Mint Ibsen többi drámája, a Rosmersholm is szószínház. Ehhez a színészeket, akik számára elsődleges követelmény a szöveg gesztusértékének minél teljesebb érvényesítése, jól megválasztott, látvány- és hangzásbeli effektusokkal a rendezőnek kell segítenie. 

A címbeli szavakkal zárja le Ibsen a női főszereplő, Rebekka és a házvezetőnő beszélgetését a dráma utolsó felvonásának kezdetén. Hogy ez felmentés-e, vagy a megváltoztathatatlanba való beletörődés, azt attól függően, ki hogyan értelmezi Helsethné szavait, mindenkinek magának kell eldöntenie. Mint ahogyan azt is, Ibsen fölöttébb szövevényes, erkölcsi kérdéseket feszegető lelkiismereti drámája melyik szereplőjének pártján áll. Az író ebben nincs segítségünkre. „Kérdezni jöttem, nem felelni” – vallja. Kérdés pedig akad bőven.
Mindenekelőtt az, élhet-e valaki hitét elhagyva, ideálok nélkül, szabad, független egyéniségként, csupán saját boldogságát keresve, ha közben köti a csökött családi hagyomány és a lokális misztika, ha felesége titokzatos halála egyre fokozódó lelkiismereti gondokat okoz, ha egyénisége felszabadulását, megújhodását hozó új kapcsolatát környezete bűnösnek ítéli, s ha a nő, aki ráadásul nem vétlen a feleség öngyilkosságában, s ha egykori társaiból lett ellenségei saját konzervatív, illetve radikális pártérdekeik szerint kívánják felhasználni. Ha se a múltjával, se a jelenével nem tud megbirkózni, hiába szeretne szabad akarata szerint élni, ennek semmi realitása nincs.
A megoldhatatlan problémák e szoros hálójában vergődik Henrik Ibsen talán legösszetettebb, magasra értékelt, de ennek ellenére ritkán játszott drámájának főszereplője, Johannes Rosmer.
A történet kiindulópontja Rosmer életének egy fontos pillanata: elhatározása, hogy változtat addigi életvitelén. Felhagy lelkészi hivatásával, kivonul a közéletből, és felhőtlen boldogsága reményében kezd új életet Rebekkával, eszmei és érzelmi társával, néhai felesége ápolójával. Csakhogy a szép cél megvalósítása akadályokba ütközik. Miután döntését közli az országos viszonyok alakulása miatt elégedetlen és ezért politikai akcióba lendülő, őt kapacitáló konzervatív Kroll iskolaigazgatóval, majd a radikális változásokat sürgető másik pártvezetővel, Mortensgårddal, szándéka többé már nem tekinthető magánügynek. Rosmer nem tudja elfogadni környezete erkölcsi értékrendjét. Számára az ősi családi birtok már nem a rend és a fegyelem mentsvára, hanem a sötétséget és keserűséget terjesztő, a boldogságot megölő merev életvitel színhelye, amit a házvezetőnő szerint (Kúnos László maira hangolt szavaival) az jellemez, hogy „Rosmersholmon nem sírnak a gyerekek”, majd „Amikor felnőnek, soha nem nevetnek. Soha életükben nem nevetnek”. Rosmer ezért dönt úgy, hogy leszámol a múlttal, mert a „lelkeknek békére, nyugalomra, örömre és kiengesztelődésre van szükségük”. Csakhogy környezete sem Rosmer Rebekka ígérte függetlenségét, szabadságvágyát, sem a tiszta szerelem iránti igényét nem képes elfogadni. Két oldalról is támadják. Rebekkával való kapcsolata miatt erkölcstelenséggel, a számára emberi és szellemi függetlenséget jelentő szabad gondolkodás miatt pedig a társadalmi normák semmibevételével vádolják; „egy hitét vesztett férfi és egy felszabadult nő együttéléséről van szó”, s ez megengedhetetlen. És az ibseni analitikus dráma logikája szerint ekkor felmerül a múlt, Rosmer életének legsebezhetőbb mozzanata: felesége öngyilkossága. Ezt ő Beaté megbomlott idegállapotával magyarázta, holott – amint Kroll is, Mortensgård is kijelenti, a náluk levő levelek alapján – Rosmerné azért vetette le magát a zuhatag fölötti gyaloghídról, mert látta férje és Rebekka nem csupán barátinak mondható kapcsolatát, illetve az ebből következő szemléleti változást, s nem akarván ennek kerékkötője lenni, feláldozta magát. Csakhogy a norvég hiedelem szerint hogy a bűnös ne feledhesse vétkét, a halott emléke kísértő fehér lovakként állandóan visszajár. Hogy Rosmer nem tud ettől a víziótól szabadulni, képtelen legyőzni a múltját, önmagát, abban egyrészt közrejátszik saját lelkiismeret-furdalása, másrészt hogy kiderül: Rebekka nem volt ártatlan, sőt rafináltan maga nehezítette meg Beaté helyzetét, hogy előbb fattyúként magasra törve bejusson az előkelő Rosmersholmba, majd megszerezze a férfit. De miután látja, hogy a gyenge Rosmerra nem számíthat, elmenne, csakhogy a közerkölcs nem engedi a bűnös büntetlen távozását. Azt viszont már elfogadhatónak találja, hogy a bajban egymásra találó Rosmer és Rebekka közös öngyilkosságot kövessen el. Hogy Helsethné drámát záró szavait – „Isten bocsásson meg a bűnösöknek” – a megbocsátás, a megértés, az együttérzés vagy a megérdemelt gyászos vég helyeslése mondatja-e, mindenkinek magának kell eldöntenie: „elvégre emberek vagyunk”, mi is, mint Rosmer és Rebekka.

