Kiss Csaba kívülről rendelt a darabhoz egy alaposan átgondolt, korszerű és érdekes megoldási képletet, Rusznyák Gábor pedig sokkal inkább a darabból kiindulva igyekezett az előadást mának szólóvá is tenni.

Sem lehetőségem, sem szándékom nem volt rá, hogy firtassam, vajon mért határoztak úgy a Miskolci Nemzeti Színházban, hogy két hónapon belül két különböző rendezésben műsorra tűzik Csehov Sirályát. A döntéshozók nyilván tisztában voltak vele, hogy több kockázata is van a megvalósításnak, pláne ha az egyik premier rendezője maga a direktor. Persze senkinek sem kötelező egyik vagy másik javára összevetni a két előadást (a nézőnek biztosan nem), de a társulat tagjai és a szakmai érdeklődők úgyis összehasonlítják a kettőt, jómagam pedig – felfogásom szerint – nem kerülhetem el e cikkben, hogy ne tegyem le a voksomat egyik vagy másik mellett. Mert ha véletlenül objektívként tetszelgő indoklással döntetlent hirdetnék, szubjektíve akkor is egyikhez vagy másikhoz jobban húzna a szívem. Apropó szubjektivitás! Szerintem a Sirály a világ drámairodalmának legjobban szerethető darabja, én legalábbis nagy Sirály-fan vagyok.
Visszatérve a társulathoz, teljesen természetesnek gondolom (és hallottam is ennek megerősítését), hogy a két rendezés szereplői (egyelőre?) nem nézik meg egymást, alaposan be is zavarhatna, ha két nagyon eltérő koncepcióval találnák szembe magukat. És bizony – legalábbis a megvalósulásból megítélve mindenképpen – jogosnak tetszik az aggodalom…
Eléggé felszínes megközelítésben a két koncepció közötti alapvető különbséget abban látom, hogy Kiss Csabakívülről rendelt a darabhoz egy alaposan átgondolt, korszerű és érdekes megoldási képletet, Rusznyák Gábor pedig sokkal inkább a darabból kiindulva igyekezett az előadást mának szólóvá is tenni. Kiss Csaba igyekezett kortalanul aktualizálni, Rusznyák Gábor pedig megpróbált örök érvényűvé korszerűsíteni.

Györgyi Anna és Molnár Gusztav / fotók: Éder Vera

Emlékezetből idézem, tehát nem pontosan: Medvegyenko tanító a Kosztya Trepljov előadása utáni rövid kis vitában azt mondja, hogy senkinek nincs joga elválasztani a szellemet az anyagtól. A Sirályban e kettősség különböző manifesztációi végig jelen vannak, vegytisztán például az Arkagyina és fia képviselte eltérő színház- és művészetfelfogásban, vagy a Szorin – Samrajev ellentétpárban. Ennek némiképp ellentmondva Kiss Csaba nem idealista lélekemberek és földhöz ragadt realisták között, hanem mai értelemben vett lúzerek és nyertesek között építi fel az alapvető, egész előadásra szóló ellentétet. Nagy a különbség. Mert Csehovnál még mindkét világnézet létjogosult, küzdhetnek egymással, még ha ott is eleve vesztésre áll a költői idealizmus (ám elbukott képviselőinek emlékét legalább megbecsüléssel őrzik), Kiss interpretációjában viszont nincs mese: a győztes mindent visz, a vesztes lesajnáltan, örök feledésre ítéltetve, végleg elbukik.

Kiss Csaba rendezésében az idealista karakterek nem annyira ideáik megvalósításáért küzdenek (ha még küzdenek egyáltalán), mint inkább a bukás elkerüléséért. Nála Trepljov szerepében Molnár Gusztáv nem törékeny, szlávos lelkű, sebezhető alkat, hanem inkább tekintélyt parancsoló külsővel rendelkező, igen racionális óriás bébi, aki nem hirtelen elkeseredésében lövi főbe magát a végén, hanem helyzetértékelése révén hozza meg a döntést (hogy tudniillik nem akar ebben a világban lúzerként élni). Nem is ráz meg annyira a tragédiája, hanem logikus következményként tudomásul vesszük. Ennek ellenére Molnár kitűnő alakítása az előadás talán legnagyobb értéke: szokatlan, érdekes, Csehovtól elrugaszkodott, minden ízében mai Trepljovot formál. Györgyi Anna Arkagyinája sem zsigeri primadonna, hanem titokzatos nő: tudja ugyan, hogyan kell játszania az életben, de van egy titkok mögé bujtatott lénye is, melyre csak következtetni enged. Sohasem hirtelen reagál, viszont – kicsi spéttel – annál hevesebben (például amikor a fia újfent gondot okoz, vagy amikor a bátyja rosszul lesz). A hírnévre, dicsőségre vágyó, őszintén lelkesedő Nyina pedig (Bohoczki Sára játssza) a darab végén szinte nem is emlékeztet korábbi önmagára: szimpla magyarázkodó lúzer lesz, aki mintha már nem is érezne semmit, csak a szebb múltba kapaszkodó önigazolás miatt szereti (állítólag) még mindig rögeszmésen Trigorint (akit az általam látott előadáson Harsányi Attila játszott koncepcióba illően és Csehov-hűen, de talán egy kicsit túl színtelenül-szagtalanul).

