzeti politika – és itt válhatott előnnyé az, hogy Eszenyi Enikő semmilyen módon nem kötődött a Színművészeti Egyetemhez, nem kötötte semmiféle jó-rossz beidegződés akkor, amikor új, fiatal erőket keresett színháza új arculatának kialakításához.
Eszenyi Enikő még meg sem kezdte igazgatói munkáját, amikor egy sikeres beugrás után puhatolózó tárgyalásokat kezdett Kovács Patríciával (a 2003-ban végzett, mára legendássá vált Máté Gábor-Horvai István-osztály oszlopos tagjával), s 2009 szeptemberétől le is szerződtette;17 egy évvel később ugyanebből az osztályból szerződtette Mészáros Mátét, s a 2011/2012-es évadtól Járó Zsuzsa is tagja a Vígszínház társulatának.
Ugyanekkor, 2009-ben szerződtette az egykor volt Krétakörből Láng Annamáriát és a Kerényi Imre operett-musical osztályában 2005-ben végzett, kivételes zenei tehetségű Szemenyei Jánost is. S így már – ha mindebből persze még nem is világos Eszenyi társulatépítési koncepciója – annyi azért körvonalazódni látszik, hogy milyen irányban indult el, amikor a Vígszínház játékstílusának megújításáról gondolkodott. Az Othello fentebb elemzett, radikális – de csak egyszeri alkalomra szóló! – szereposztási nyitása, vagyis a régi vígszínházasok és az egészen más művészi ars poeticájú színházi közegekből érkezett vendégművészek „összeeresztésének” folytatása, hosszú távú megfogalmazása lehetett (és részint még lehet is!) a Kovács Patrícia-Járó Zsuzsa-Láng Annamária-Mészáros Máté-Szemenyei János ötös vígszínházi taggá avatása. Impozáns névsor, minden színházigazgató elégedetten dőlhetne hátra székében, ha társulatában tudhatná ezt az öt színészt. Ha játékmód-megújításról, szemléletváltásról túlzás lenne is beszélni, az bizonyos, hogy fontos lépésként kell értékelni Eszenyi ezen új, színészszerződtetési döntéseit: ez a személyzeti politika nyitott színház-programja megvalósításának szerves része!
Lehetett volna. Mert a 2011/2012-es szezonban már sem Szemenyei János, sem Láng Annamária, sem Kovács Patrícia nem tagja a Vígszínház társulatának. Az okok elemzése messzire vezetne, akit érdekelnek a részletek, (részben) megtalálhatja a válaszokat az érintettek nyilatkozataiban.18 Nagyon szomorú azonban az a közös pont, amely e távozások okait firtató kérdésekre plasztikusan kirajzolódik: a csalódás. Csalódás a megkapott feladatokban, csalódás a megkövetelt játékstílusban, csalódás az uralkodó munkamorálban. Valahogy mintha mindegyik esetben az történt volna, hogy Eszenyi Enikő, a remek színházcsináló igazgató, színész és rendező pontos elképzelésekkel rendelkezvén arról, hogyan akarja megújítani-megváltoztatni a Vígszínházban uralkodó szerepértelmezési beidegződéseket, és hogy milyen új játékstílus(ok) felé szeretne nyitni, amint erre lehetősége nyílott, megtette az első – bátor! – társulatátalakítási, -megújítási lépéseket. Csakhogy Eszenyi Enikő, a rettenetesen elfoglalt igazgató nem tudja a valóságba átültetni a színházcsináláshoz nagyon értő színész-rendező Eszenyi Enikő átgondolt koncepcióját, képtelen következetesen végigvinni a „vígszínházi stílus” jelentős megújítását célzó elképzeléseit. Az első lépéseket megtette-megteszi: színházába hívja azokat a színészeket, akikre programja megvalósításához szüksége lesz – pedig ezzel nyilván konfliktusokat is fel kellett vállalnia; nem hiszem, hogy nagyot tévednék, amikor feltételezem, hogy a társulaton belül nem kevés értetlenséget váltottak ki első, társulatépítési döntései -, majd ki tudja, miért, talán leginkább idő- és energiahiány miatt, képtelen volt tovább építkezni, az új erőkben rejlő energiákat, szakmai tudást saját maga és színháza javára kamatoztatni. Ehelyett – egy-két kivételtől