A befejezetlenség jóformán élvezhetetlenné teszi az előadást.

Kicsid Gizella / theater.hu fotó – Ilovszky Béla

Ez nem kritika. Vagy rendhagyó kritika. Bár valószínűleg minden alapos kritika rendhagyó, most inkább a bíráló feladata más, ezért is van a recenzens kissé zavarban. Munkabemutatóról írni – előfordul ez minden kritikussal; ilyen esetben általában úgy tesz az ember, mintha kész előadást látna – hiszen abban a pillanatban, hogy fizető nézőket hívnak egy produkcióra, működésbe léphet a kritikus termékvédelmi funkciója. De A pincér bemutatóként fut, ám félig-meddig a mű szerves részeként Telihay Péter rendező elnézést kér tőlünk, a közönségtől, amiért még nem készült el az előadás. A kétszereplős darab többet beszélő főhősnője négy nappal a premiert megelőzően ugrott be, tudom meg később, ezért olvassa gyakran Kicsid Gizella a szövegkönyvet. És ha ez még nem volna elég, csak egy nappal a bemutató előtt próbálták ki a zsámbéki hangár terét, ráadásul a mikroport sem működik. Azaz hol igen, hol nem. Úgyhogy most ezek a külsőségek azok – mármint a remek Kicsid Gizella szövegkönyvet tartó keze amint éppen falat képez a közönség és közte -, amelyeken a rendezői akarat szerint át kéne látni valahogy. Meglátni például a színésznő alakításában a sérülékeny dívát, ami ott van már most is, és még nyilvánvalóbban ott lesz később, ha lesz igazi bemutató. Vagy Hajnal János kissé fakónak ható pincérjében, hogy milyen lehetne, ha… Feltárni a két hős érzéki játszmáját, amelyben a Julie kisasszony mintájára marja és tépi egymást egy férfi és egy nő, alá- és fölérendeltségét itt nem pillanatról pillanatra, hanem egyik felvonásról a másikra cserélve meg. Ez a játszma a két színészen múlik mindenekelőtt. Akik még érthető okoknál fogva, nincsenek készen.
Bár a színpadkép elsőre izgalmas, szürreális és álomszerű, a játék később minimalistává válik, és kénytelen a két szereplő viszonyára, a két emberre fókuszálni, kevéssé használva a megálmodott teret, amely ezért egy idő után már nem titokzatos. A befejezetlenség jóformán élvezhetetlenné teszi az előadást.
Azon gondolkodom, hogy általában nem szokás szeretni, ha egy rendező bocsánatot kér. Felesleges mentegetőzés ez egyfelől, hiszen nincsen előadás, amely készen volna a bemutatóra. Van azonban néhány körülmény, amire most érzékeny vagyok. Ilyen a Zsámbéki Színházi Bázis alulfinanszírozottsága, a független társulatok pénzügyi helyzete… Arra gondolok, hogy nem engedhették meg maguknak az esetleges bevételkiesést, az elmaradt bemutatót. Egy kritikában ez nem érdekelne, most azonban nem kritikát írok. Mert mostantól ez lesz? Félkész előadásokról kell majd udvariasan hallgatni? Szakmailag jobb döntés lett volna, ha ezt az estét nem nevezik bemutatónak; de legalább elnézésünket kérték. Egy úr hazafelé arról beszél, hogy elpazarolta az idejét, ez a pár óra kiesett az életéből. E sorok írója nem szokta életének óráit pazarolni. Megérte ott lenni Kicsid Gizella formálódó alakítása miatt, de azért nem kell túl mélyre ásnia lelkében, hogy a bosszús úrral érezzen.

A technikai malőrök kevésbé érdekesek, de érdemes elgondolkodni néhány problémán. A hangár falát díszítő tetszetős, de talán nem odaillő graffitin például. Azon, hogy esetleg jobban ki lehetne használni a hangár nem túl semleges terét. Ha mondjuk, A pincér drámaszövegében szerepel egy ablak, amelyen ki lehet menekülni (hat emelet magasan vagyunk, de kinn, a házfalon van létra – legalábbis gondolhatjuk ezt), akkor aligha ütős ötlet nem hagyni érvényesülni a zsámbéki teret, ahol az ablakok elérhetetlen magasságban vannak. Mindenesetre a létra, amivel áthidalják a dráma és a tér közötti ellentmondást, picit erőltetetté, amatőrré teszi a jelenetet, holott érthető, hogy erre a létrára szükség lesz a darab tragikus végkifejletében is. De ezen a ponton ezt még nem tudjuk, és így nem is értjük a kényszeredett megoldást.
Hogy miért érdemes írni A pincérről mindezek ellenére? Főleg azért, mert félő, hogy mostantól megszaporodnak majd a jobbsorsra érdemes félkész, független bemutatók – már ha a társulatok nem a becsületes megszűnést választják, mint a legnagyobbak (a Szputnyik például, amelynek hiánya botrány). És tetszett, hogy elnézést kértek tőlünk. Hibáztam, bocs, ilyet mostanában Magyarországon csak lemondás kíséretében szabad mondani, hallom egyre gyakrabban, mert egyre nagyobb a hiány önkritikából. Örüljünk neki, ha valaki hibát ismer be. Mégis azt kell kérnem, hogy legközelebb ne kelljen fizetnünk valamiért, ami ennyire work in progress…. És tapsoljuk meg Kicsid Gizellát.

Forgách András: A pincér (KoMoD Színház)
Rendezte: Telihay Péter.
Szereplők: Kicsid Gizella, Hajnal János.

Zsámbéki Színházi Bázis, 2012. július 26.