…már nyoma sincs könyveknek, képeknek. A kultúra halott.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

A forma tökélye, a rafinált, kifinomult formák esztétikuma hatja át Silviu Purcărete nagyszabású A vihar-előadását. Prospero álma túlérett, túlcsorduló, széthulló barokk pompa imitációjaként jelenik meg Dragoş Buhagiar színpadán. A játék helyszíne mindvégig ugyanaz, egy dúsan díszített palota terme, amely még magán viseli az egykori aranykor nyomait, ám mindenestől megkopott, tárgyaiban, miliőjében már szétporladni látszik. Foszladoznak a falak, jobbra ócska ágy, alatta könyvkupacok halmaival, balra aranyozott, szertehányt képkeretek hevernek, hátul méretes, klasszicizáló szekrény, amelynek kinyíló ajtói mögött szintén könyvhegyek tornyosulnak, míg be nem omlanak, s el nem tűnnek a semmiben. Később ez a bútor átjárást kínál a spirituális létezők birodalmába, belőle bújnak elő a piros orrú, kékesfehérre mázolt arcú Ariel-klónok, Purcărete bohócai, hogy kilépve a szellemvilágból angyali énekükkel mindjárt átlibbenjenek az abszurd drámák régiójába. Az öblös színpadot hulladék borítja, papírcafatokat sodor be a fénylő külső térre nyíló ajtókon besüvítő vihar, néha a szoba is imbolyogni kezd, a szín egy része elforog, a háttér falsíkja oldalvást elmozdul, mintha hajó úszna el a háttérben. (Purcărete filmszerű víziója a hullámzó szeméttel egy pillanatra felidézte nekem Irimiás és Petrina menetelését a levegőben hömpölygő hulladékban Tarr Sátántangójából.) A tér nyomatékos eleme még egy jobb napokat látott, összeroskadt kacska fotel, s egy barokk csillár, amely a földön állni látszik ugyan, s dramaturgiailag hangsúlyos helyeken felgyullad, misztikus fénybe burkolva a játékosokat, ám égői lefele néznek; mintha csak a fejtetőre állított mennyezeten függne.
Minden valódi és mégis, minden valószerűtlen a totális lebegésben.
A játék középpontjában Prospero áll, az öreg férfi, aki elsősorban művész, s csak másodsorban Milánó száműzött hercege. Demiurgosz ő, teremtő szellem, általa létezik minden, emberek, szenvedélyek, viharok, hajótörések. Mint el is hangzik, művészetével kelti életre a vihart, hogy aztán kedvére szemlélhesse teremtményei viselkedését. A tárgyi-akusztikai miliő is beszédes a könyvbálákkal, az ócska festménykeretekkel, a kecses világítótestekkel, a szivárgó operai futamokkal. Pusztulásig züllött, fénykorát túlélt valahai magas kultúra romvilágát látjuk álomképeken megelevenedni. Purcărete jelképekkel túlzsúfolt színpada rejtélyként és rejtvényként is működik: gazdag asszociációs mezőt nyit és hagy a nézőnek a folyamatos töprengésre. S bár nem véletlenül szokták Shakespeare remekét filozofikus műként interpretálni, ezúttal a teremtő szellem munkálkodásának értelme, s a kultúra mint olyan mérlegre tétele kerül az értelmezés centrumába. Purcărete olyan színi konstrukciót állít elénk, amelyben A vihar alakjai egy abszurd dráma szereplőivé lényegülnek át: arctalan, groteszk lények, szinte nemtelen testek tünedeznek elő, s játsszák el a shakespeare-i mese egynémely fordulatait. E vonulatot erősíti föl a szereplők clownszerű megjelenése is: Ariel és megsokszorozott alakmásai (Nádasdy fordításában „Ariel és erői” szerepel, „Arielnek szellem-társai vannak, akik segítik munkájában”) kaján bohócokként szolgálják urukat, de Stephano és Trinculo bőgatyás csetlő-botló figurái is clownokként tüsténkednek. A hajótöröttek ki-be zúduló társasága is a valószerűség és valószerűtlenség határán imbolyog, a felborzolt hajú, csapzott gúnyájú banda (egyikük mellén ócska kitüntetésekkel) a sejtelmes, hideg ellenfényben úgy tűnik föl, mint valami földön túli látomás.

