…az elmúlt húsz évben Novák János vezetésével – ahogy arra a neve is utal – speciális, a gyermekek és a középiskolás fiatalok igényeit, életkori sajátosságait figyelembe vevő repertoárszínházzá fejlődött. 

Régi válságtapasztalat, hogy amit a szülő magának már nem tud megvenni, azt a gyerekének még mindenképpen megpróbálja kiszorítani. A gyerekkönyvek piacán ezt ma konkrét felmérések is igazolják: míg a könyvpiac összességében zuhanás-szerű visszaesést mutat, ezen a téren dinamikus a fejlődés.1 Nem tudok róla, hogy a felnőtt- és a gyermekszínházi előadások számarányáról, jövedelmezőségéről készült volna hasonló kimutatás, de azt minden színházba járó tapasztalhatja, hogy az utóbbi években olyan színházak – például a Radnóti vagy a Katona – is bemutatnak egy-két gyerekdarabot, amelyek korábban nem játszottak ilyeneket, szaporodnak az utaztatható, tantermekben is eljátszható előadások, és egyre több kőszínház és független társulat áll elő valamilyen, az előadásokhoz kapcsolódó foglalkozással. Ebben a tendenciában a jegybevétel növelésén kívül több szempont is szerepet játszik, a nézői utánpótlás biztosításától a pályázati lehetőségeken keresztül a fenntartói igényekig vagy egyenesen addig, hogy a megmaradás lehetséges útjaként tekintenek a „családi színházzá” alakulásra. Az eredmény pedig, ami a létrejött előadások művészi színvonalát és a hozzájuk kapcsolódó programok pedagógiai hasznát illeti, nagy szórást mutat. Míg vidéken a színvonal és a minőség elsődlegesen az ott elérhető kőszínház (jobb esetben plusz még egy bábszínház) hozzáértésén és felelősségén múlik, és a szülő vagy a pedagógus csak arról dönthet, hogy elviszi-e a gyermekét/tanítványát az adott színházba vagy sem, Budapesten kínálatban nincs hiány, így a vinni vagy nem vinni helyett a hova vinni is fontos kérdés. Olyannyira, hogy időnként a politika is késztetést érez arra, hogy előadásokat javasoljon az iskoláknak – korántsem szakmai szempontok alapján.2
A fővárosban a Budapest Bábszínház mellett a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház tekinthet vissza hosszabb múltra. A Kolibri 1992-ben vált ki az akkori Állami Bábszínházból, és az elmúlt húsz évben Novák János vezetésével – ahogy arra a neve is utal – speciális, a gyermekek és a középiskolás fiatalok igényeit, életkori sajátosságait figyelembe vevő repertoárszínházzá fejlődött. Úttörő szerepet játszottak a tanterem-színházi előadások és a hozzájuk kapcsolódó drámapedagógiai programok hazai elterjesztésében, néhány éve pedig még egy korosztályra kiterjesztették a figyelmüket: csecsemőszínházi előadásokat is tartanak. Három, nagyon különböző befogadóképességű és karakterű játszóhellyel rendelkeznek: a Jókai téri nagyszínházzal, a szobaszínháznyi Kolibri Fészekkel és a nevének megfelelően valóban egy boltíves pincehelyiségben található, körülbelül egy osztálynyi gyerek befogadására alkalmas Kolibri Pincével. E cikknek azonban nem az elmúlt húsz év, hanem az elmúlt évad áttekintése a célja, ezért mindezt csak a keretek jelzése miatt bocsátom előre.