Balázs Áron (Rosmer) és Elor Emina (Rebekka)

Mint Ibsen többi drámája, a Rosmersholm is szószínház. Ehhez a színészeket, akik számára elsődleges követelmény a szöveg gesztusértékének minél teljesebb érvényesítése, jól megválasztott látvány- és hangzásbeli effektusokkal a rendezőnek kell segítenie. Anca Bradu, az újvidéki előadás szebeni vendégrendezője ezt a feladatot remekül oldotta meg, amikor Mihai Pacurarral az Ibsen-drámához szokatlan, de ennek világát pontosan leképező díszletet terveztetett, illetve amikor a mű misztikumát szimbolizáló, de számunkra érdektelen hiedelem szerint az élőket (konkrét esetben a feleség és vetélytárs haláláért vétkes Rosmert és Rebekkát) bűneikre emlékeztető, képzeletükben megjelenő fehér lovak helyett néma szereplőként Beaté (Szilágyi Ágota) jelenik meg.
Az író elképzelte, kályhával, pamlaggal, karosszékekkel, a falakon szigorú tekintetű papok és tisztek képeivel felszerelt szalon, illetve az egyszerű bútorokkal, íróasztallal, könyvespolccal berendezett dolgozószoba hagyományos polgári enteriőrje helyett az előadás színhelye a természet. A rendező szerint a tágas természet nyújt adekvát mozgásteret és illúziót a kötöttségeit lerázó, szabadságra vágyó Rosmer számára. A színpadot teljes egészében lejtős hegyoldal tölti ki – az ibseni szobabelsőt az előszínpad bal oldalán levő, akárha fehér halotti lepellel takart zongora, melyen olykor Beaté játszik, és a hegyoldalon alig észrevehető, Rebekka otthoni pihenésére szolgáló matrac pótolja -, a teret pedig a színpad szinte teljes szélességét betöltő (mozi)vászon zárja le. Erre vetítik a darab címét, a felvonások időpontját, de ami ennél fontosabb: hol a zongora dallamára vonuló, hol pedig vihart sejtető felhők mozgását, a zuhatagot idéző háborgó vizet, illetve az egymástól kölcsönösen szenvedő két nőt jelképező vergődő szárnyú lepkéket, valamint Beaté testének hatalmas fotóját. Ez utóbbi olykor – mint öngyilkossága kapcsán belső szerveinek anatómiai ábrázolása vagy meddősége említésekor egy csecsemő képe – felesleges illusztráció csupán, máskor azonban, amikor például Beaté pislogó szemmel figyeli Rosmer és Rebekka késhegyre menő vitáját, olyan, mintha moziban nézné a történteket. De a vetítés talán legigazibb funkciója a drámát záró kép: a főszereplők kettős öngyilkosságát követően a teret bezáró, fokozatosan emelkedő sziklafal, amely képileg jeleníti meg az akaratgyenge férfiból kiábrándult Rebekka szavait („egy komor ás áthatolhatatlan fal elzárta előtted az utat, amely a teljes szabadsághoz vezetett”). Az író elképzelésétől merőben eltérő színhely: a merevséget és zártságot sugalló enteriőr, a szürke sziklák keménysége, a táj kiessége, a lejtős talaj jelentette bizonytalanság pontosan, drámai erővel közvetíti a mű sugallta reménytelenséget, hiábavalóságot.
