A tökéletesen steril környezet hangulatában egy váróterem és egy műtő között jár félúton.

A nagyon határozottan kézben tartott stílusnál mindig fennáll az a veszély, hogy a még oly jól kitalált forma is önmaga paródiájává válik. Márpedig Keresztes Attila a „stílusos” rendezőink közé tartozik, aki felismerhető, ám egymással nem összetéveszthető előadásokat jegyez. Keresztes Szegeden két éve a Liliommal mutatkozott be, majd tavaly az Édes Annából készített figyelemre méltó produkciót, s úgy tűnt, a közönség is vevő a hagyományostól elrugaszkodó, a költőiséget az abszurd iránti fogékonysággal elegyítő fogalmazásmódra. És ami ennél lényegesebb: az utóbbi évtizedben országos viszonylatban erősen közepesen teljesítő szegedi teátrum színészeitől Keresztes érezhetően mást akart, mint rendezőtársai – mindkét előadásban alaposan megmozgatta és bevált eszközeik újragondolására késztette a játszókat.
A Hedda Gabler újabb fontos állomás lehetett volna ezen a hosszú úton, s a „másság” ugyan megvan itt is, de a gondosan kifundált forma átlátszó üvegfala inkább eltakarja a lényeget, ahelyett, hogy megmutatná azt. Mit jelent ez? A darab atmoszférájáról ugyan markáns elképzelésekkel rendelkezik az előadás, ám a szereplők mégis mintha légüres térben kerülgetnék egymást.
A láthatatlan CD-lejátszó egyre csak ugyanazt a borongós számot ismétli a felvonásvégeken, Lana del Rey Born to Die, vagyis Meghalni született című, alig kéthónapos slágerét. Az első részben az állandó hullámverést, a másodikban a zuhogó esőt hallgatjuk órahosszat. Fodor Viola tere összeszűkülő hófehér doboz: a fehér padló két szélén ferdén elvágott tetejű, kék bemetszésekkel ritmizált fehér falak sora kelti egy mélyebb tér illúzióját. Semmi kétség, valahol a kopár, hegyes-fjordos északon vagyunk, már a szoba végigpásztázása hideglelős élmény. Középen szalagfüggönyszerű, a mögötte lévő alakokat torz szeletekre „vagdosó” üvegfal. Rajta Ibsen Henrik, azaz Gabler tábornok arcképe: a fal mögül, a pisztolyok tárolására is alkalmas zongora mellett állva, a kép homlokán át remek rálátás nyílik a színpad előterében zajló történésekre. Van még néhány feszengésre igen, pihenésre kevésbé alkalmas fehér pamlag is: a tökéletesen steril környezet hangulatában egy váróterem és egy műtő között jár félúton (és bónuszként halványan felidézi Thomas Ostermeier Schaubühne-beli remek Heddájának a terét).

Jelenet az előadásból / Veréb Simon felvétele

Mintha csak a nyomasztó térből következne minden további megoldás: a második részre bekoszolódó, elhasználódó nagy fehérségben kószáló, szigorúan feketébe öltöztetett vészmadarak (jelmez: Bianca Imelda Jeremias) mintha egytől egyig az életüket gyászolnák. A mániákus figurák megrögzötten, a másikra nem, vagy alig figyelve ismételgetik mondataikat, szövegük időnként egymásra torlódik, s csak nagyritkán hangzik el érdemi válasz a feltett kérdésekre. Mintha mindenki mázsás súlyokat cipelne, a szereplők gyakorta lihegve, motyogva, elmélázva, elfulladó – emiatt aztán sokszor érthetetlen – hangon kínozzák egymást és önmagukat. A leghétköznapibb mondat is úgy hangzik el, mintha épp a közelgő apokalipszist jelentenék be, ez – főleg a csigalassúsággal induló első felvonásban – óhatatlanul megmosolyogtató hatást kelt. Aztán a látszólag össze-vissza dobált építőkockákból mintha mégis kezdene valami körvonalazódni: Keresztes Attila észreveszi és a színészek közreműködésével több-kevesebb sikerrel felmutatja az ibseni szövegben szerinte ott rejlő abszurd elemeket.

A szóbeli és fizikai kommunikációra egyaránt képtelen szereplők a környezettől elzárt apró mikrovilágokban élnek: időnként egymás mellé sodródnak, de aztán mantraként ismételgetik tovább saját vélt vagy valós igazságaikat. Jörgen Tesman (Pataki Ferenc) megragadt valahol a kamaszkorban: zavarában folyton kuncogó, nyámnyila ficsúr, könnyen rángatható bábu, aki még berúgni sem tud igazán férfiasan, ráadásul vak és süket, hiszen szinte maga löki Heddát Lövborg kezeibe. Jörgennek az őt felnevelő nagynénivel, a minden lében kanál Julléval (Fekete Gizi) jóval intimebb, cinkosabb a kapcsolata, mint amilyen a feleségével, Heddával valaha is lehet. Elvstedné (Erdélyi Tímea) kéztördelős, állandóan aggodalmaskodó asszonyka, maga a megtestesült jelentéktelenség. Brack bíró (Jakab Tamás) erőteljes, démonikus apafigura, talán az egyetlen, akinek felülről-kívülről van rálátása az eseményekre. Ejlert Lövborg (Kedvek Richárd) mind szakmailag, mind emberileg a nyápic Jörgen tökéletes ellentéte, nincs hát semmi csodálkoznivaló azon, hogy a szeszélyes Hedda ideig-óráig vele játszadozik. Az ősz hajú szolgálólány, Berte (Markovits Bori) a sokat látott alkalmazott rezignáltságával van jelen.
Danis Lídia Hedda Gablere hiánytalanul hordozza magán a depresszió komplex tünetegyüttesét. Kedvetlensége, hirtelen hangulatváltozásai, viszolygása bármiféle testi kontaktustól, kényszeres mozdulatsorai, zabolázhatatlan kitörései ön- és közveszélyes, magányos figurává teszik. A hiperérzékeny, rebbenékeny szépség erős, nála idősebb férfira vágyna – apja portréjának a tövébe ülve, vagy Brack jó pár számmal nagyobb kabátjában érzi csak magát úgy-ahogy biztonságban -, ám a sors kisszerű, reménytelen alakokat sodort csak köré. Heddájában van valami állatias és atavisztikus idegenség, ami eredendően alkalmatlanná teszi arra, hogy sokáig éljen a kirakatélet kulisszái között. Az előadás első pillanatában egy hangos pisztolylövéssel „bejelentett” halála éppen ezért nem is rendít meg: erre a Heddára egyszerűen nem tart igényt ez a világ, ahogy neki sincs már szüksége innen senkire és semmire.

Henrik Ibsen: Hedda Gabler
Fordította: Kúnos László. Díszlet: Fodor Viola. Jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Rendező: Keresztes Attila.
Szereplők: Pataki Ferenc, Danis Lídia, Fekete Gizi, Erdélyi Tímea, Jakab Tamás, Kedvek Richárd, Markovits Bori.

Szegedi Kisszínház, 2012. február 24.