A kibontott történet egyszerűen nem elég erős ahhoz, hogy a szabad akaratra rákérdező öngyilkosság témáját mint gondolati absztrakciót elevenné tegye – a felskiccelt figurák és dilemmák elvesznek az elidegenítő elemek között.

Ha eddig csak képletesen történt, hát most egészen konkrétan ég a retinánkra egy Mundruczó-expozíció: meztelen, a színpad mélye felől bicegve közeledő férfi groteszk alakja hagy éles nyomot, lassan halványuló fantomképet a bántóan erős fehér fény sűrű felvillanásai között. A kísérteties jelenés a közeledés egy pontján hirtelen kihúzza magát, és a váratlanul felbukkanó társulati tagokkal együtt vidám operett-dalra fakad, hogy aztán ismét meggörnyedve, kínlódva távozzon – hátán egy denevérszárny fel-felvillanó M-vonalával. Mundruczó a szokásos zenei ellenpontozás alapjául ezúttal ifj. Johann Strauss Denevér című operettjét használja, de az eutanázia köré épített varsói rendezés tematikája szempontjából a cím kölcsönzése önkényesnek tűnik. Inkább formai alapon vonható laza párhuzam: Mundruczó a tőle megszokottnál könnyedebb, korántsem radikális színházat működtet.
Elmarad a fizikai brutalitás és a tömény erőszak, a néző pedig kényelmes biztonságban gyakorolhatja kőszínházi rutinját. Ami nem jelenti azt, hogy a rendező elszakadt volna eddigi építkező alkotói módszerétől: a Denevér Mundruczó nyelvén szólal meg, de a visszatérő eszközök és motívumok jelzésessé válnak, és idézőjelbe kerülve utalnak korábbi rendezéseire, miközben gyakorlatilag leválnak a konkrét előadásról. A színészek megszólítják a nézőket, de időt sem hagyva a reakcióra, megspórolják a válaszvárás hamis színjátékát. Megjelenik a kézi kamera „real time” felvételének rejtett zugokba kalauzoló mindentudása, csakhogy a közvetített aktus az összegabalyodott bokákra és lecsúszott nadrágokra korlátozódva meglehetősen szemérmes marad. Előkerül a Mundruczónál emblematikus anyagiság a kézzel felásott föld révén, de éppen csak egy felvillantott kép, egy nem szervesülő, apró idézet erejéig. És a nézőt is csupán utalásszerűen rángatják bele a „kollektív elkövetésbe”, amikor az eutanázia végrehajtásához az előadás elején kiosztott, „nyugtató” tic-tac-drazsékat kérnék vissza, vagy a felszámolt kórház berendezését árusítanák ki. Így mind a színpadon bemutatott, mind a nézőkön elkövetett erőszak háttérbe szorul, ami ambivalens eredményre vezet.
Egyfelől finomabbá, lágyabbá válik a hangvétel, másfelől viszont a bevonás-kizökkentés egyensúlya megbillen, és a lélektani realizmussal eljátszott etűdök nem képesek ellenpontozni az elidegenítő gesztusok hatását. Strauss operettjének hol ironikusan gépiesre, hol tragikusra hangszerelt dalbetétei még érzékenyen illeszkednek a narratív szálba, és önmagukban is megteremtik ezt az ingamozgást beleérzés és reflexió között, de az előadásnak ez a finommechanikája már nem bírja el az idézőjelbe tett Mundruczó-eszköztárat. (Nem gondolom, hogy ez lenne az oka, de nehezítheti a helyzetet, hogy fordításra van szükség. Elképzelhető, hogy egy olyan tudatos, egymással ellentétes hatásokat kiváltó eszközeit patikamérlegen adagoló alkotónál, amilyen Mundruczó, komoly arányeltolódást jelent a feliratozással, vagy a nézők megszólítása esetében alternatívaként kínálkozó tolmácsolással kényszerűen létrehozott újabb mediális réteg.)

Fotók: Kuba Dšbrowski

A kibontott történet egyszerűen nem elég erős ahhoz, hogy a szabad akaratra rákérdező öngyilkosság témáját mint gondolati absztrakciót elevenné tegye – a felskiccelt figurák és dilemmák elvesznek az elidegenítő elemek között. Hárman akarnak meghalni egy (a beteg nyilatkozatához kötött) eutanáziára szakosodott, a szigorodó törvények szorításában bezárni készülő klinikán, ahol az orvosoknak anyagi érdekük fűződik ahhoz, hogy ne legyenek nagyon szigorúak a „gyógyíthatatlan betegség” diagnosztikai kritériumait illetően. Gustaw (Sebastian Pawlak), egykori karmester a zene absztrakciójába veszve sosem tudott mit kezdeni a konkrét lelki és fizikai fájdalommal – sem akkor, ha lánya, sem akkor, ha ő maga élte át azt. Szikár, merev felesége (Agnieszka Podsiadlik) az orvosi korrupció segítségével egészsége ellenére dönt úgy, hogy elkíséri férjét a halálba, magára hagyva felnőttként is kamasz, sérült lányát, akivel egyikük sem törődik. A lány, Jaśmina karaktere bántóan didaktikus, de Roma Gąsiorowskának így is sikerül némi életet vinnie a hálátlan szerepbe. A megírt klisé azért is meglepő, mert ebben a darabban éppen Jaśmina és Marta alakja visz személyességet a még így is modellszerű narratívába. Jaśmina elveszettsége vádlón mutat rá a felelősség kérdésére, hiszen a szülők döntése következményeiben túlmutat saját életükön. Az ápolónő, Marta (Małgorzata Buczkowska) érzékenysége és empátiája pedig a betegek vágyai, önzése, kiégettsége vagy épp életszeretete elé tart tükröt.

Ha Mundruczó többnyire szélsőséges kísérleti körülmények között kérdez rá a szabad akarat lehetőségére a társadalmi beágyazottság determináló erejével szemben, hát ezúttal maga a választott jelenség a vizsgálati tárgy legszélsőségesebb megnyilvánulási formája. Az öngyilkosság mint lehetőség maga a szabadság; mint aktus, a szabad akaratról való végső és visszavonhatatlan lemondás. Mégis: a determináció radikális tagadásaként elképzelt öngyilkosság, a saját halál feletti döntés lehetőségének perspektívájából a társadalmi kényszerek másodlagossá szelídülnek a nap mint nap meghozott személyes döntés, az élet igenlése mellett. Mundruczó ennek egyszerre félelmetes és felemelő logikáját elsősorban nem a legalitás vagy a vallás szempontjából, hanem a személyes sorsok végtelenül bonyolult összefonódása folytán kialakuló kötődések mentén kérdőjelezi meg (beleértve ebbe nemcsak a hátrahagyottak, de az eutanázia esetében az „elkövetők” terhét is). Kár, hogy ennek a szabad akaratra, az önmagunk és mások feletti hatalomra, illetve Isten és ember viszonyára vonatkozó izgalmas, de absztrakt gondolatkísérletnek nem sikerült megelevenednie.

Mundruczó Kornél – TR Warszawa: Denevér
Szöveg: Wéber Kata, Mundruczó Kornél. Díszlet- és jelmez: Ágh Márton. Zene: Szemenyei János. Dramaturg: Thury Gábor. Fény, videó, rendezés: Mundruczó Kornél.
Szereplők: Małgorzata Buckowska, Roma Gąsiorowska, Agnieszka Podsiadlik, Justyna Wasilewska, Rafał Maćkowiak, Dawid Ogrodnik, Sebastian Pawlak, Adam Woronowicz.