…végül is mi ez a BartóKodály?

Igen jó minőségű bemutatóval jelentkezett a Bethlen Téri Színházban a Badora Társulat. Ha táncról van szó, egy „ősi” recept folyamatos alkalmazása „könnyen” az élvonalban tarthat koreográfusokat, vagy akár egy teljes együttest is. A (nyílt) titok így hangzik: táncelőadásban táncolni kell. Kicsit bővebben: ha semmi más nem történik egy koreográfiában, mint hogy jól képzett, tehetséges táncosok igényes (vagy egyenesen bravúros) technikával kitűnően táncolnak, nagy baj már nem lehet. „Kicsi” viszont bőven adódhat.
Hadd kezdjem a kicsik legnagyobbikával. Ha a nívós tánc élvezetét szinte lehetetlenné teszi az állandó töprengésre késztetés, hogy tudniillik mi a csuda is az, amit látok, hogyan kell értelmeznem a színpadon történteket, jelentenek-e valamit (legalább az alkotók szándéka szerint) az észlelt események… Nos, ha ez az agycsikorgató intellektuális kényszermunka szignifikánsan elvonja a figyelmemet a táncról – az már talán nem is kicsi baj. Ha egy előadáson folyamatosan kognitívdisszonancia-élmény ér (értsd: az épphogy rögzült tudásomat rögtön kétségessé teszi a következő információ), affektíve is hamar feldúlt állapotba kerülök (értsd: elkezdek dühöngeni amiatt, hogy megint hülyének kell éreznem magamat a zsöllyében).
Régóta tudjuk-mondjuk, hogy nyugaton sincs kolbászból a kerítés, de én azt tapasztalom, hogy a kortárs tánc kiemelkedő külföldi alkotói igen technikás, míves táncmozgással elsősorban érzelmekre, érzékekre hatva, elvontan fogalmaznak, és ha mélyen intellektualizálni akad kedvük – most következik a lényeg! – valahogy kifejtik annyira a gondolataikat, hogy nézőként esélyem van válaszokat is találni. Félreértés ne essék, tehát nem a tanulságot szájba rágó, lekerekített darabvéget hiányolom, csak nem akarom tudatlanságom sötétjében magamra hagyott, mankó nélkül ténfergő vak kriplinek érezni magamat.
Még mindig nem (csak) a Barta Dóra – Kun Attila szerzőpáros BartóKodály (sic!) című opusáról beszélek, hanem arról, hogy honunk koreográfusainak tekintélyes része kifejezetten szereti sűrű, sötét erdőben hagyni a nézőt, szerintem elsősorban azért, mert így elkerülhetik a gondolat kibontásának és a válaszlehetőségek feldobásának kockázatát – e két utóbbi megkreálása ugyanis nemcsak igen nehéz, hanem felettébb kockázatos feladat is. Ha viszont semmit nem lehet érteni abból, ami a színpadon történik, az alkotó akár a kora által követhetetlen zseni álarcát is magára ránthatja, de ha szerénysége ezt tiltja, megelégedhet azzal, hogy elegánsan a nézőre oktrojálja a menthetetlen hülye öndefinícióját.