Ahogy kivilágosodik a szín, a nyitókép operai hangzatai közepette jókora papírcsomó zuhan a mennyezetről a színpadra. Prospero odamegy, kibogozza a zörgő papírköteget, s egy pompás női ruha bontakozik elő a kusza körvonalakból. S akkor a férfi felöltözteti bele az egyik csaknem csupasz testet, Mirandát, akit férfi személyesít meg (Sorin Leoveanu, ő játssza Calibant is). Az idegesítően zörgő papírkreációból fejedelmi kosztüm születik, pontosabban annak az imitációja. Papírmasé. S miközben a rituálé többször és más felállásban is ismétlődik, az ajtókon folyamatosan ömlik be a szállongó papírhulladék, a dühöngő vihar szemetet, port zúdít a szobába, beborítva a tárgyakat, a szereplőket. A gyönyörű kristály csillár pislákoló-felragyogó égőit is belepi a mocsok. Purcărete az ilyen víziók megkomponálásában remekel igazán, mert hiszen a látvánnyal, a külvilág megszerkesztett képeivel és képzeteivel képes fölidézni lélekállapotokat, hangulatokat, a benső emberi természet kivetülését.
A vihar cselekménye csaknem hibátlanul simul Purcărete rendezői látomásához, hiszen az eleinte motiválatlannak tetsző fordulatok, látványos attrakciók is a dráma szoros olvasatából táplálkoznak. Végtelenül sok rétege van az előadásnak. És végtelenül teátrális az egész. Mondhatni: színházszerű. Az erős atmoszféra beszippantja a játszókat, a nézőt, s meghatározza a dolgok létezési módját. A kultúra visszfénye mint ironizált filozófiai látomás dereng a képeken. A játék abszurdba emelése, a szereplők clownosítása persze számos értelmezésbeli kérdést vet föl; a színpadi forma önállósulását, a stílus leválását a tartalomról stb. A konfliktusszerkezet redukálása, illetve összpontosítása az agg Prospero látomása köré, a szereplők egy részének ornamentális elemként való használata sajátos karaktert ad az értelmezésnek. Mégis, szikár gondolatiságában és groteszkre hangolt figuráiban is koherens és originális világkép bontakozik ki előttünk. Úgy hiszem, Purcărete nagyobb formátumú mester annál, mint hogy az öncélú forma bűvöletében hozzon létre egy Shakespeare-előadást. Craiován, ahol A vihart színre vitte, nem állandó díszlet- és jelmeztervezője, hanem Dragoş Buhagiar alkotta a színpadképet, ám elementáris víziójának ereje ezúttal is megmutatkozott. A társulat nagy fegyelemmel és intenzív színészi jelenléttel valósítja meg a rendezői koncepciót. Ilie Gheorghe Prosperója aprólékosan kidolgozott, finom gesztusokkal operáló, elaggott testű, fürge szellemű, megtörten töprengő művész. Ferdinand (Romaniţa Ionescu) és Miranda (Sorin Leoveanu) szerelmi kettőse a színházi stilizáció bravúrja: a fiút lány játssza, a lányt fiú, s miközben apró gyerekbabákkal is elbábozzák tétova közeledésüket, érintkezésük a nemtelenné lett szenvedély ironikus tükröződése. Stephano (Constantin Cicort) és Trinculo (Nicolae Poghirc) végtelenül humoros duettje Caliban társaságában – a két imbolygó alak valószerűtlenül megdőlve adogatja a másiknak a boros palackot – komplett cirkuszi mutatvány. Bővelkedik a játék az ilyen szcénákban; sokszor ledőlnek s elhevernek a játékosok az egymásra hányt tárgyak tövében, világvégi, aszexuális lényekként, a széteső univerzum tárgyaiként.
Végül Prospero, a bölcs öreg is leveszi füles sipkáját, kinyitja kopott bőröndjét, előszedi bohóci kellékeit, a parókát, a piros orrot. Bőséges készlete van, gurulnak a piros golyócskák szerteszét. S aztán odarogy a romhalmaz tövébe. Mire a hajótöröttek víg kompániája beviharzik, hogy pezsgőzve tort üljön a romok felett, már nyoma sincs könyveknek, képeknek. A kultúra halott. Visszfénye távoli emlék. De mi lesz az élőkkel?Shakespeare: A vihar (a Craiovai Nemzeti Színház magyarországi bemutatója)
Díszlet: Dragoş Buhagiar. A díszlettervező asszisztense: Vladimir Iuganu. Zene: Vasile Şirli. Súgó: Bogdana Dumitriu. Rendezőasszisztens: Crista Bilciu. Rendező: Silviu Purcărete.
Szereplők: Ilie Gheorghe, Sorin Leoveanu, Valentin Mihali, Romaniţa Ionescu, Andone Adrian, Angel Rababoc, Constantin Cicort, Nicolae Poghirc, Cătălin Băicuş, George Albert Costea, Mircea Tudosă, Iulia Colan, Iulia Lazăr, Monica Ardeleanu, Petra Zurba

Gyula, 2012. július 13.