A 2012/2013-as évadban öt bemutatót tartottak, jóval túlteljesítve a Budapest Főváros Önkormányzatával kötött fenntartói szerződésben vállalt évi kettőt. Korcsoportok szerint nézve: nem született új csecsemőszínházi előadás, a korábbi hármat (Tekergő, Toda – a csoda gyereknyelven!, Négy évszak) játszották tovább, a Todával részt vettek a „Kicsi Hölgyek, Kicsi Urak” elnevezésű ankarai nemzetközi gyermekszínházi fesztiválon. Az öt bemutatóból hármat (Százlábúak láb alatt, Macska voltam Londonban, Pinocchio – azaz volt egyszer egy fadarab) a 7-10 éves korosztálynak ajánlanak a honlapon, kettőt pedig (Mario és a varázsló, Delete) 14 éves kortól. Úgy tűnhet, mintha egyes korosztályoknak ebben az évadban egyáltalán nem kínáltak volna néznivalót, de azért ez nincs teljesen így. A korosztályi behatárolás persze mindig nehéz kérdés, és csak iránymutatásul szolgálhat, hiszen a fiúk és a lányok eltérő érdeklődése, fejlődési üteme, valamint az egyéni sajátosságok is módosíthatják. A két ifjúsági darab valóban a középiskolás korosztályhoz szól, de egy év eltérés itt is indokolt lehet. (Az évad talán legmerészebb, a Delete-hez hasonló kérdéseket feldolgozó ifjúsági előadását, a Semmit 13 éves kortól ajánlja a Budapest Bábszínház.) A gyerekelőadásoknál ez a 7-10 év akár 5-12 is lehet, ugyanakkor érthető, hogy a színház nem kockáztat, hiszen neki ebben az esetben a nem létező átlaggyerekben kell gondolkodnia.

Delete. Szlovák Judit felvétele

Ha a klasszikus-kortárs felosztás mentén vesszük számba a bemutatott darabokat, a kép kiegyensúlyozott: a két, sokat játszott klasszikus (Pinocchio, Mario és a varázsló) mellett három magyarországi ősbemutatót láthattunk. A Macska voltam Londonban irodalmi alapanyagának, a Jennie, te drága című meseregénynek a szerzője, Paul Gallico (1897-1976) nálunk kevésbé ismert, Ulickaja viszont annál népszerűbb. Erőssége a Kolibrinek, hogy Fábri Péter és Horváth Péter személyében két „házi író” dolgozik a művek újrafordításán, színpadi adaptálásán, és ennek köszönhetően friss és igényes irodalmi szövegek szólalhatnak meg a színpadon. Így volt ez a Fábri Péter által újrafordított Pinocchio és a Horváth Péter által színpadra alkalmazott Macska voltam Londonban esetében is. Az Ulickaja-mesét, a Százlábúak láb alatt-ot viszont – bár a dramaturg itt is Horváth Péter volt – a kiváló bábművész, az újabban meseíróként is sikereket arató Kolozsi Angéla alkalmazta színpadra, jó érzékkel.
Az ötödik darab, a Delete nemcsak azért különleges, mert ezzel kortárs magyar szerzőt avatott a színház, hanem azért is, mert Győri Katalin darabja éppen a Kolibri által kiírt drámapályázatra született. A pályázatra a Platform 11+ elnevezésű, 11 ország és 13 színház részvételével zajló, négy évet felölelő európai uniós program keretében került sor, amelynek elsődleges célja a 11-15 éves korosztálynak szóló, az ő problémáikat feldolgozó darabok létre segítése volt. Mégpedig úgy, hogy a szerzők így ne a saját emlékeikből és élethelyzetükből induljanak ki, hanem menjenek ki az iskolákba, végezzenek ott kutatásokat, és a terepmunka tapasztalatait, a mostani tizenévesek gondjait, életszemléletét, nyelvét stb. építsék be a műveikbe. A korábbi évadokban olyan ismert, de addig ifjúsági drámát nem író szerzőket nyertek meg e feladatnak, mint Tasnádi István vagy Németh Ákos. Ennek a felkérésnek köszönhető előbbitől a Cyber Cyrano, utóbbitól A webáruház megszületése. A 2011-ben kiírt nyílt drámapályázattal új szerzőket kerestek, és az ott díjazott három mű közül az elsőt, a Delete-et a négy éve tartó program lezárásának évében, ebben a szezonban mutatták be. (A másik két díjazott alkotást, Kiss Márton Csöngőjét és Oláh-Horváth Sára Veritas Duplexét éppen a Platform 11+ záró rendezvényén mutatták be felolvasó színházi formában. A tervek szerint a Csöngő a következő évadban színpadra is kerül.)
