A gyergyói patak válhat hirtelen óceánná…

Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról Bozsik Yvette készítette feldolgozása után (is) bizonyosak lehetünk benne, hogy a Peter Handke-opus nem színdarab, hanem inkább egy előteremtett lehetőség a színházi kísérletezésre. Sőt! Nemcsak a színházi (például táncos-mozgásos) realizálások, hanem a filmes megoldások felé is szabályosan kiált. Nem véletlen, hogy Bodó Viktor 2009-es grazi rendezésében is kiemelkedően fontos szerepet játszik a mozgókép, amely Bozsik Yvette gyergyószentmiklósi színre vitelének is főszerepelője. Ám a film alkalmazása a két előadáson beszédesen különböző: Bodó operatőr vezette profi stáb élő alkalmazásával real time felvételeket illeszt folyamatosan az előadásba, Bozsik pedig előre elkészített filmrészletekkel operál, és alapkoncepciója a filmes és színpadi illúzió látványos összemosása a valóságra utalással. A gyergyóiak előadása hangulatában is inkább nosztalgikus, és kicsit sem futurisztikus, a régi idők moziját, nem egyszer a némafilmek alakjait idézi fel.
Ha – tovább folytatva az összehasonlítást – gonoszkodni akarnék, leírnám: Bodó munkájával a világszínház top magaslatait vette célba (el is jutott az előadással a berlini Theatertreffenre), Bozsik pedig „térben” és időben is mintha „visszafelé” indult volna el: jó ideje ismert, bevált színpadi-filmes eszközöket alkalmaz (igaz, kreatívan), idézi-használja régebbi mozdulatelemeit és előadásrészleteit, valamint – legalábbis Budapestről szemlélve – régi világok, életformák képeit villantja fel. Hogy a gyergyóiak Az órá…-ja legalább a mi magyar POSZT-unkra eljut-e, ennek esélylatolgatásába nem mennék bele.
A nosztalgikus visszafordulás akkor kerülheti el az unalmas érdektelenséget, ha múltidézésnél valamiféle érzékelhető, egyedi többlet is társul hozzá. Bozsik ezt meg tudta teremteni: a színpad előtt kifeszített finom, áttetsző filmtüll (vagy -selyem – vászonnak biztosan nem nevezhetem) mögötti, végig tudatosan elkülönített világ bájos bumfordisága ugyanis egy idő után beszédessé válik. Szerintem arról (is) szól az előadás, hogyan látjuk mi, anyaországiak a határon túl, ott is távolabbi régióban élő honfitársainkat. Feltételezésem logikusnak tetszik. Hiszen Bozsik Yvette és kreatív alkotótársai csakis a saját szemükkel láthatják és láttathatják Gyergyószentmiklós főterét, és ha Handke koncepciójához tartják magukat, az előadásnak kifejezetten arról kell szólnia, hogy az élet egyik színterét a rajta megjelenő emberekkel együtt látja valaki, aki megfigyeléseit rögzíti (Handke dialógus nélküli, csak rendezői utasításokat tartalmazó szöveget írt). Az élet „egyik színtere” persze alakulhat, zsugorodhat, kitágulhat – ez már az értelmezés mindenkinek kijáró szabadsága.

Bozsik él is e szabadsággal. A gyergyói patak válhat hirtelen óceánná, az békés utcán készített felvételeken megjelenhetnek irreális, odakomponált alakok is. Abban a bizonyos órában (amikor semmit nem tudunk egymásról) bármi megtörténhet, hiszen benne elvagyunk magunkkal, azt és úgy látunk, amit éppen akarunk, az élet színtereit benépesíthetjük lelkiállapotunk manifesztációival, a látott tárgyakat és élőlényeket feldíszíthetjük féktelen fantáziánk szürreális asszociációival. Ez határtalan szabadságot teremt a Handke-előadás mindenkori megalkotójának, ráadásul a handkei pozíció még a szürreálisan csapongó álomvilágnál is termékenyebb és sokrétűbb, mert a kivetülő fantáziaképek mögött folyamatosan ott feszülnek a megfigyelés tárgyának, a valóság egy szeletének egyes viszonyulási pontjai. A színpadon látott események, történések (akár színészek játsszák el élőben, akár rögzített mozgóképek) akkor érdekesek, ha abszurditás, egyediség és tipikus valóság keveredik bennük. Mindennek helye van e furcsa óra ábrázolásában, ha e hármas bizarr keveréke megjelenik benne. Így például az eredeti Playground gyergyói Játszótérből kimaradt egyes motívumai (például cápatámadás, szoknyafelfújás) is tökéletesen csereszabatosak Az órá…-ban.
Bozsik elemében is van. Megtanítja például az összes női szereplőnek (a Figura színészeinek és az Udvarhely Táncműhely néptáncosainak) a tipikus, keresztbe lépős, manökenes Bozsik-járást. E vonulások között látható néhány igen jól abszolvált, groteszk színpadi mozdulat, és fellelhető nem egy példa arra a bizonyos bájos bumfordiságra is. De az eredmény így tökéletes. Mert itt az egyetlen lényeg az eredeti, belülről fakadó, őszinte megformálás. A kézfejek és egyes testrészek ritmusos együttmozgatásában kifejezetten magabiztos az összevont társulat, a legjobbak a lendületes képek, amelyeket balkáni hangzású szenvedélyes zene kísér. A felmondott verbális szövegeket viszont többször gyengének, motiválatlannak, néha kifejezetten erőltetettnek észleltem.
Az átlátszó vetített felület (amelyről egyszer csak – másnap megtudtam: technikai hiba miatt – kurtán-furcsán eltűnt a vetítés) mögött mindenesetre érdekes és érzékeny artisztikus világ épül fel. E mögöttes világból időnként a felület elé is kimerészkednek különböző alakok (egy hölgy még közöttünk, a széksorok között is akciózik), ennek ellenére a sűrű, könnyű tüll mindvégig áthatolhatatlan marad. Az órában, amikor semmit nem tudunk egymásról, izoláltak, magányosak vagyunk. Lehet, hogy kommunikációra sincs esélyünk, mert a bármennyire is objektivitásra törekvő handkei pozícióban a különböző megfigyelt életterekben önmagunkon, kivetített belsőnkön kívül nem találunk semmi és senki mást. Gyergyószentmiklós sincs ott, csak mindenkinek a saját Gyergyószentmiklósa. Viszont az is igaz: sok pici saját Gyergyóból áll össze a világegyetem. És megannyi (végtelen) őszinte bumfordi bájból.

Peter Handke: Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról (Figura Stúdió Színház – Udvarhely Táncműhely)
Zene: Cári Tibor, Yonderboi, Philippe Heritier, Schubert. Fénytervező: Pető József m.v. Koreográfusasszisztens: Vislóczki Szabolcs m.v. A rendező munkatársa: Iványi Marcell m.v. Rendező-koreográfus: Bozsik Yvette m.v.
Előadják: Antal József, Bartha Boróka, Boros Béla, Boros Mária, Gáll Kata, Györfi Csaba, Kolozsi Borsos Gábor, Kőmíves Csongor, Máthé Annamária, Moşu Norbert-László, Nora Covali, Oláh Hilda, Osváth Ildikó, Pál Levente, Szabó Eduárd, Sipos Réka, Tamás Boglár, Vajda Gyöngyvér, Mihály Alpár Szilárd.

Merlin Színház, 2011. november 10.