Bohoczki Sára és Molnár Gusztáv

Kiss Csaba mai, vagy konkrétan mára utaló eszközökkel operál. Trepljov előadását „valódi Peter Brook-i üres térben” játszatja, szereplői ruházatukban és gesztusaikban mai középvezető menedzserek és vállalkozók (a többség mai módon közepesen bunkó is), huszadik századi örökzöld slágereket dúdolnak-énekelnek Gianni Morandin, Bobby Solón át Jacques Brelig, valamint operetteket és orosz mulatós rockot. Szorin idétlenül ripacskodik Nyina jelmez tüllszoknyájában (Szegedi Dezső szerethető rutinnal abszolválja a rövid, nézőbájoló jelenetet), és Samrajev amikor meglepetésként bemutatja az „ő” színházát, a budapesti operaház nézőtere tűnik fel teljes pompájában a hátsó horizonton (az inkább sznobizmusra, mint durva parasztságra hajló intézőt Fandl Ferenc adekvátan adja). A „színház a színházban” játék végig megmarad, a változásokat mindig bejelentik, egy ilyen után épül fel leengedett trégerekből egy teniszpálya, amelyen Arkagyina és Mása (a szerepét dinamikusan és sokszínűen felépítő Szabó Irén) mérkőzik. Ez a jelenet telitalálat. Itt állítja Arkagyina maga mellé Mását, és kérdezi meg: na, melyikünk a fiatalosabb? Aztán kifejti, hogy ő dolgozik (edz), nem törődik a korával, satöbbi… Ahogy a történet halad előre, a játékterek egyre elvontabbá válnak. Trigorin és Mása nagykettőse, amelyikben a lány elmondja, hogy inkább kiiktatja az életéből a szerelmet, és hozzámegy Medvegyenkóhoz (megpróbál nem örök vesztes maradni, de hiába…), egy ingatag, meredek függőszínpad előtt játszódik, a későbbi változások során is csak a szimbolikus tópart marad állandó, ahonnét egyre gyakrabban (és egyre kitalálhatóbban) esnek bele a szereplők a vízbe. Az utolsó képben (az eredeti negyedik felvonásban) a trégerekre nagy üvegekben égő mécseseket lógatnak, a beteg Szorin középen felhúzva, mint ravatalon fekszik, általános, mély dekadencia lesz úrrá mindenen, meg enervált csehovi lassúság. Főleg ez utóbbi (ami már a kezdetektől meg-megjelenik) nem tesz jót az előadás fogyaszthatóságának. Az „elemelkedés” a konkrét-szimbolikus helyzetektől (mint amilyen a teniszpálya és az operabelső volt) szintén kárára van az előadás dinamikájának, már csak azért is, mert a sok, nagy eszközzel berendezett színpad kevésbé variábilis. A monumentális látványban mintha elveszne az alapkoncepció is: a győztesek és vesztesek átélhető harca feloldódik a végső, halotti kép metafizikájában, ezáltal egy végtelen, idegen világban motiválatlanul járják be útjukat a szereplők. Kiss Csaba figyelemre méltó koncepciója mintha áldozatául esne az eszmei és látványeklektikának. A kísérlet elismerésre méltó, de hullámzó színvonalú előadást eredményez. A színészek végig fegyelmezetten és tehetségesen játszanak, mindeközben kiugró színészi pillanatok és halványabb jelenetek is láthatók az előadáson. Bohoczki Sára első megjelenése Nyinaként (biciklin száguldva esik be a nézőtérre) emlékezetes, mai rajongó, művészetért mindenre képes kiscsajként nagyszerű, egyszerre mai és 19. századi zombi-villije az „előadás előadásában” felejthetetlen. Az előbbiekben már említettek mellett jól megragadja a karaktert és kiegyensúlyozott alakítást nyújt Szirbik Bernadett Polinaként, Mertz Tibor Dornként és Kokics Péter Medvegyenkóként.