eltekintve – semmiféle szakmai kihívást nem jelentő szerepekben léptette fel a színház új arculatának kialakítására hivatott, új színészeit.19 Mi sem természetesebb, mint hogy ezek a jóval magasabb színvonalú, tehetségüket-tudásukat maximálisan kiaknázó munkához szokott művészek előbb-utóbb feltették a kérdést – talán Eszenyinek is, de önmaguknak egészen biztosan -, hogy mi szükség van éppen rájuk a Vígszínházban. Majd amikor nem kaptak megnyugtató választ, a távozás mellett döntöttek. Talán mondanom sem kell, a mai világban azért is tiszteletre méltó egy ilyen döntés, mert a színészvilágban igencsak értékes (és egyre ritkább) biztos havi jövedelemről mondtak le. Ráadásul egyikük sem valamely biztos állásért, jobb anyagi feltételekkel kecsegtető szerződésért hagyta ott a Vígszínházat; mindannyian szabadúszók lettek, Láng Annamária ráadásul előrehaladott terhes, s annak ellenére választotta a távozást, hogy Eszenyi Enikő – igen fair módon! – legalább a gyes-gyed idejére marasztalta.20
Azért van e szomorú történetben egy örvendetes „kakukktojás” is: Mészáros Máté. Az ő esete mintha biztatóan eltérne a többiekétől. Ő is a 2003-as Máté Gábor- Horvai István-osztályban végzett, azután nyolc éven át Egerben játszott, egészen Csizmadia Tibor igazgatói mandátumának lejártáig, majd egyike lett azoknak, akik önként távoztak, s nem vesznek részt abban a dicstelen folyamatban, amelyet az új igazgató, Blaskó Balázs hirdetett meg programjában, s amelynek sarokköve az elmúlt nyolc év során felépített értékek megsemmisítése. Mészáros Máté 2010 augusztusában szerződött a Vígszínházba. Ő az egykori Máté-osztály talán legsikeresebb tagja: sorra játszotta a jelentős szerepeket Egerben – többek között az Éjjeli menedékhelyben, A párnaemberben, A velencei kalmárban, a Szentivánéji álomban, a Hegedűs a háztetőn-ben, a Mayában -, s az évek során kapott egyéb díjak mellett 2008-ban, elsőként osztálytársai közül, a Jászai Mari-díjat is megkapta. Idén augusztusban az AlkalMáté Társulat szokásos, zsámbéki „osztálytalálkozóján” az ő élettörténetét tűzték műsorra, s ez a sorozat legsikerültebb darabja lett. A Vígszínház három előadásában kapott lehetőséget: Szása a Hegedűs a háztetőn-ben, Benvolio és Lőrinc barát a Rómeó és Júliában, valamint játszik a period…-ban. Ezenkívül átveszi Epres Attila szerepét Az öldöklés istenében, s tudható, hogy a következő évadban fontos szerepekben számít rá mind Eszenyi Enikő, mind Marton László, mind a vendégrendezni hívott Gothár Péter is. Az ő esetében mintha valóban határozott koncepció állna a szerződtetés hátterében: Eszenyi Mészáros kapcsán szerepkörökben és játékstílusban gondolkodott, vagyis a Vígszínház művészeinél megszokott szerepértelmezéstől eltérő színházfelfogás befogadására tesz kísérletet – remélhetőleg sikerrel. Az első visszajelzések mintha ezt látszanának igazolni: Rómeó és Júlia-beli alakításait mind a közönség, mind a kritika egyöntetű elismeréssel fogadta,21 a period…-ban pedig természetesen „lubickol” szerepében, hiszen itt kifejezetten az AlkalMáté-s előadások stílusára hajazó munkában vehet részt. Az is egészen nyilvánvaló, hogy Mészáros Máté alkata mind az említett Epres Attila, mind a színházat szintén nemrég elhagyott Hajdu István (a színészet helyett a tv-s műsorvezetés és a celeblét örömeit választó Steve) karakterére rímelhet: személyében szereptípusaik magas színvonalú megoldására találta meg az ideális színészt Eszenyi Enikő. Kiváló – igazgatói! – szemre vall, hogy Eszenyi felismerte Mészáros Máté tehetségében, szakmai tudásában a lehetőséget, hogy képes lehet hosszú távon is betölteni a két, említett színész által hagyott űrt.

