Nehéz megfogalmazni, hogy a majdnem múltidéző giccsbe hajló EMKE miről is szól.

Az EMKE kávéház sorsa jelképes: része volt fénykorban a huszadik század első felében, kiégésben, újrakezdésben, újbóli, majdnem teljes megsemmisülésben, értékvesztésben, majd megszűnésben. Ennél távolabbra rugaszkodva az is elmondható, hogy vele együtt tovatűnt az emberi lépték, a mindennapi legendák kora is.
Garaczi László zenés játékában a kávéház egy évszázadának különböző korszakai, megtörtént és kitalált, de nem valószerűtlen eseményei, valós és képzeletszülte szereplői keverednek egymással, a nagy világégés, a mindent elsöprő történelem a csak a közvetlen résztvevői számára jelentékeny, „aprócska” drámákkal. A keretet a második világháborúban a fronton harcoló csepűrágó katonák színdarabja adja, amely az EMKE történetét dolgozza fel, egészen a hely háború végén történt kiégéséig, ami bár nem hozta magával az épület pusztulását, újjáépítése után az általa hordozott értékek végeredményben eltűntek, a legenda véget ért. Ahogy számos hasonló budapesti hely lett az enyészeté, a Luxortól a Barossig, ahogyan a darabban is felsorolják. Az EMKE egyik cselekményszála tehát a hely, illetve az ott rendezett prímásverseny, emellett Wassermann Mór (Cserhalmi György), a színdarabban becézve, Móric történetét mondja el, a másik pedig a tulajdonos a színészi ambíciókkal megáldott, ezért a hely vezetésétől ódzkodó fiának, Jánosnak (Nagy Péter) szerelmét a versenyre jelentkező, Nagyváradról érkező Rácz Gabi prímással (Fátyol Kamillával). Az író érzékelhetően elkerüli, hogy a kor súlyos társadalmi kérdéseit, elsősorban a terjedő antiszemitizmust hangsúlyosan beleszője a darabba, a szertelen dramaturgia leginkább a meseszerűséget erősíti. Ebbe vegyülnek a valós elemek: az EMKE életében a valóságban is nagyon fontos szerepet játszó cigányzene, a süllyeszthető színpad, amely igazából csak a szintén számos fejlesztést véghezvivő Wassermann Mór halála után készült el, vagy a ház költőjének emlegetése, hiszen amellett, hogy a Nyugat alakjai is rendszeresen megfordultak itt, a húszas évek elején József Attila volt az EMKE kenyérárusa. Sötét ellenpontként „csupán” a háború jelenik meg, az időnkénti fronton játszódó jelenetek rántanak ki a békebeli időkből, bár ez utóbbiban is szerephez jut az intrika, amely végül a jelenünkben is ismerősnek tetsző, előre lejátszott pályáztatásban csúcsosodik ki. A „zenés játék” műfajú előadásnak valóban kiemelkedő eleme a korabeli vagy korhű élő zene, amelyet Horváth Károly jegyez, és Balogh Kálmán cimbalomművész és hegedűművészek tolmácsolásában szólal meg. A szereplők által énekelt dalok néhány kivétellel nem olyan erőteljesek, mint maga a virtuóz módon előadott muzsika. Nyilván másképpen nehezen megvalósítható, de kifejezetten komikus, hogy a versenyre jelentkező prímások helyett a valódiak játszanak a megmérettetésen, ám ez a reális és szürreális határán játszó megközelítésbe valamelyest belefér.
A kissé „bátortalan” darabot Bagó Bertalan rendező igényes és nagyformátumú, de szintén nem túl „merész” munkája sem rántja ki a visszafogottságból. Nincsenek szélsőségek, karakteresség a szenvedély ábrázolásában, a tragédiában vagy éppen a humorban. Valójában mintha a hozzáállás milyensége, a vélemény, a kritika vagy éppen az irónia hiányozna az alkotók részéről. A széttartó szerkezet így nem kap plusz ragasztót a színrevitel oldaláról. Egyetlen határozott kivétel azért van: a Gubás Gabi játszotta kasszírnő, intrikus szerető, végül az EMKE új tulajdonosa az előadás fináléjában egy építkezésen mai ruhában, mobiltelefonnal a fülén, „trendi” kifejezésekkel adja üzletfele és a közönség tudtára, hogy a múltnak nyoma sem marad a jelenben, a szeretett világ emlékek nélkül tűnik le. És Budapest új generációja talán már azt sem tudja, hol is játszott pontosan a „Hétre ma várom a Nemzetinél” című dalban emlegetett cigány, ha a nótát egyáltalán ismerik.
Az EMKE kávéház belsőjét hol pompájában, hol széthullásában ábrázoló gigantikus díszlet remekül kiszolgálja a koncepciót: egyszer realista, máskor metaforikus, a forgószínpaddal mozgatva, magát a kavargó történelmet idézi meg (a látvány Vereckei Rita munkája). Az előadás három plusz egy főszereplője Wassermann Móric szerepében Cserhalmi György, a fiát játszó Nagy Péter, a Rácz Gabi prímás szerepét alakító Fátyol Kamilla, és az intrikus szerető szerepében Gubás Gabi, aki a különféle démoni, veszélyes alakok bőrében sem kap olyan súlyt, hogy neki, és ne a történelemnek tudjuk be a bukást. Cserhalmi György igazmondással alakít emlékezeteset valamennyi szerepben, a kávéház tulajdonosa mellett a főhadnagyéban is. Nagy Péter és Jánosa, a lángoló lelkű, a színházi deszkákra vágyó ifjú, a megvezetett szerető, a férfivá érő, majd a fronton harcoló sikerrel, bár kissé erőtlenül, az eseményekkel sodródva járja végig szerelmes állomásait. Fátyol Kamilla kiváló partnerük a tiszta és extravagáns, bátor szívű, félig cigány prímáslány szerepében. A panamázó jelöltet ugyan legyőzi a versenyen, de a csomagjába csempészett talizmán segítségével lopással vádolják meg, emiatt távozni kényszerül, amit szó nélkül meg is tesz (az ártatlan megvádolása azonban kissé elcsépelt dramaturgiai megoldás már).
Nehéz megfogalmazni, hogy a majdnem múltidéző giccsbe hajló, de azt végül éppen visszafogottsága miatt elkerülő EMKE miről is szól, mire figyelmeztet. Bár a benne szereplő problémák örökérvényűek, az emberek változatlanul jók vagy rosszak, a megidézett idősíkok közé a jelenből több is keveredhetett volna.

Garaczi László: EMKE – volt egyszer egy kávéház

Zene: Horváth Károly. Dramaturg: Lőkös Ildikó. Látvány: Vereczkei Rita.
Rendező: Bagó Bertalan.
Szereplők: Cserhalmi György, Kolti Helga, Gubás Gabi, Fátyol Kamilla, Nagy Péter, Both András, Hunyadkürthy István, Mészáros András, Szegezdi Róbert.

Thália Színház, 2012. október 5.

A Café Budapest 2012 és a Thália Színház közös bemutatója