…egy nagyformátumú regénnyel egyenrangúvá válik annak színpadi adaptációja.

A Complicite A Mester és Margarita-előadása után még inkább nem tudom, mit kéne fizikai színháznak nevezni. Simon McBurney rendezése ugyanis az általam valaha is látott legfizikaibb fizikai színház – ezt most leginkább a szó szoros értelmében értem. A több mint háromórás előadás pergő fizikai változások sorozata, melyek során az anyag összetétele nem változik meg ugyan (nem keletkezik új anyag), és tulajdonságainak változásai is csak időlegesek, mert ha visszaállnak az eredeti körülmények, a színében, fényében, állagában változó anyag is újra eredeti állapotába kerül. Természetesen előadásképző színházi anyagról beszélek (szöveg, mozgás, látvány, hang stb.), és a fizikatudomány tárgykörébe tartozó törvényszerűségek párhuzamára csak laikusként célozgatok.
Fizikainak nevezhető az előadás stabil, racionális rendje is, melyben a megmunkált komplex anyag anyagszerűen viselkedik, a színészek és a háttéremberek az óraműpontos rendezést olyan precízen abszolválják, mint amikor a vízbe mártott test a súlyából pontosan annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya. Ebben az előadásban mintha nem lenne tévedés, rossz irány, felesleges kitérő – kidolgozatlan jelenet, felületesség vagy elnagyolt megoldás meg egészen biztosan nincs benne. Az ember benyomása az, hogy nem is kerülhetne bele ilyesmi, mert az anyagmozgás törvényszerűségei eleve kiküszöbölnék, vagy folyamatosan és gyorsan helyrehoznák a felmerülő hibákat. Fizikai a Complicite előadása a tekintetben is, hogy fény, zaj, szín és tárgymozgás sorozata, amelyben jó fizikumú színészek sokat és erőteljesen mozognak.