Kocsis Pál és Czakó Julianna

Rusznyák Gábor Másik Sirályát (így hirdeti az egyik szórólap) Kiss Csaba színrevitele után kevesebb, mint két hónappal mutatták be. Bár az előadás szereplői mai, hétköznapi ruhákban játszanak, a színpadon megjelenő szimbolikus és használati tárgyak akár Csehov korából is származhatnának. Amikor azt állítom, hogy Rusznyák a darabból kiindulva rendezte mának szólóvá a darabot, leginkább arra gondolok, hogy az előadáson szinte minden a szerepértelmezésen és a színészi játékon áll vagy bukik. A rendezői koncepció ebben az esetben „csak” annyi, hogy teljesen mai karakterek, „közeli ismerőseink” jelennek meg a színen, mai stílusban és rendkívül természetesen kommunikálnak, valamint néhány (rendezői) jelzés határozottan utal rá, hogy 21. századi színházban ülünk (itt is folyamatosan működik „az előadás az előadásban” helyzet kínálta néző – színész szerepjáték). És működik még két, egész előadást át- és összefogó jelkép: egyfajta vizuális zenei szimbólum (Mása klarinéton játszik, a színpadon felnyitott, régi, csonka zongora látható, a kitömött sirály végső nyughelye egy hegedűtok stb.), és a mennyezet egy folyamatosan süllyedő, ezáltal kicsit nyomasztó, stilizált fordított zsöllye, amely az állandó süllyedés után a legvégén magasba emelkedik.

Ezek mellett még számos, kisebb-nagyobb egyedi megoldás is jelzi, hogy korszerű koncepció mentén készült a színrevitel. A Nyina által átlátszó ruha alatt bugyiban-melltartóban bemutatott, zörejekkel kísért, sokmozgásos Trepljov-előadásrészlet valóságos kortárstánc-paródia (illik hozzá a csehovi szöveg, hogy tudniillik új művészi formákra van szükség), tipikus „modern interaktivitásra törekvés”, hogy Dorn doktor megszólít egy nézőt (a véleményét kérdezi Trepljov alkotásáról), egyszer Kosztya kérésre úgy „csukja be az ablakot”, hogy kezét végighúzza egy néző arcán (ehhez hasonlókat Zsótér-rendezésekben és Horváth Csaba fizikai színházában láthatunk), és néha váratlanul egy-egy szereplő lelkiállapota néhány másodperces sokkos, túlmozgásos koreográfiában mutatkozik meg. Mindezek alkalmas eszközök arra, hogy az előadás eltávolodva Csehov korától a mába érjen, de Rusznyák rendezésében nagyon mértéktartó a „korszerűsítés”, tudatosan nincs túladagolva. Rusznyák a karakterek maivá formálásával korszerűsít örökérvényűvé. Nyinája Czakó Julianna megformálásában sokszínűségében, összetettségében, rajongásában is teljesen természetesen viselkedő mai lány, és ez az alaptulajdonsága darabvégi kudarcos visszatérésekor sem változik meg. Ő maga persze nagyon másmilyen, nem is kicsit be van kattanva, de még mindig nem adta fel hitét a szebb jövőben, csak most éppen nagyon legyalázta az élet. Róla elhiszem, hogy még mindig szereti Trigorint, mert még titkon abban is hisz, hogy a nem túl jellemes férfit is meg tudja változtatni. Vívódik, folyamatos önvizsgálatot tart, nem érti miért és hogyan jutott oda, ahol van. Kosztya változatlan érzéseit még érzékeli, mert – bár kissé katatón módon – háromszor is felteszi magának a kérdést: mért beszél így, ez az ember? Aztán reflektál is saját állapotára: háromszor ismétli el, hogy „annyira fáradt vagyok, annyira szeretnék pihenni”. Czakó alakítása kiemelkedően jó: egyszerűségében is sokrétű, bonyolult, mai figurát hoz, melynek szeretetreméltóságát is meg tudja őrizni.

Rusznák András Trepljovja talán hagyományosabb, mint Molnár Gusztávé, előbbi – bár szintén végig logikusan gondolkodik – igazi „szláv lélek”: egy olyan embertípus képviselője, amelynek eltűnése pótolhatatlan hiányt idéz elő. Ez is korrajz: mostanság halnak ki az utolsó ilyenek. Akik nem egyszerűen attól félnek, hogy vesztesek lesznek, hanem belátják: a világnak tényleg nincs szüksége rájuk. Rusznyák Gábor Sirályában Trepljov az orosz irodalom egyik archetípusának mai reinkarnációja: 21. századi „felesleges ember”.

