Egy ilyen produkció nem csupán alkalmi vendégként, hanem repertoáron is közelebb vinné az ultrakonzervatív magyar közönséget a kortárs operához.

Eötvös Péter egymaga eldöntötte, hogy létezik kortárs opera, amit a színház visszaigazolt, mivel műveit szerte szerént játsszák a világban. Az operajátszásról ugyanis a műfaj természeténél fogva a színházak döntenek. Ha az elkészült darabokat nem játsszák, vagy ha játsszák, de csapnivalóan, akkor nincs mit számon kérni a közönségen. Aki EötvösHárom nővérét a Magyar Állami Operaházban látta, annak nemcsak az operától ment el a kedve, hanem az élettől is. De elég volt belepillantani néhány klipbe a világhálón, hogy kiderüljön: külföldön nem véletlenül lett sikerdarab. Magyarországon még A balkon volt látható, amely szintén nem nyerte el a szerző tetszését, de abból azért meg lehetett ítélni, hogy Eötvös az opera mestere.

A Paradise reloaded (Lilith) című új Eötvös-operát tavaly ősszel a Neue Oper Wien mutatta be. Most ezt a produkciót hozták el a Müpába, „félig szcenírozott” (szemtanúk szerint az eredetitől lényegében nem különböző) előadásban, csak egyetlen ponton változott szereposztásban és az MR Szimfonikusok Vajda Gergely vezényelte betanulásában.

Az eredmény több mint meggyőző: a mű és az előadás igen élvezetes.

Eötvös saját korábbi, Madách Tragédiáján alapuló, 2010-ben Münchenben bemutatott Az ördög tragédiája című operáját töltötte újra. Itt már nem Lucifer a főszereplő, hanem az alcímben megjelölt Lilith, aki a zsidó legenda szerint Ádám első felesége volt, ugyanúgy, ugyanabból az anyagból (agyagból) teremtetett, mint ő, de mivel nem akartnőként az alárendeltje lenni, elhagyta, és a sivatagban démonná válva válogatatlanul élt szexuális életet, és seregnyi démonocskát szült. (Hogy Ádám ne maradjon egyedül, az Úr ezután az oldalbordájából létrehozta Évát.) Ez a vázlatos – és e leírásban szándékosan profanizált – történet az alapja annak, hogy Lilith figurája a női önállóság, szabadság és szexualitás emancipált jelképévé vált.

Eötvös, amikor behozza Lilithet a paradicsomi (pontosabban a Paradicsomon kívüli) sztoriba, tulajdonképpen háromszög-történetet ír. Lilith vissza akarja szerezni Ádámot, ezáltal Éva riválisává válik, és a végén mindketten anyának érzik magukat. Nem ez az egyetlen Madách-allúzió az operában, vannak történelmi álomképvíziók is, bár jóval kevesebb, mint a Tragédiában, lényegében egy diktatórikus berendezkedést sajdító, egy falanszterszerű és egy űrjelenetre redukálva. S mivel a „démon” szerepét Lilith veszi át, Lucifer kevésbé ördögi, inkább baráti „fényhozó” (amilyen ma már a legtöbb Madách-értelmezésben is), mindenesetre az Úr társalkotója és vitapartnere a teremtésben, akinek nincs más „terve”, mint az ő pártjára visszavezetni az első embert, bármit jelentsen is ez a közelebbről nem részletezett projekt.

Vagyis a konfliktus kitágul négyszögtörténetté: hárman harcolnak benne Ádámért. Aki először kiábrándul a várható társadalmi modellek láttán, kijelenti, hogy egyetlen gyereket sem szabad többé erre a világra hozni, de végül megtöri a kettős apaság, és a megbízható, önfeláldozó Éva nyugalmasabb családmodelljét választja, miután kijelentette, hogy nincs szüksége sem Istenre, sem Luciferre.