Zachár Lóránd, Barta Dóra és Katonka Zoltán / Schiller Kata felvétele

A BartóKodályban van egy alapképlet, amit a hülye is megért, pláne ha az előadás előtt beleolvas a műsorfüzetbe, amelyben megtalálható az alábbi, Bartók Bélától származó levélrészlet is: „…a népdalok nehezen engednek engem Nyugatra; hiába minden, Kelet felé húznak.” Az előadáson végig, szinte egyenletesen Bartók vagy Kodály komponálta, népzenei ihletésű zenei tételek váltakoznak rövid zaj- és zörejzenei ihletésű hangkompozíciókkal, melyekbe néhányszor nyugati gyökerű dallamok és ritmusok is beszivárognak. Ez a kétpólusú zenei alap illusztrálja a feszültséget az ellenpontok (Nyugat – Kelet, menés – maradás) között. Szerintem az alkotók ennyi kidolgozott „mondanivalóval” meg is elégedtek, legalábbis én többet nem értettem meg az előadásból (természetesen abszolúte lehetséges, hogy a hiba az én készülékemben van). Kicsit cinikusan azt is mondhatnám, hogy ennyi intellektuális alap akár bőven elegendő is egy táncelőadásba (persze csak akkor, ha a tánc hangulatban, érzékekre hatásban, elvont fogalmazásban ehhez pluszt is szolgáltat), de a BartóKodály azért nehezen értelmezhető, mert az alapképletén túl annyi utalást, jelképet, szimbolikus akciót, kelléket, jelmezt, hosszú verbális prózát és rövid verbális megnyilvánulást, jelentéses cselekvést, gesztust és mozdulatot tartalmaz, hogy a nézőt választásra kényszeríti: vagy – belenyugodva, hogy tudatlan – feladja az értelmezést, és kedvtelve nézegeti a táncot, vagy pedig makacsul megfejteni, jelentést dekódolni próbál, és közben észre sem veszi, milyen remekül táncolnak a színpadon. Az előadás masszívan megépített alapképletében kidolgozatlan ötletek halmazai hányódnak, melyek elmélyült kifejtésére meglátásom szerint alkotói részről kísérlet sem történt – ezért nézői részről nem is történhet.
A kezdeti, hangulat-megalapozó kép- és fényváltások, meztelenkedés, valamint a csoportos táncok és a szólók „üzenetét” eszem ágában sincs szavakra fordítva megfejteni, de később egyre terebélyesedik bennem a vágy, hogy megértsem, mit akarnak közölni, merre akarnak vinni a szürke több árnyalatába öltözött küzdők megpróbáltatásai, Kelet és Nyugat ellentéte mögött lappang-e aktuálpolitikum, a beszélni, kiáltani próbálók miért maradnak némák, később mért szakad ki belőlük a „ki vagyok én, ha nem én vagyok?” kérdő kiáltása… Szeretném megtudni, hogy mit jelent a tizenhat hét a Barta Dóra által felmondott rövid prózában, és mért kerül az előadás kábé közepére a szegény koldusról szóló hosszú mese. Gyanítom, innen jegyzi a koreográfiát Barta, az első rész pedig Kun Attila munkája. Az elvarratlan akciószálak és jelentéstelenné váló jelentések tekintetében teljesen egységes a két tagból álló egyfelvonásos. A második részben is csak szeretném megtudni, hogy Horváth Zita végtagjairól miért cuppantanak le vákuumos köpölyöző üvegcséket, melyekből utána mintha pálinkát innának, a „Tiszán innen, Dunán túl” dallama és a fehér tüllök a mese mennyországát vagy Nagy-Magyarországot jelképezik-e, a Háry János „franciák bevonulására” Baán György miért lejt groteszk (fából faragott?) fabábtáncot, és miért dobálják meg utána párnákkal. Vagy miért húz be Feledi János paprikafüzért, mért lesz Balássy Szilvia anya, és miért lesz Horváth Zitából csiklandozott, nevető gyermek… Vagy mit akar mondani a Keletről, Nyugatról, máról, Magyarországról a Háry-intermezzóra komponált groteszk csoporttánc?
Még folytathatnám a kérdéseket, melyekre – a vége felé bevallom – ötletes válaszok garmadáját tudnám ám tálalni, ha valamiért muszáj volna. Ha létezik parttalan alkotói fantázia (márpedig létezik), ugyanúgy létezhet parttalan kritikusi fantázia is (olyan is van). De összességében arra a kérdésre nem tudnék válaszolni, hogy végül is mi ez a BartóKodály. Szatíra? Elkeseredett látlelet? Politikus vagy apolitikus mű? Kelet vagy Nyugat mellett szól? Vagy azt sugallja: mindenütt rossz, de a legrosszabb a kettő között, otthon?
Mindezek ellenére – ahogy a cikk elején írtam – az előadás igen jó minőségű. A táncosok kivétel nélkül nagyszerűek benne. A két koreográfus is megalapozott tudással valósította meg alkotói szándékát, vitte színre vízióit. Felkészült, tehetséges csapatot fogadtak be a lelkes Bethlen téri színházcsinálók… Lehet, hogy az önmagáért beszélő eredmény a titkos mondanivaló maga? Á, hagyjuk! Azt még jobban utálom, ha a klaviatúránál ülve is hülyének kell éreznem magam.

BartóKodály (Badora Társulat)
Dramaturg: Réczei Tamás. Jelmez: Kiss Julcsi. Koreográfia: Kun Attila, Barta Dóra.
Előadók: Baán György, Balássy Szilvia, Barta Dóra, Feledi János, Horváth Zita, Katonka Zoltán, Zachár Lóránd.

Bethlen Téri Színház, 2012. december 14.