KÉT ELŐADÁS: AZ ESZENYI-ÉRA ESSZENCIÁJA

Romlás. Schiller Kata felvétele

2009. december 18-án a Vígszínház új játszóhellyel bővült: az épület művészbejáróján át megközelíthető, évek óta az épület legfelső emeletén működő Házi Színpadhoz csatlakozott a nagyszínpadból leválasztott, apró nézőterű Hátsó Színpad. A Deres Péter-Szőcs Artúr szerzőpárossal jelzett előadás volt az első – eleddig azonban folytatás nélkül maradt – előadás szintű jelzés arra, hogy milyen új utakon indul(na) el a Vígszínház Eszenyi igazgatása alatt. Szőcs Artúr 2005-ben végzett színész szakon a Színművészeti Egyetemen, majd a Vígszínházba szerződött, ahol azonnal fontos szerepeket játszott (például a János vitézben, a Képzelt betegben, a Tévedések vígjátékában, a Luluban, a Liliomban, A kertész kutyájában), majd 2006-ban Babarczy László felvette induló rendezőosztályába (ugyanebben az osztályban végzett Néder Panni is, aki a Vígszínházban tavaly két előadást is rendezett). Szőcs egyik vizsgaelőadása volt a period…, s ehhez – mint egy nyilatkozatában elmondta22 – teljesen szabad kezet kapott Eszenyi Enikőtől mind a darab, mind a színházon belüli játszóhely megválasztásában. Az eredmény egy több mint ígéretes előadás lett, amely a Vígszínházban teljesen szokatlan, a mai alternatív színházi közegben megszületőkre hajaz, azzal a plusz pikantériával, hogy a színház fiatal, sokat foglalkoztatott színészei (Tornyi Ildikó, Bata Éva, Varju Kálmán) s az egy éve szerződtetett Láng Annamária, valamint a Vígszínház közönsége számára minden bizonnyal jórészt ismeretlen „külsősök” (Géczi Zoltán, Rusznák András) mellett a színház „nagy öregjei” közül is ott vannak néhányan (Pap Vera, Venczel Vera, Dengyel Iván). A nagyszínpad hátsó fertályán, majdnem díszlet nélküli térben – egy kanapé, egy rácsos kalitka és a színpadi felépítmények (létrák és csupasz falak) – játszódik a történet, ez az izgalmas jelenetfüzér a magányról; a Csáki Judit által feelingszínházként definiált előadás23 a boldogtalansághoz vezető élethelyzetek kaleidoszkópját mutatja be, sok rendezői és színészi ötlettel. Szőcs rendezéséről Rádai Andrea találóan fogalmazta meg kritikájában: „…nem szédítő, nagy igazságokkal, hanem ordas közhelyekkel dolgozik: mindegyik történetet és mondatot hallottuk vagy mondtuk már, de – és ez a period… fő érdeme – nem közhelyessé, hanem közös hellyé válik az előadás egésze.”24 Számomra az előadás megszületésének a ténye legalább annyira fontos, mint elismerten magas színvonala: létrejötte azt jelzi, hogy Eszenyi Enikő, ha óvatosan is, ha most még csak egy eldugott helyszínen és ha enyhén „alternatív” időpontban is, de útjára indít egy, a Vígszínházban előzmények nélküli előadástípust. Eddig kilenc alkalommal játszották (a nyilvános főpróbával együtt tízszer), és a period…-nak máris alakul egy folyamatosan bővülő „törzsközönsége”, amely az internetes bejegyzések tanúsága szerint egyértelműen lelkesedik ezért az itt újnak számító játékstílusért. Az előadás – bár különböző okok miatt jelentősen megváltozott szereplőgárdával – műsoron marad a 2011/2012-es évadban is, s ez jó hír. Az már a jövő kérdése, lesz-e folytatása ennek a kezdeményezésnek, vagy csak egyszeri, Szőcs Artúr személyének szóló másságnak (volt?) tekinthető. Reményeim szerint többről van szó, mint amit Csáki Judit már idézett kritikája végén, érezhető óvatossággal fogalmazott: meg: „…vicces, hogy afféle alterhely született a patinás nagyszínház eldugott hátsó fertályán.”Az öldöklés istene

Megfejthetetlen, a sikeres jövőbe vetett reményt illetően óvatosságra intő rejtély számomra, hogyan fér meg egymás mellett ugyanazon a színpadon – ráadásul legtöbbször ugyanazon az estén, egymás után játszva – a period… és Yasmina Reza sikerbulvárja, Az öldöklés istene. Először a nagyszínpadon eljátsszák Kamondi Zoltán rendezésében, sztárszereposztásban – Börcsök- Epres-Eszenyi-Kern kvartett! – a Yasmina Reza-darabot, majd ugyanott, hátul, pár tucat kivételezett előtt a Szőcs Artúr rendezte „majdnem performanszot”. Szégyellnivalóan üres, alpári ripacséria héttől fél kilencig, biztatóan tehetséges, igazi színház kilenctől fél tizenegyig. A kritika által ritka egyöntetűséggel elutasított Kamondi-rendezés25 valóban menthetetlen. Kezdve az elhibázott térválasztáson (kamaradarabról van szó, amelynek nyilvánvalóan a Pesti Színházban lenne a helye – Londonban, Párizsban, Zürichben értelemszerűen jóval kisebb térben játsszák), a darab tökéletes félreértésén át (szavahihető külföldi kollégám megesküdött rá, hogy Bécsben a Burgtheater előadása egy élvezetes, bár nem túl elmélyült társadalomrajz, sok, ízléssel tálalt humorral – no, mindennek nyoma sincs a Vígszínházban) egészen a színészvezetés jól érzékelhető hiányáig (az embernek az a benyomása, hogy ki-ki vérmérséklete, ízlése – s talán az adott esti hangulata – szerint oldja meg szerepét). Ahogy Pethő Tibor írja kritikájában: „…Kamondi Zoltán rendező a szalonspicc filozófiájú darabot infernálisan alpári, kocsmai pankrációvá züllesztette. Ordináréság, harsány ízléstelenség ül nászt a szellemtelen unalommal. Spékeli ezt a legolcsóbb üres ripacskodás, amely elsősorban a rikoltozó, hisztériázó Eszenyi Enikő sajátja. Kern András visszafogott a flegma ügyvéd szerepében. Börcsök Enikő tehetségét jelzi, hogy még ebben a kulimászban is képes, ő egyedül, a hiteles megszólalásra.”26 A fenti, szigorú kritikában nem említett, a következő évadtól az Örkény Színházhoz igazoló Epres Attila helyét – mivel az állandó telt házas előadás természetesen ott szerepel a 2011/ 2012-es repertoáron – a most leszerződtetett Mészáros Máté veszi át.

