…ötöt sikerült megnéznem, és abból hármat igen jónak gondolok.

A kötekedés szándéka távol áll tőlem, de a kisvárdai fesztivál megnyitója óta azon gondolkodom, miért kellett megváltoztatni a huszonnegyedik fesztivál nevét. Tavaly még Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának hívták a seregszemlét, idénre Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja lett. Biztosan sokan nem akadnak fenn ezen az apróságon, de mint tudjuk, az ördög a részletekben rejlik.
Az ünnepélyes megnyitón természetesen politikusok is beszédet mondtak, egyikük beszédjéből értesültem a névváltoztatásról, az örömteli bejelentéshez magyarázat is járt: mivel a határok eltűnőben vannak (az ukrán és a szerb is? – nahát!), feleslegessé vált a „határon túli” kijelölő jelző (saját szavaimmal foglaltam össze az inkriminált bejelentés lényegét).
Nekem e nyelvi fordulat logikája csuszamlós, mint pohár takonyban a meztelen csiga. Mert ha eltűnik a „határon túli”, és a „magyar” jelző önmagában áll, akkor, ugye, az összes magyar színház fesztiválja a kisvárdai, ebbe a kategóriába pedig beleértendő valamennyi határon belüli teátrum is. Például a fővárosiak… De nem kapott meghívást egyetlenegy budapesti társulat sem, magyarországi is csak jó, ha három. Arra gondolni sem merek (már a feltételezésért is elnézést kérek), hogy a névváltoztatás ötletgazdái arra kívánnának célozgatni-utalgatni, hogy a kisvárdai eztán a határon túli és a magyarországi magyar színházak fesztiválja lesz. Ebben az esetben nagyon nem lennék a válogató helyében, mert ukázt kellene kérnem arról, vagy – ami még rosszabb – magamnak kellene eldöntenem, melyik magyar színház magyar, és melyik nem az.
Remélem, ezt az aggodalmaskodást csak a kötekedő, paranoiás lényem fogalmaztatja meg magammal, és a névváltoztatás valódi oka közben pusztán az, hogy a szervezők – feloldva a korlátozást – szeretnének minden évben néhány határon belüli színházat (vagy produkciót) is meghívni (a szervezési nehézségekből hirtelen támadó lyukakat könnyebb is közeli előadásokkal betömni). A kérdés persze akkor az, hogy a határon belüli magyar műhelyek nem válnak-e majd kirekesztetté azon a magyar színházi fesztiválon, amelyen évtizedek óta tradicionálisan a határon túli magyar színházak szerepeltetését preferálják. Egyszerűbben fogalmazva: illik-e majd (fő)díjat kapnia egy magyarországi társulatnak Kisvárdán? Mert ha nem, akkor a hazai színházak saját hazájukban fogják kirekesztett hazátlannak érezni magukat, és ez – hasonló helyzetbe került érintettektől tudom – igen pocsék érzés.

Jelenet a Mint a fagyöngy előadásából

Visszatérve a válogatáshoz, nem nehéz észrevenni, hogy az idei fesztivál átmeneti lehet Kisvárdán, mert Bicskei István válogató még a tavalyi nevű fesztiválra válogatott. A műsorfüzetben szereplő cikkének címe: A Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja előadásairól – a válogató szemével. A mindenki által méltán szeretett és tisztelt Bicskei „Bütyök” írásában a válogatási koncepcióját is felfedi: arra törekedett, hogy lehetőleg mindegyik határon túli magyar színháztól meghívjon legalább egy produkciót. Emellett még egy, a programra vonatkozó lényeges információ olvasható: ha objektív okok indokolják, a szervezők fenntartják a műsor megváltoztatásának jogát. Ez egyenes beszéd. Ebben nincs szó határok homályos eltűnéséről, és ebből szükségszerűen következő fesztiválnév-változtatásról sem.