A különböző nézőpontok következetes váltogatása is mintha reáliák ihlette, körültekintő természettudományos szemléleten alapulna: a történések helyszínei feltűnnek a teljes hátsó horizontra vetítve, a Google Earth virtuális űrbéli magasságából nézve, a padlón kúszó színész alakja megfelelő szögbe állított kamera és a real time vetítés eszközével felnagyítva falra mászik, vagy éppen mélybe zuhan, vagy világokon keresztül repül… És már benne is vagyunk alaposan Bulgakov írói világában. A regény Mester és Margarita is egy szabálytalan, bejárhatatlan-megismerhetetlen, de tervezőasztalon gondosan készült impozáns építmény – szerkezetében és gondolatkonstrukciójában egyaránt. Az előadás jelenetezése persze túltesz a regényén, mert színpadon az idő- és térsíkok gyorsabban és látványosabban váltogathatók, mint írásban. A színházban szinte egy időben – ördögien – keringhet a néző szeme előtt a napraforgóolajt kiöntő lány, a megcsúszó Berlioz, a kabinjában rémülő villamosvezető és a kétségbeeső Iván alakja, valamint Berlioz guruló feje, Woland és óriás kandúr segítője, szóval, minden és mindenki, ami csak létezhetett a múlt század harmincas éveinek Moszkvájában – a valóságban és a meghasadt elmék démonok nyomasztotta tudatában. A regény és az előadás közötti első adekváció tökéletes: mindkét műalkotás impozáns. Éppen az előbb említett „színpadi előnyök” miatt talán életemben először éreztem az előadáson azt, hogy egy nagyformátumú regénnyel egyenrangúvá válik annak színpadi (vagy filmes) adaptációja. Ebben persze hatalmas szerepe van a dramaturgnak, aki cseppet sem önkényeskedett, hanem úgy „vágta végig”, ritkította, szellősítette az epikus mű szövegszövetét, hogy a kihagyhatatlan fordulópontok mellett a történet lényeges epizódjai is megjelentek a színpadon. A ritkítás miatt az előadáson a szöveg nem veszít erejéből, tömegéből, súlyából, mert a színpad – vagyis a színészek pergő, erőteljes, egységesen hibátlannak tetsző szövegmondása és hozzá társítva a sokmozgásos komplex vizualitás – felerősíti a hatását. Az események, alakok, szereplők egyszerre több látószögből láttatása nemcsak a tudományos szemlélet általános vizsgálati módjára utal, hanem a sátáni képességek színpadi manifesztálódása is. A Bulgakov-regény egyik fő jelentéstartalma a Sátán állandó jelenléte. A Sátán öröktől fogva létezik, de a harmincas évek Szovjetuniójában állandósult, érezhetővé vált a jelenléte, minden apró részletben, életben, tárgyban elrejtőzött, valahogy úgy, ahogy a zsarnokság teszi ezt Illyés Gyula versében. A zsarnokság tud hihetetlen eltüntetéseket produkálni, csak a zsarnokság képes egyszerre több szemmel mindig mindent látni. Az előadás különös, erőteljes fizikalitása és vizualitása, sokoldalú képfeldolgozása A Mester és Margarita esetében nem öncélú technicizmus, hanem témaadekvát lényegmegragadás.
A magyar színházban ritkán fordul elő, hogy a látványos fizikai-színpadtechnikai elemek ne csapnának át öncélú működésbe, a szegény végek, a provinciák működésére jellemző ez, hogy tudniillik a megkaparintott drága eszközt (vagy annak vélt silány utánzatát) használói feszt csúcsra járatják, így akarván demonstrálni, hogy korszerűek és fejlett gondolkodásúak. Viszont igen gyakori jelenség nálunk, hogy a színházcsinálók a fejlett, látványos technika alkalmazásával a gondolkodást és a munkavégzést akarják kiváltani. A Complicite előadásának készítői láthatóan éppen ennek ellenkezőjét vallják: rengeteg szellemi energiát és munkát fektetnek a produkcióba, ahhoz képest a kápráztató technika csak igen lényeges társszereplő. Azzá is csak akkor válhat, ha a körültekintő elemzés előzetesen visszaigazolja a technika alkalmazásának azt a bizonyos témaadekvációját.
Egy tekintetben hálás dolog a végeken élni: szerintem rám sokkal erősebben hatott a Burgtheaterben látott előadás, mint a nélkülözhetetlen sznobokat sem nélkülöző, de igényesnek, érdeklődőnek tetsző bécsi közönségre. Én biztosan több referenciával bírok a homo sovieticus kialakulásának módszertanáról és korszakáról, még ha akkor és ott nem is éltem. Legfeljebb azon csodálkozhatok, hogy ezek az angolok hogyan látnak bele ennyire a kelet-európai vesémbe. És vajon miért nyúlnak Bulgakovhoz?
Szerintem azért bizonyosan, mert A Mester és Margarita valósággal arcul üti a korszerű (művészi és fizikai) technikákat működtetni tudó, azzal élni képes színházcsinálókat. Még akkor is, ha Simon McBurney rendezése igazán meglepő technikai újdonságokat nem is tartalmaz, „csak” a jó ideje ismert lehetőségeket aknázza ki totálisan és lehengerlőn. Bulgakov regénye mindemellett olyan összegzés, melynek értelmezéséhez „jól jön” az elmúlt hetven-nyolcvan év időtávolsága. Sztálin, Hitler és kisstílű utódaik ismeretében jobban megérthető, hogy A Mester és Margarita miért összegzés és fordulópont az orosz (és európai) regény- és kultúrtörténetben. Eddig hajlamos voltam azt gondolni, hogy a kelet-európai, volt szocialista „mi világunkat” mi, a Lajtán innen élők jobban tudjuk értelmezni. Most, hogy a létező szocializmus már a múlté, a jelenség elemelkedett a konkrét valóságától, az fogja tudni jobban levonni a tanulságait, aki előzetes, elfogult szándék nélkül képes szembenézni a múlttal, és nem rest megfelelő mennyiségű munkát is belefektetni a gondolkodásba, a tárgy, az anyag korrekt megformálásába. Félek, hogy magyarugaros provincializmusunk miatt lassan már önmagunkról is lemaradunk.

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita (Complicite – Barbican, Les Théâtres de la Ville, Avignoni Fesztivál)
Színpadkép: Es Devlin. Jelmez: Christina Cunningham. Fény: Paul Anderson. Hang: Gareth Fry. Videó: Finn Ross. 3D animáció: Luke Halls. Babák: Blind Summit Theatre. Rendezőasszisztens: Sasha Milavić Davies, James Yeatman.
Rendezte: Simon McBurney.
Szereplők: David Annen, Thomas Arnold, Josie Daxter, Johannes Flaschberger, Tamzin Griffin, Amanda Hadingue, Richard Katz, Sinéad Matthews, Tim McMullan, Clive Mendus, Yasuyo Mochizuki, Ajay Naidu, Henry Pettigrew, Paul Rhys, Cesar Sarachu, Angus Wright.

Burgtheater, Bécs, 2012. június 3.
Wiener Festwochen

Az előadás megtekintését a Trafó – Kortárs Művészetek Háza tette lehetővé.