NÉHÁNY KONKLÚZIÓ

Ványa bácsi. Schiller Kata felvétele

Az Eszenyi Enikő rendezte előadásokra – Othello, Hegedűs a háztetőn,27 Rómeó és Júlia (idetartozna még az Augusztus Oklahomában is28) – nem térhetek ki részletesen, pedig persze tanulságos lenne elmerülni a részletekben29 – így összefoglalóan csak annyit a három (négy), már igazgatóként abszolvált rendezéséről, hogy ezekben sorra-rendre visszatérni látom mindazokat az erényeket és hibákat, amelyek első két évének színházigazgatását is jellemezték: ötletgazdagság, izgalmas, sokat ígérő víziók, egyes részletek alapos kidolgozása, bátor kezdeményezések a pozitívumok oldalán, mindezek felébe-harmadába maradása, következetlenség,30 kapkodás és érthetetlen irányváltások a negatívumok között.
Az első két Eszenyi-év vizsgálata alapján meggyőződésem, hogy még minden lehetséges, a folytatás teljességgel kétesélyes: Az öldöklés istene-típusú sikerhajhászó üresség alapján történő továbbépítés ugyan a közönség- (és gazdasági?) sikert meghozhatja, de borítékolhatóan végletesen elbulvárosítja a Vígszínházat. A nagyon jó Romlással, az elfogadható színvonalú – bár ugyancsak abszolút bulvár! – Mikvével és elmélyülten végiggondolt, következetesen megrendezett Shakespeare, Csehov s egyéb klasszikusok színrevitelével, minimum a Játék a kastélyban-színvonalon kivitelezett magyardráma-előadásokkal, különösképpen pedig a period…-típusú izgalmas és színvonalas másság befogadásával viszont Eszenyi Enikő igazgatása alatt a Vígszínház a magyar színházi élet meghatározó jelentőségű, fontos központjává válhat. A társulat – színészek, dramaturgok, rendezők – magas szakmai színvonala adott, Eszenyi színészi, rendezői tehetsége, vezetésre termettsége ugyancsak: az esély tehát megvan.
A kívülálló számára egyetlen komoly veszély látszik világosan, az, hogy Eszenyi Enikő felőrlődik a színházigazgatás gazdasági, szervezési. intézményirányítási és művészi feladatai közt. Pedig előbb-utóbb választania kell (de azért inkább előbb, mint utóbb), mivel úgy tűnik, e kétféle feladatkör együttes ellátása meghaladja képességeit: vagy a színházvezetéssel járó adminisztrációs, gazdálkodási stb. feladatokat látja el minden erejével, vagy színháza művészi programjával, a következetes társulatépítéssel, egy markáns műsor- és színházesztétikai program kidolgozásával foglalkozik, minden idejét és energiáját erre áldozva. Arra ugyanis nem képes – s erről is szólt első két éve a Vígszínház élén -, hogy egyszerre rendezzen arculatmeghatározónak szánt, magas színvonalú előadásokat, eközben fontos szerepekben színpadra lépjen,31 egyúttal társulatot építsen, ám mindeközben irányítsa a Pesti Színház átépítését, külföldi turnékat szervezzen, gazdálkodási döntéseket hozzon, politikusokkal tárgyaljon stb., stb.