Vándor Éva Arkagyinája meg igazi zsigeri primadonna. Primadonnasága világnézet. Nem bonyolítja életét rejtett titkokkal, nagy kérdésekkel: egyszerűen ő van, és kész. Amikor aggódik a fiáért, akkor és ott tényleg aggódik, amikor megijed bátyja rosszulléte miatt, akkor és ott tényleg megijed. Ez az Arkagyina nemcsak egyszerre örök érvényű és tipikusan mai, hanem tündöklő is az életben – és a színpadon is. Vándor az előadáson is, Vándor Évaként is simán lejátszana mindenkit, ha a többiek is nem lennének nagyon jók. De ebben a másik, „Csarnokban játszott Sirályban” mindenki nagyon jó. Kocsis Pál Trigorinja lassú, eszköztelen, halk szavú, szinte bamba óriás mackó, mégis minden elmondott mondata izgalmas, lassú, miniatűr gesztusokkal is magára húzza a néző figyelmét. Lovas Rozi Másájának szintén nagy erénye a természetesség, pedig a piálós szerep mindig szélsőséges megoldásokra (is) csábít. Lovasnál is „fel-feltűnik a csábító”, például amikor Trigorinon összecsapva Nyinával majdnem megtépik egymást, de itt is mindkét színésznő, ha extrém is, de hiteles marad. Görög László (Szorin) remek karaktert épít fel, Salat Lehel Samrajevje ízesen erőszakos, számító vérparaszt, aki igazán visszataszítóan röhög a saját, humortalan anekdotáin. Pásztor Pál unalmas, de szimpatikus, kulturált, igen szerethető Medvegyenkót játszik, nem is érti az ember, hogy Mása mért nem tudja szeretni, de tény: a nők általában az ilyenektől menekülnek ki a világból. Szatmári György karakteres Dornja inkább bölcs, mint cinikus, Máhr Ági remekbe szabott Polinája inkább kétségbeesett, mint szerelmes.

Ha ezek után még kétséges volna, hogy melyik Sirály áll közelebb hozzám, hát leírom: Rusznyák Gáboréhoz jobban vonzódom. De ha szubjektivitásomat megtartva, objektív is szeretnék lenni, azt is hozzáteszem: a Rusznyák-rendezés koherensebb, egységesebb, pergőbb, mély, de mégis nézőbarát, szóval, jobban sikerült. Sőt: szerintem pályázhat a minden idők egyik legjobb Sirály-adaptációjának képzeletbeli címére.
Kiss Csaba meg minden idők legkorrektebb igazgatójának címére. Ugyanis nem jellemző mostanság hazai színházainkra, hogy a direktor tehetséges rendezőgárdát szervez maga köré, és ráadásul meg is méreti magát köztük. De Miskolcon mintha manapság kisebb fajta csoda kerekedne: olyanok vezetik a teátrumot, akik mindenekelőtt jó színházat akarnak csinálni.

Anton Pavlovics Csehov: Sirály (bemutató: Kamaraszínház, 2013. december 7.)
Fordította: MAKAI IMRE. Díszlettervező: CZIEGLER BALÁZS. Jelmeztervező: BERZSENYI KRISZTA. Fénytervező: VIDA ZOLTÁN. Dramaturg: DANCSECS ILDIKÓ. Ügyelő: LICHTENSTEIN PÁL. Súgó: FEKETE ZSOLT. Rendezőasszisztens: KRISTON SZABOLCS. Rendező: KISS CSABA.
Szereplők: GYÖRGYI ANNA, MOLNÁR GUSZTÁV, SZEGEDI DEZSŐ, BOHOCZKI SÁRA, FANDL FERENC, SZIRBIK BERNADETT, SZABÓ IRÉN, HARSÁNYI ATTILA, MERTZ TIBOR, KOKICS PÉTER.

Anton Pavlovics Csehov: Sirály (bemutató: Csarnok, 2014. február 1.)
Díszlet- jelmeztervező: KHELL ZSOLT. Zene: MÁRKOS ALBERT. Dramaturg: CSEH DÁVID. Súgó: BÍRÓ KLÁRA. Rendezőasszisztens, ügyelő: EGYÜD TÜNDE. Rendező: Rusznyák Gábor.
Szereplők: VÁNDOR ÉVA m.v., RUSZNÁK ANDRÁS, GÖRÖG LÁSZLÓ, CZAKÓ JULIANNA, SALAT LEHEL, MÁHR ÁGI, LOVAS ROZI, KOCSIS PÁL, SZATMÁRI GYÖRGY, PÁSZTOR PÁL, FRITZ ATTILA.