Ami a válogatást illeti, az első két nap után egy rossz szót sem szólhatok: nyolc bemutatott produkcióból ötöt sikerült megnéznem, és abból hármat igen jónak gondolok. Ez akármilyen magyar színházi fesztiválon nem rossz arány.
A Sepsiszentgyörgyi M Stúdió Gemza Péter rendezte Mint a fagyöngy című előadása Abe Kobo A homok asszonya című regénye nyomán készült. Igen elmélyült, tartalmas, érzékeny alkotás, melyben kitűnően mozgó, beszélő és játszó színészek verbálisan és testnyelven fogalmaznak (nem ritkán a két nyelven egyszerre) – egy látványában, jelentésében és funkcionalitásában is remek bambusznád-térinstalláció mozgatásával, annak speciális tereiben. Mindeközben lejátszódik a dramatizált történet is, amelynek több értelmezési rétege is feltárul.
Székely Csaba Bányavirágát (a Marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása, rendező: Sebestyén Aba) az emeli jelentős előadássá, hogy a történet – túlmutatva konkrét helyszínén és korán – képes elemelkedni a rögvalóságtól. A (dráma)írói-rendezői módszer, amely az egyedit általánossá szélesíti, a hétköznapok küzdelmét, a jobbra, szebbre vágyást már-már lírává oldja, persze nem új keletű ötlet. De Székely Csaba a tipikus csehovi képletet írói bravúrral helyezte székelyek közé, a fergeteges humor a flott rendezés és a kitűnő színészi alakítások révén igen hatásosan meg is jelenik. Viola Gábor és Bányai Kelemen Barna, a két főszereplő játéka külön kiemelést érdemel.
Egészen más vizekre hajózhatott, aki megnézte a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Éljen a szerelem című előadását, amelyet Tolnai Szabolcs írt és rendezett. A barokkosan zsúfolt, szürreális álomvilágban játszódó előadás fájdalmas kesergés elmúlásról, enyészetről. Néha a bizarr humor is megjelenik benne, de az alaphangulatot az elmúló szerelem, a letűnt korok, a hajdani élet után érzett fájdalmas nosztalgia határozza meg. Bár a szerzői ajánlásban Tolnai a valamikori szabadkai színházról és a régi szerepek árnyképeiről ír, az előadás tágabb horizonton mozog, magasabb dimenziókba is felemelkedik. Időben a múlt századforduló világa, térben a Monarchia és a Balkán hangulata árad belőle, de értelmezésemben ezeket a kereteket a végtelenig tágítja a játék. Ha az emberi kultúra láng, ez az előadás annak füstjét mutatja meg. Valamilyen dimenzióban (a kollektív tudattalanban?) kétségtelenül léteznek, és bolygó árnyakként viselkednek a különböző kulturális hagyatékok térhez, időhöz köthető emlékdarabkái. Ezek életünk, kultúránk reális szürreáliái, melyeknek folyamatos elvesztését szüntelenül fájlaljuk. Az Éljen a szerelem ínyenceknek való. De azok nagyon élvezik. Nem kevéssé az összes, előadást alkotó komponens (képek, hangok, szövegek, zenei és verbális idézetek, utalások, színészi alakítás és jelenlét) igen következetes, magas színvonala miatt.
Ez utóbbi kritérium nem valósul meg a nyíregyháziak Csárdáskirálynő– és a nagyváradiak Liliomfi-előadásán. Az előbbi közben azon gondolkodtam, hogy hagyományos előadást hagyományos felfogásban csak akkor volna értelme színre vinni, ha az előadók jobbak volnának a régieknél. Ebben a Csárdáskirálynőben van néhány ügyes alakítás, kicsit kevesebb szép hang és pallérozott énektudás, de azt gondolom, hogy az előadás nem fog bevonulni az operett-történetbe. A Liliomfiról meg az jutott eszembe, hogy szünet nélkül háromszor egymás után megnézetném azokkal a politikusokkal és/vagy ötletelőkkel, akik buta, felesleges, tartalmatlan magyarkodással, indokolatlan névváltoztatásokkal implicite erősítik a magyarok ősi átkát, a széthúzást.

Kisvárda, 2012. június 24.