A Platform 11+ segítségével a színház eljutott odáig, hogy a 2008-ban bemutatott és mára már a tanterem-színházi műfaj egyik hivatkozási alapjává vált Klamm háborúja, illetve a következő években szintén Németországból átvett társai (Kikatt; Helló, náci!) után hazai szerzők tizenéveseknek szóló darabjait segítette világra, és indította el színpadi pályájukon. Az itteni ősbemutató után a darabok ugyanis eljutnak más színházakba is (a Cyber Cyranót a jövő évadra például a Hevesi Sándor Színház veszi be tanterem-színházi programjába). De ugyanígy mintaként szolgálnak az előadásokhoz kapcsolódó pedagógiai programjaik is. Ennek keretében iskolai feldolgozó órákat, drámafoglalkozásokat tartanak, és nemcsak a diákoknak, de a tanároknak is szerveznek továbbképzést. Ez így volt a 2012/2013-as évadban is: a színház közlése szerint 11 előadáshoz kapcsolódóan 350 nevelési programot szerveztek, 8000 résztvevőnek.
Természetesen a Delete-hez is kapcsolódik feldolgozó foglalkozás. Ez már csak azért is elengedhetetlen, hiszen a darab – Háy János Völgyhídjához hasonlóan – egy nagyon nehéz kérdést tematizál: a kamaszkori öngyilkosságot, de emellett több olyan, erre a korosztályra is jellemző problémát vet fel, amelyek akár egyenként is vezethetnek ilyen tragikus végkimenetelhez. A családon belüli erőszak, a túlzott szülői elvárások és az ezeknek való megfelelési kényszer, a különböző függőségek – így felsorolva soknak is tűnik egyszerre, a darab azonban mégsem válik pedagógiai esettanulmánnyá, sikerül hús-vér karaktereket teremtenie. Azzal pedig, hogy a történetet egy – eredetileg a darabban nem szereplő – nyomozás keretébe ágyazzák, és a végéről göngyölítik visszafelé, bizonyos értelemben a nézők maguk is nyomozóvá válnak, és ezzel a pedagógiai szempontokat erősítik. Vidovszky Györgynek a Kócsag (2007), a Lila története (2009) és a Cyber Cyrano (2010) után ez már a negyedik rendezése itt, és vele a tizenéves korosztálynak szóló ifjúsági színház meghatározó alkotója lett visszatérő vendég a Kolibriben. A Kolibri mellett a Bárka Színházban és a Karinthy Színpadon rendezett előadásain kinevelődött egy olyan fiatal színészgárda, amelynek tagjai jól értik és érzik ezt a mindennapiságot és elemeltséget szerencsésen elegyítő rendezői nyelvet, mint például az ebben az előadásban is szereplő Bárdi Gergely vagy Császár Réka.

Mario és a varázsló. Schiller Kata felvétele

Míg a Delete-ben a színház és a pedagógia egyensúlyban van, a középiskolás korosztálynak szóló másik előadás, a Mario és a varázsló esetében a mérleg a színház felé billen. Maga a rendező, Bagossy László nyilatkozta azt, hogy nála a pedagógiai szempontok akkor sem előzhetik meg a színháziakat, ha gyerekközönségnek dolgozik. Ez persze teljesen érthető, és az egyensúly egészen az előadás végéig fenn is marad, ráadásul úgy, hogy egy új nézőpontot érvényesítő, a mára minden erőltetettség nélkül ráolvasható, mozgalmas és izgalmas előadást láthatunk. Az új nézőpont pedig az, hogy a Mario és a varázsló-feldolgozásokban megszokott, Cipolla alakjára összpontosító megközelítés helyett az előadás a közösség felelősségére, a kisváros lakóinak viselkedésére, a kívülállókkal szembeni előítéleteikre, türelmetlenségükre koncentrál. Mindehhez Bagossy László egy olyan formát választott, ami a nézők számára közvetlenül átélhetővé, saját bőrükön megtapasztalhatóvá teszi a közösség véleményformáló, magába szippantó vagy éppen kirekesztő működését. Cipolla előadását ugyanis valós időben, az olasz kisváros lakóival együtt nézzük: velük tolongunk a színház előterében, mellénk ülnek a cirkuszi sátorrá átalakított nézőtéren, hallgathatjuk, ahogy egymással tréfálkoznak, és magunkra is érthetjük, amikor az idegeneket szidják. Cipolla (Scherer Péter) itt ügyes szemfényvesztő, aki játszik az emberekkel, éles szemmel tapint rá a gyengéikre, közben élvezi saját hatalmát és azt, ahogy a közösséget manipulálja. Az a bizonyos egyensúly pedig a színház és a pedagógiai között ott billen meg, hogy Mario (Bárdi Gergely) olyan hirtelen és olyan magától értetődő természetességgel lövi le Cipollát, mintha az erőszak egyértelmű és indokolt reakció lehetne erre a helyzetre – és itt vége is az előadásnak. Így pedig a nézőben óhatatlanul marad valami feloldatlanság, amit persze a helyére tehet egy pedagógiai foglalkozás – ha éppen van ilyen.