Az első két év sikerei és kudarcai egy dologra bizonyosan figyelmeztetnek: válaszúthoz érkezett Eszenyi Enikő igazgatása alatt a Vígszínház. Belesüpped a hazánkban egyre terebélyesedő színházi kommersz-mocsárba, vagy felvállalja a nyitott színház-programot, kísérletezni, kidolgozott koncepció alapján, következetesen társulatot építeni, igényes előadásokkal – a bukás kockázatát is vállalva – közönséget nevelni. Tertium non datur.321 A legteljesebb anyagot a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében találhatja meg az érdeklődő.
2 Kitűnő forrás a város múltjának tanulmányozásához a Budapest folyóirat (hosszabb-rövidebb megszakításokkal 1945 óta ma a 34. évfolyamánál jár), valamint például Zeke Gyula: Kávézók kalauza. Budapest, 2005 vagy Saly Noémi tanulmányai, kiállításai, filmforgatókönyvei.
3 Budapest, 1988.
4 Az idézeteket betűhív formában közöltem.
5 Mi példát mutathatunk a feszültségek közepette. Vasvári G. Pál interjúja Eszenyi Enikővel. Vasárnapi Hírek, 2011. január 11.
6 Fidelio, 2009. július 22.
7 A kritika nem fogadta egyöntetű lelkesedéssel a jelmezeket; például Molnár Gál Péter: A vigszínházi mór. NOL 2009. október 18.: „A katonaparádé uniformisai a történelmi viseletek helyett elfogadható fölfogásbeli változtatás, jóllehet az iparművészeti növendékek tervező kalákája időnként túlzásokba esik. A gázmaszkos katonák, hátukon szőlőpermetező készülékkel, Othello vasúti kalauznak öltöztetése, a hadinép csíkos alsónadrágjai tervezői mellétalálatok.” De a rendező, Eszenyi Enikő teljes mértékben elégedett volt az eredménnyel: „Számomra a pályázat egyértelmű győztesei, mert munkájukból kiderül: az Othello című darab értő elemzése, rendkívül eredeti látásmód, nagyszerű rajzkészség, különleges anyagválasztás. A nyertes pályázat abszolút illeszkedik rendezői elképzelésemhez. Nagy tehetségű diákok, akikkel öröm lesz együtt dolgozni.”
8 Othello: Nagy Zsolt, Jago: Fekete Ernő, Desdemona: Béres Márta.
9 Például Koltai Tamás: Zűr a körletben. Élet és Irodalom, 2009. október 22.; Csáki Judit: Másságfrász – az Othello a Vígszínházban. Magyar Narancs, 2009. november 5.; Nagy Gergely Miklós: A fehér mór. Ellenfény, 2009/11.
10 Lásd Török Tamara: „Most ringat egy mohos csónak…”. Beszélgetés Fekete Ernővel. SZÍNHÁZ, 2010. október, 34-38.
11 Hámori Gabriella (Jelena Andrejevna), Gálffi László (Ványa bácsi), Benedek Miklós (Szerebrjakov) – ez utóbbi már Marton 2009. őszi, Játék a kastélyban-rendezésében is vendégeskedett -, Margitai Ági (Vojnyickaja).
12 Tudomásom szerint Béres Mártát és Nagy Zsoltot szerette volna szerződtetni Eszenyi, azonban mindketten nemet mondtak; a többiek esetében fel sem merült, hogy a Vígszínház társulatához szerződjenek.
13 Együtt lehetett őket látni a rövid életű, mind a közönség, mind a kritika által hűvösen fogadott, Hegedüs D. Géza rendezte Ovidius-adaptációban, az Istenek gyermekeiben (bemutató: 2003. december 23.).
14 Hogy nem a Hegedüs D. Géza-osztály szakmai felkészültségével vagy tehetségével volt baj, bizonyítja Hajduk Károly, Keresztes Tamás és Pető Kata pályája: a fiúk a végzés óta a Katona József Színház tagjai, nem is akármilyen eredményekkel dicsekedhetnek, Pető Kata pedig néhány kaposvári év után Bodó Viktor Szputnyik társulatának tagja, folyamatosan játszik Bodó grazi előadásaiban – például milyen Julika volt a Liliomban! És még ugyanebből az osztályból mintha felvillanni láttam volna – egy „félmondatos szerepben” – a Rómeó és Júliában Czapkó Antalt is, aki a szombathelyi Weöres Sándor Színházban játszott az elmúlt években; ő vajon mit keresett itt?