Az Albert Ostermaier nyomán – ő volt Az ördög tragédiája szövegkönyvírója – Mezei Mari és Eötvös Péter tollából származó librettó üdítően hétköznapian kezeli a konfliktust; tulajdonképpen érzéki és intellektuális csábítási kísérletek tanúi vagyunk, mint egy mai értelmiségi szalondrámában. Hogy meglegyen a transzcendencia allúziója, szerepel még három bukott angyal (férfiak) és három nemtőszerű jövőbelátó (nők), akik aláfestik és kozmikussá tágítják a négyszöget. Ez lehetőséget ad Eötvösnek a hangzásban is megszólaltatni a kozmoszt. Az opera zenéje rendkívül expresszív és drámai, hatalmas utakat jár be a masszív csöndektől a monumentális zengzetekig, számos stiláris allúzióra – csaknem „idézetre” – adva lehetőséget, ugyanakkor az individuális karakterisztika másokhoz nem hasonlítható egyediségét és személyességét viselve magán. Az egyes figurák zenei jellemzése sziporkázóan gazdag, elsősorban a címszereplő Lilithé, akinek bitang nehéz mezzoszoprán szólamot kell abszolválnia, úgy kell ugrálnia a legmagasabb és legmélyebb regiszter között, ahogy a klasszikusok közül is kevesen merészelték megkockáztatni, nyilván akkor, ha a bemutatóra volt alkalmas énekesük.

Ezúttal asszonyára talált a szerep, Anette Schönmüller megbirkózik a vokális nehézségekkel, és küllemileg, továbbá érzéki kisugárzás tekintetében is eminensen működik. Ez az a nem ritka eset, amikor – a szerep alakítóitól nem függetlenül – a Luciferek, Biberachok, Jagók vonzóbbá válnak, mint a „pozitív hősök”. Nem mintha Lilith negatív volna, a macsó társadalmakban (a miénk ilyen, lebutított, bugris változatban) a feminizmus kiverekszi magának a megértést, annál inkább, mivel Ádám választása ezúttal elkerülhetetlenül felidézi a kispolgár kompromisszumot. (A librettó szerint Ádám akaratlanul él szexuális életet Lilithtel, amit nem tudom, hogyan kellene elképzelni, a rendezés mindenesetre kísérletet sem tesz rá, hacsak a napozóágyon történő aktust Ádám nem alvás közben követte el. Ennek megítéléséhez túl messze ültem a színpadtól. Egyébként ahhoz is, hogy a játék intenzitásába be legyek vonva. Sajnos ez a Müpahangversenytermének hátránya, ha operaelőadásról van szó.)

A rendezés, Johannes Erath munkája egyébként minimalista és profi, a „fényhozó” bordásfal harsány világítási effektusokra képes, a lejtős emelvény perspektívát teremt, a magas légtér az orgonával mennyei távlatot, a két oldalt elhelyezkedő napozóágyak hétköznapi környezetet. Biblikusság és profánság jól kijön egymással. Az „álomlépek” sziluettjei, az ikonográfiai beállítások és a fürdőruhás testiség kiegészíti egymást. Illúziót keltő, jó énekesnő a szoprán Rebecca Nelsen (Éva), érzékeny tenor Eric Stoklossa (Ádám) és magvas bariton Holgar Falk (Lucifer).

Nem kétséges, hogy egy ilyen produkció nem csupán alkalmi vendégként, hanem repertoáron is közelebb vinné az ultrakonzervatív magyar közönséget a kortárs operához.

Eötvös Péter: Paradise reloaded (Lilith)
Librettó (Albert Ostermaier drámája nyomán): Mezei Mari és Eötvös Péter. Díszlet, jelmez: Katrin Connan. Fény: Norbert Chmel. Játékmester: Sylvie Gabor, Magyar felirat: Somogyi Dóra Julianna. Rendező: Johannes Erath. Szereplők: Holger Falk, Anette Schönmüller, Eric Stoklossa, Rebecca Nelsen, Avelyn Francis, Christina Sidak, Anna Clare Hauf, Gernot Heinrich, Andreas Jankowitch, Michael Wagner. Zenekar: MR Szimfonikusok. Karmester: Vajda Gergely.
A Neue Oper Wien félig szcenírozott előadása