A kisebbeknek szóló két előadást, a Százlábúak láb alatt-ot (rendező: Tisza Bea) és a Pinocchiót (rendező: Harangi Mária) a megcélzott korosztályon kívül más is összekapcsolja. Egyrészt a helyszín: a Kolibri Fészek intim, otthonos közege, ahová nem lehet csak úgy, személytelenül becsusszanni, mert háziasszony fogad bennünket, és ahol ezt az otthonosságérzetet az is erősíti, hogy gyerekek, felnőttek csak úgy, párnára kuporodva, zokniban nézik az előadást. A zsebkendőnyi színpadra mind a két darabhoz Mátravölgyi Ákos tervezett egyszerű bútordarabokból és használati tárgyakból álló, jól működő díszletet. És mind a kettőben szerepelnek bábok, de amíg a Százlábúak láb alatt egyértelműen bábelőadás (az egyetlen ebben az évadban), a Pinocchióban keveredik a hagyományos mesemondás, a színjáték és a bábjáték, de ez utóbbi nem kap meghatározó szerepet. A kortárs-klasszikus felosztást továbbgondolva itt most annyiban bejön a papírforma, hogy az Ulickaja-adaptáció jóval több olyan kérdést vet fel, ami a mai, a klasszikustól eltérő családmodellekre jellemző. (Nem mintha Pinocchio és Gepetto története a hagyományos családmodellre hajazna.) A gyerekeivel nem mindig bíró, neurotikus anya, a családba bekerülő nevelőapák igazi mai figurák, még ha százlábú- vagy macskabőrbe bújtak is. Emellett az a nehéz kérdés is előkerül, hogy hogyan lehet egy kisgyerekkel valamelyik családtag haláláról beszélni. Az előadás nagy erénye, hogy minderről egyszerre tud a gyerekekhez és a felnőttekhez is szólni, egyszerre ajánlja fel mindkét oldalnak a magára ismerés lehetőségét, miközben a mondandó súlya és felelőssége alatt nem roskadozik sem a színház, sem a mese.
A Pinocchio a történet szintjén megmarad a jól ismert mesénél; ebben az előadásban az az érdekes, hogy a játékot kortárs komolyzenével társítják, mégpedig úgy, hogy a zenész, Rozmán Lajos klarinétművész lesz Pinocchio, vagyis maga is színjátszóvá válik a narrátor és számos mesealak szerepét magára öltő színész, Mult István mellett. Bátor vállalkozás ez, egyrészt mert óvodás és kisiskolás közönségnek kortárs komolyzenét játszani már önmagában is az, másrészt mert nem egy ismert alkotást választottak, hanem Simone Fontanelli eddig még csak egy alkalommal, a kölni ősbemutatón játszott művét. A párosítás azonban jól működik: a zene a mesével összhangban jellemez, kiemel, ellenpontoz, Rozmán Lajos pedig valóban játszótársává tud válni Mult Istvánnak.