15 Ez jórészt igaz volt a korábbi évjáratokra is: Csőre Gábor, Fesztbaum Béla és Majsai-Nyílas Tünde 1997-ben végzett Marton László osztályában, s mindketten azonnal a Vígszínházba szerződtek; Gyuriska János 1999-ben Horvai István osztályában végezve került a Vígbe; még korábban Hullan Zsuzsa 1987-ben végzett Marton László osztályában. Hosszú évtizedekre visszatekintő hagyománya volt tehát annak – valójában Várkonyi Zoltánig követhető vissza ez a rendszer; ő 1949-től harminc éven át tanított a Színművészetin -, hogy a Vígszínház igazgatói székében olyanok ültek, akik egyúttal osztályvezető tanárok is voltak a Színművészeti Egyetemen (korábban: Főiskolán).
16 A 2010/2011-es évadban negyvenegy színész neve szerepelt a társulati névsorban.
17 Ugyanekkor szerződött a színházhoz a frissen végzett Tarr Judit – ő már nem tagja a társulatak – és Molnár Áron (mindketten Hegedüs D. Géza osztályába jártak), az utóbbi jelenleg TEVA-ösztöndíjas (korábban Józan László is a főszponzor ösztöndíjasa volt).
18 Szemenyei János súlyos okokat-megállapításokat tartalmazó interjúját az előző, szeptemberi lapszámban olvashatják, Kovács Patrícia a nyár elején egy Kovács Bálintnak adott interjúban beszélt nagyon őszintén távozásának okairól (http://www.origo.hu/kultura/20110621-poszt-2011-kovacs-patricia-otthagyja-a-vigszinhazat-interju.).
Láng Annamária pedig már egy februári interjújában érzékeltette, hogy nem tudja megszokni a Vígszínházat (http://divany.hu/kultur/ 2011/02/10/lang_annamaria_a_normalis_eletrol_le_kell_mondani/).
19 Kovács Patrícia: Lydia (Egy, kettő, három), Hódel (Hegedűs a háztetőn), Paula Cugno (A nő vágya), Miki (Mikve), Honour (Tom Jones); remeklés volt viszont Maszat Janka-alakítása (Túl a Maszat-hegyen); Láng Annamária: Cejtel (Hegedűs a háztetőn), Jenny Jones (Tom Jones), de kitűnő volt a period…-ban; Szemenyei János: Motl (Hegedűs a háztetőn), Zeneszerző (Egy, kettő, három, Az ibolya)
20 Jelen áttekintés keretében nem térhetek ki az összes, az elmúlt évek során a Vígszínházból távozott művészre; pedig nyilván fontos adalékokkal szolgálhatna például az idén az Örkénybe „igazolt” Epres Attila vagy a tavaly a Szputnyikba szerződött Lajos András, vagy még korábban Csonka Szilvia, Juhász István, Gilicze Márta és a többiek (összesen huszonhárman [!] az elmúlt nyolc év során) távozásuk okaival kapcsolatban.
21 Például Koltai Tamás: A Rómeóra nem rímel a grapefruit. Élet és Irodalom, 2011. április 8.; Tompa Andrea: Robbanás után. színházonline, 2011. április 4.; Kovács Dezső: „Néző, légy elnéző”. revizor.hu, 2011. április 14.; Nyulassy Attila: Csábító ötletek. http://7ora7.hu/ programok/romeo-es-julia-8/nezopont
22 http://7ora7.hu/hirek/szocs-artur-folyamatban, 2011. április 14.
23 Magyar Narancs, 2011. február 10.
24 A szenvedés/ly közös. http://revizoronline.com/hu/cikk/2949/period-vigszinhaz/, 2011. február 8.
25 Például Koltai Tamás (Élet és Irodalom, 2011. január 21.), Pethő Tibor (Magyar Nemzet, 2011. január 24.), Tarján Tamás (revizor.hu, 2011. február 6.), Csáki Judit (Magyar Narancs, 2011. február 10.), Kézdi Beáta (Heti Válasz, 2011. február 14.).
26 Pethő Tibor: A végletekig lerondított zakó. Magyar Nemzet, 2011. január 24.; lásd még a a 25. jegyzetben közöltek mellett: Kovács Bálint: Hallgat a felszín, részeg a mély. Yasmina Reza: Az öldöklés istene – Vígszínház. Ellenfényonline, 2011. január 21.
27 Bár a terjedelmi korlátok megakadályozzák az előadás elemzését, azt mindenképen meg kell említeni, hogy kivételesen profi világítás működteti a produkciót – Páricska Péter és Horinka János munkája -; lásd a SZÍNPAD című folyóirat 2010/3. számát, amely több, nagyon színvonalas tanulmányt szentelt a produkciónak, a Vígszínház megújított világítástechnikájának, illetve a Pesti Színháznak: Szabó-Jilek Iván: Ha én gazdag volnék. 5-11., Kiss Péter: Gyorsváltozás a Vígszínházban. 11-13., Illyés Ákos: Sikeres ráncfelvarrás. 14-16.