A látvány vizualitása mellett példás Anca Bradu színészvezetése is. Ennek köszönhető, hogy a feszültség intenzitása szinte végig kitart, a legdrámaibb pillanatokban pedig valósággal izzik, akkor is, ha a színészek akár méterekre egymástól, akár nemegyszer a nézőtérnek háttal folytatják dialógusaikat. Már a szereposztás is rendkívül szerencsésen találó, elsősorban a két főszereplő tekintetében, de az epizódszerepeket játszó társaik esetében is. Balázs Áron Rosmerben elsősorban a bizonytalanságot, a jellem ingadozását hangsúlyozza: azt, hogy a rosmersholmi hagyománytól megcsömörlött, de a jelen kihívásaihoz Rebekka biztatása ellenére sincs kellő tartása, felesége halála miatti egyre kínzóbb lelkiismeret-furdalását Kroll és Mortensgård aljas módon csak fokozza, de a döntő csapást Rebekkától kapja. Ekkor ébred rá, hogy mindenképpen ki kell törnie e kilátástalan bonyodalomból, s utolsó gesztusként a pusztulásba Rebekkát is magával rántja. Balázs Áron heves kitöréseit, vádló, harcias vagy önmarcangoló áriáit engedékeny békülési gesztusok váltják, s a beletörődés nyugalmával indul a gyaloghídra, hogy Rebekkát átölelve belevesse magát a zuhatagba. Mozdulatai, hanghordozása mellett jól szemlélteti hangulatváltozásait, hogy a szabadság vonzásában kigombolja, zárkózottsága perceiben pedig szorosan magára gombolja kabátját, majd amikor végső elhatározásra jut, rövid ujjú pólóban látjuk. Bár Rebekka bűnösségét Beaté halálában Elor Emina nem teszi egyértelművé, a halott nő kísértő látványa nem hagyja hidegen. Szerepformálásának nagy erénye, hogy kevés gesztussal játssza végig a dráma legösszetettebb alakjának teljes lelki és érzelmi skáláját, s ehhez szinte nincs más segítsége, mint a helyzetét pontosan érzékeltető három (Mihai Pacurar tervezte) jelmeze; a magabiztosságot sugalló mellény-lovaglónadrág-csizma, az otthoni lezserségre utaló, fél vállát fedetlenül hagyó pongyola és a beletörődést kifejező, nőiségét elfedő nagy, fehér galléros, hosszú fekete ruha. Ennyi elég, hogy pontosan alkalmazkodjon a pillanathoz és a partnerhez, tudja, hogyan kell viselkednie, mikor milyen regiszterben kell megszólalnia. Tud némán szemlélni, s tud igézni, hízelegni, ravaszkodni, megpróbálja felrázni Rosmert, de pontosan érzékelteti azt is, amikor ráébred, fel kell adnia.
A Rosmersholm epizodistáinak dramaturgiai feladata, hogy a főszereplővel való kapcsolatteremtési kísérleteik során lényeges információkhoz juttassanak bennünket. Próbálkozásaik sikertelensége Rosmerral való szemléleti ellentéteik és saját belső ellenmondásaik következménye. Ibsen az ő élettörténetük alakulását is érzékelteti, s ezért feleslegesek azok a szerepformálási mankók (alkoholizmus, sántaság, kétszínűséget eláruló hangszínváltás), melyekkel színészeit a rendező kívánja segíteni. Krollban Körösi István olyan embert ábrázol, aki tele van elszántsággal, de nincs kellő belső ereje, hogy tervét megvalósítsa. S amikor ráébred, hogy Rosmert nem sikerül megnyernie, átmegy intrikusba, s habzó szájjal vádolja, hogy Rebekka irányítása alatt áll, hogy vétkes Beaté halálában, s hogy nem tiszteli se hitét, se a családi hagyományt. „Igazságát” azonban hiteltelenné teszi a szavai és tettei közötti ellentmondást leleplező alkoholizmusa. Magyar Attila a radikális Mortensgårdban az ideáljait vesztett politikus visszafogott karikatúráját adja, érzékelteti, hogy aki tévedései miatt vezekel, alkalmatlan arra, hogy egy közösség megváltója legyen, de jellembeli fogyatékosságát nem feltétlenül kell testi hibával is tetézni. A nagyot akaró képtelenek (Ibsen elveszett egzisztenciái) sorába tartozó Brendelt László Sándor az önleleplező demagógok szánalmas gesztusaival teszi hitelessé. Másodszori látomásszerű jelenése egyértelműen jelzi, hogy Rosmer emberjavító elképzelése merő illúzió. Krizsán Szilvia hangszínváltások széles skálájával ábrázolja a ravaszkodni akaró, de erre képtelen házvezetőnőt, aki titkolni próbálja jólinformáltságát, de dicsekvésvágya erősebb. Remek rendezői ötlet a Rosmer és/vagy Rebekka látomásaként színre lépő néma, állandó mozgásban levő Beaté. Leghangsúlyosabb pillanatai, amikor csábító nőként jelenik meg férje képzeletében, vagy amikor bekötött szájjal ül a száját kitátva – Edward Munch Sikolyát idézve.
A ritkán játszott drámát kellő húzásokkal is tiszteletben tartó (dramaturg: Gyarmati Kata), de mai áthallásoktól sem mentes újvidéki előadás kivételes színházi élmény.