Százlábúak láb alatt. Szlovák Judit felvétele

A zene a főszereplője a Macska voltam Londonban című előadásnak is, igaz, másféle zene: Paul Gallico meseregényének színpadi átiratához a rendező Novák János szerzett zenét. Az évad előadásai közül ez az, amire tényleg igaz lehet a mostanában annyit használt családi színház kifejezés, ha ezen olyan darabot értünk, ami nem kötődik egyetlen, többé-kevésbé jól behatárolható korcsoporthoz, hanem szélesebb korosztályt köthet le, ugyanakkor szülőknek, nagyszülőknek is érdekes lehet. Valahogy úgy, ahogy a macskaszeretet sem köthető konkrét életkorhoz. Bár ez azért elsősorban egy zenés, szórakoztató előadás, megvan a maga komolyabb vonulata is: a főszereplő kisfiú egy baleset utáni lázálmában macskává, mégpedig kivert macskává változik, és ezzel a nézőpontváltással nagyon másnak látszik az addig őt körülvevő világ. Fontos része ennek a váltásnak a kitaszítottság, az elesettség és a szolidaritás megtapasztalása, a különböző élethelyzetekkel, életutakkal való szembesülés, amelyek a főszereplő fejlődés- és felnövéstörténetének fontos állomásai. A Kolibri nagyszínpadának adottságai nem nagyon kedveznek egy ilyen sokszereplős, zenés darabnak, de ehhez az elmúlt húsz évben már remekül alkalmazkodtak. Ezúttal kevés, jól variálható díszlettel (Orosz Klaudia munkája), vetített hátterekkel és néhány remek ötlettel (mint itt a dimenzióváltást érzékeltető sétáló óriás lábak). És mivel itt gyakorlatilag az egész társulat a színpadon van, arról is érdemes szólni, hogy nagyon összeszokott, kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtó társulatról van szó, amelyben az idősebbek, a középgeneráció és a fiatalok játéka jól kiegészíti egymást. Ugyanakkor nyitottak, hiszen az idei évadban is több előadáshoz érkeztek vendégek: a Macska voltam Londonban főszerepét is egy főiskolás, Fehér Dániel kapta.
A 101 éves épület és a 21 éves színház 2012/2013-as évada a már hagyományos évadnyitó fesztivállal és azon a Kemény Henriknek emléket állító dombormű felavatásával kezdődött. Aztán a tavalyi ünnepségek és a megemlékezés után a Kolibri ott folytatta, ahol az előző szezonban abbahagyta. Ha egy társulat folyamatosan magas színvonalon dolgozik, ha olyan új utakat keres és jár be, mint a Kolibri a hazai színházi nevelés és az osztálytermi előadások meghonosítása terén, akkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az elmúlt évadban nem történt semmi különös. „Csak” létrejött öt színvonalas előadás, amelyek bármelyike nyugodt szívvel ajánlható szülőknek és pedagógusoknak egyaránt. (Elsősorban persze a gyerekeknek, de arról, hogy ők milyen előadásra jutnak el, legtöbbször mégiscsak a felnőttek döntenek.) Színpadra került egy új magyar dráma, ami a színház drámapályázata nélkül talán meg sem született volna, és ezzel újabb lépést tettek a hazai ifjúsági drámairodalom gyarapítása felé. Vagyis nem álltak le, nem lazítottak, futnak tovább, hosszú távon, egyenletes tempóban.

1 http://www.mkke.hu/page.php?page=BOOK_TURNOVER17
2 Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár körlevélben ajánlotta a Madách Színház Én, József Attila című musicaljét (http://7ora7.hu/hirek/hoffmann-rozsa-korlevelben-ajanl-musicalt-az-iskolaknak), Csomós Miklós főpolgármester-helyettes pedig a Turay Ida Színház gyermekelőadásait ajánlotta a budapesti iskoláknak (http://7ora7.hu/hirek/ilyen-volt-a-magyar-szinhaz-2012-2-resz-szeles-margo), vagyis nem a fővárosi fenntartású gyermekszínházak valamelyikét, hanem egy magánszínházat.