28 Pedig a régi és az új vezetés közötti átmenet fontos állomása volt, amikor Eszenyi Enikő mint frissen kinevezett igazgató, de még a Marton László vezette Vígszínház műsortervének részeként 2009 márciusában megrendezte az Augusztus Oklahomában-t. Vendégművészeket is hívott, méghozzá két volt krétaköröst: Láng Annamáriát és Gyabronka Józsefet. Már itt lehetett (volna) sejteni, hogy Eszenyi társulatépítési elképzeléseire, a vígszínházi játékstílus átalakításával kapcsolatos szándékaira utal e két fontos szerep ilyetén kiosztása. Láng Annamária számára a folytatás nem is maradt el: a következő évadtól a Vígszínházhoz szerződött, de Gyabronka József azóta nem lépett fel Eszenyi Enikő színházában. Egyébként a hatalmas közönségsikerű, ám jobbára negatív kritikai visszhangot keltett előadást Janisch Attila beválogatta a POSZT az évi versenyprogramjába (e sorok írója és a szakmai közönség meglepetésére), és Börcsök Enikő alakításával – teljesen megérdemelten – el is hozta „A legjobb női mellékszereplő” díját. Mondhatni tehát, hogy ha a szakmai siker nem volt is egyöntetű, összességében mégis jól indult Eszenyi Enikő igazgatói munkája. Első, teljes évadjában ugyan nem volt „POSZT-érettnek” minősített előadása, de idén a XI. POSZT válogatói (Szilágyi Lenke fotóművész, Vekerdy Tamás pszichológus, és Urbán Balázs színikritikus) úgy ítélték meg, hogy a Pesti Színházban játszott Mikvének, Hadar Galron művének Michal Dočekal rendezésében ott a helye a versenyprogramban. Az eredmény: Papp Vera Shoshana megformálásáért elnyerte „A legjobb női alakítás” díját.
29 Az érdeklődő olvasók számára néhány fontosabb kritika az Othellóról: Molnár Gál Péter: A vígszínházi mór. nol.hu, 2009. október 18., Tarján Tamás: O., a v-i m. – Othello. kultura.hu, 2009. október 18., Kovács Dezső: Fekete, fehér. revizoronline, 2009. október 21., Csáki Judit: Másságfrász – az Othello a Vígszínházban. Magyar Narancs, 2009. november 5., Sz. Deme László: A mór színeváltozása. Színházportál, 2009. október 19., Szántó Judit: Egy rendkívül becsületes ember. SZÍNHÁZ, 2009. december; a Hegedűs a háztetőn-ről: Zappe László: Se tető, se tét. nol.hu, 2010. március 16., Lőrincz Katalin: Teljes életnagyságban – Hegedűs a háztetőn. kultúra.hu, 2010. március 13.; a Rómeó és Júlia néhány kritikájára a szöveg egyéb helyein már utaltam.
30 Tarján Tamás szép kifejezésével: „fantáziagazdag következetlenség”. In A hely szerelme. Shakespeare: Rómeó és Júlia. Criticai Lapok, 2011/5-6. 27.
31 Pedig – mondhatjuk: természetesen – a Mikve főszerepében brillíroz (Az öldöklés istenében viszont ő is éppoly rossz, mint kollégái).
32 A 2011/2012-es évad tervei igazán optimizmusra adnak okot: Eszenyi Enikő május 25-én tartott sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy vendégként Zsótér, Gothár, Csizmadia és az újvidéki Puskás Zoltán fog rendezni, s az is biztosnak tűnik, hogy 2013-ban Ascher is vállal egy rendezést (igaz, azóta híre ment, hogy a korábban a műsortervben szerepelt Lüszisztraté-bemutató elmarad), Szőcs Artúr is rendez, a period… műsoron marad, s Fesztbaum Béla is lehetőséget kap rendezni; folytatódnak az ifjúsági programok, és új, iskolai előadás-sorozatot terveznek, valamint megemlékeznek Várkonyi Zoltán és Örkény István születésének századik évfordulójáról.

A VÍGSZÍNHÁZ GAZDASÁGI HELYZETE

A Vígszínház elmúlt két (három) évének gazdasági helyzete a következőképpen alakult. A 2010. június 16-án megtartott első, évadértékelő beszámoló alkalmával Eszenyi Enikő már arról számolhatott be, hogy a Vígszínház a legtöbb területen nagyot lépett előre, rekordokat döntött, mint mondta: „nézőszámot robbantottunk!”1 És sorolta a számokat: 554 előadás, 353 628 néző, ami 22 443-mal több, mint ahány néző az igazgatóságát megelőző, 2008/2009-es évadban a Vígszínházba és a Pesti Színházba ellátogatott. Soha ennyi bérletese nem volt még a Vígszínháznak: 17 644-en vásárolták meg a több tucat bérletfajta valamelyikét. A közönség tehát teljes mértékben kiállt az első Eszenyi-évad mellett.
Ugyanezek az adatok a 2010/2011-es évadban a következőképpen alakultak:2 a Vígszínházban 261 előadást tartottak (225 803 néző), a Pesti Színházban 256-ot (121 600 néző) és a Házi Színpadon 71-et (5 389 néző). Mint azt a színház abszolút profi, Bánffy Miklós-díjas – amúgy a Radnóti Színházból két éve, az előző, legendás hírű gazdasági igazgató, Lázár Egon nyugdíjba vonulása után „leigazolt” – gazdasági igazgatója, Csóti József ez alkalomból elmondta, a Vígszínházat is súlyosan érintik a kultúra minden területén végrehajtott elvonások. A színház gazdálkodásának nehézségei alapvetően abból adódnak, hogy a Vígszínház az állami támogatását egyetlen intézményként kapja, miközben a megkapott összegből két, teljes értékű színházat kell fenntartania; abszurdba hajló helyzet, hogy a Pesti Színház ugyan Budapest ötödik legnagyobb színháza, gazdálkodási szempontból mégsem szerepeltethető külön, csak mint a Vígszínház „kisszínháza”. A jelenre ebből az következik, hogy bár 2009-ben a Pesti Színház előcsarnokát, a közönségfogadó részeket sikerült felújítani, a teljes felújítást s a színház műszaki megújításának egyre sürgetőbb feladatát későbbre kell halasztani. Sem erre, sem egyéb beruházásra nem jut már pénz, hiszen 2011-ben – a dolgok jelenlegi állása s Eszenyi Enikő minden próbálkozása ellenére – a Fővárosi Önkormányzat nem támogatja saját forrásból a Vígszínházat, ami annyit jelent, hogy a tavalyi össztámogatáshoz képest a 2011/2012-es szezonnak több mint kétszázmillió forinttal kevesebbel indulnak neki, mint amennyi az előző évadban rendelkezésre állt.3 Ugyanakkor a gazdasági igazgató jó hírekről is beszámolhatott: a Vígszínház 2010-ben gazdaságilag eredményes évet zárt: nemcsak a jegy- és bérleteladások emelkedtek jelentősen, hanem az új Előadó-művészeti törvény segített stabilizálni a színház helyzetét. Az új megoldás, hogy a társasági adó terhére elszámolhatóak a színháznak nyújtott támogatások, 2010-ben többletbevételhez juttatta a színházat (igaz, az így nyert pluszt most az idei és jövő évi működési költség kalkulálásakor teljes egészében figyelembe kellett venni). Lényeges változást fog hozni a színház életében, hogy a Vígszínház – tekintettel arra, hogy a Főváros immár nem támogatja költségvetési intézményeként működését – 2011. augusztus 1-jétől nonprofit kft.-vé alakult, s ezzel megszűntek a közalkalmazotti státusok,4 ugyanakkor szigorú takarékossági intézkedéseket is be kell vezetni, amelyek egyik első lépéseként egyrészt felülvizsgálják a színház valamennyi szerződését, a béreket pedig befagyasztják.

1 http://vigszinhaz.hu/2010/06/17/nezoszamot-robbantottunk-evadzaro-2009-2010/
2 http://szinhaz.hu/szinhazi-hirek/40778-befagyasztjak-a-bereket-a-vigszinhazban
3 A Fővárosi Önkormányzat Kulturális, Turisztikai és Sport Főosztályától kapott adatok szerint 2009- 2011 között a következőképpen alakult a Vígszínház működési támogatása:
2009: állami támogatás: 516 830 millió Ft, önkormányzati támogatás: 384 905 millió Ft, összesen: 901 738 millió Ft; 2010: állami támogatás: 634 680 millió Ft, önkormányzati támogatás: 133 893 millió Ft, összesen: 767 573 millió Ft; 2011 (előirányzat): állami támogatás: 477 500 millió Ft, önkormányzati támogatás: 324 863 millió Ft, összesen: 802 363 millió Ft.
4 http://7ora7.hu/hirek/a-fovarosban-a-szinhazakra-is-kevesebb-penz-jut. Ugyanebben az intézkedéscsomagban a következőképpen alakult néhány fővárosi színház támogatása: a Katona József Színház a tavalyi 693 millió helyett idén 648 millió Ft-ot, a Budapesti Operettszínház a tavalyi 2 milliárd 515 millió forint helyett idén 2 milliárd 407 millió forintot kap, az Örkény Színház tavaly 298 millió, idén 268 millió forintban részesül, az Új Színház a tavalyi 376 millióval szemben idén 338 millió forintot kap.